AMBRÓZY ÁGOSTON: AKÁR A SZÉL…
AMBRÓZY ÁGOSTON: AKÁR A SZÉL…
Nem fáj neked,
hogy hiába lengeted
izgága lelked sóvár szárnyait,
hiába fülsz kiváncsi sejtelemben,
hiába futsz, szaglálsz és hallgatózol,
rab vagy, röghöz kötött, és tehetetlen?
Nem fáj neked, hogy hunyt pillád előtt,
mig sulyos álmot látsz, élő látványok
meglátatlan repülnek, egyre újak?
S hogy itt is, ott is, mindenütt mulasztasz
dallamokat és sokféle csodákat,
míg napjaid rovod unt tárgyaid közt,
rövid utaidon, csinos szobádban?
Nem fáj neked, hogy nem labdáztál egykor
Hellas pázsitján a szép Nausikaával?
S hogy nem formáltál oldaladból asszonyt
ama roppant teremtés végső napján?
Nem fáj neked a soselátott tenger,
s a sivatag számlálatlan homokja,
s még mennyi kincs, és rét, és tűz, és villám,
melynek meglengő fénye régen eltünt,
nem fájnak? És, hogy nem lehetsz ott
a hold rezgő ezüsterdőiben, s a napnak
forrón csatázó, vad, nyilas népét se
ismerheted; s az izgalmas jövendő
csak szó a szádban, mely elröppen lengén?
Nem fáj neked a sorsod, ez a börtön?
A mennyezet, a fal nem nyomja melled,
nem szeretnél repülni, menekülni,
akár az orral foglyulejtett illat
rosz, vén tüdőkből sipolva, szükölve
illan, s a nagy, dus légben szerteszéled?
Akár a szél, mely időtlen időktől
időtlen időkig jár-kél, és szállván
létét a mindenségben megfüröszti?
- Ó, rab, röghöz kötött, és tehetetlen
izgága lelked sóvár szárnyait
hogy hiába lengeted,
nem fáj neked?
hogy hiába lengeted
izgága lelked sóvár szárnyait,
hiába fülsz kiváncsi sejtelemben,
hiába futsz, szaglálsz és hallgatózol,
rab vagy, röghöz kötött, és tehetetlen?
Nem fáj neked, hogy hunyt pillád előtt,
mig sulyos álmot látsz, élő látványok
meglátatlan repülnek, egyre újak?
S hogy itt is, ott is, mindenütt mulasztasz
dallamokat és sokféle csodákat,
míg napjaid rovod unt tárgyaid közt,
rövid utaidon, csinos szobádban?
Nem fáj neked, hogy nem labdáztál egykor
Hellas pázsitján a szép Nausikaával?
S hogy nem formáltál oldaladból asszonyt
ama roppant teremtés végső napján?
Nem fáj neked a soselátott tenger,
s a sivatag számlálatlan homokja,
s még mennyi kincs, és rét, és tűz, és villám,
melynek meglengő fénye régen eltünt,
nem fájnak? És, hogy nem lehetsz ott
a hold rezgő ezüsterdőiben, s a napnak
forrón csatázó, vad, nyilas népét se
ismerheted; s az izgalmas jövendő
csak szó a szádban, mely elröppen lengén?
Nem fáj neked a sorsod, ez a börtön?
A mennyezet, a fal nem nyomja melled,
nem szeretnél repülni, menekülni,
akár az orral foglyulejtett illat
rosz, vén tüdőkből sipolva, szükölve
illan, s a nagy, dus légben szerteszéled?
Akár a szél, mely időtlen időktől
időtlen időkig jár-kél, és szállván
létét a mindenségben megfüröszti?
- Ó, rab, röghöz kötött, és tehetetlen
izgága lelked sóvár szárnyait
hogy hiába lengeted,
nem fáj neked?
