KIS FERENC: UTON-UTFÉLEN
KIS FERENC: UTON-UTFÉLEN
Hegynek fölfelé visz az ut, elérem
valaha is a csucsot, nem tudom;
mi hivogat, mi biztat a reményen
kivül tovább a meredek uton?
a szerelem, mint vizcsöpp a levélen,
mit ér, aki a záport szomjuzom -
az ifjuság, mig állok tehetetlen,
két oldalt lassan elfolyik mellettem.
valaha is a csucsot, nem tudom;
mi hivogat, mi biztat a reményen
kivül tovább a meredek uton?
a szerelem, mint vizcsöpp a levélen,
mit ér, aki a záport szomjuzom -
az ifjuság, mig állok tehetetlen,
két oldalt lassan elfolyik mellettem.
Az ifjuság az ut, amelyen jöttem,
megszépülne, ha róla szólanék!
aranyborszinü méhek körülöttem,
szivemben gyermek-altató mesék;
delelőn áll a nap fejem fölött, nem
hallatszik ide lárma, szó-beszéd -
napfény táplál s a szőke Szamos hidja
alatt szomjum friss forrás csillapitja.
megszépülne, ha róla szólanék!
aranyborszinü méhek körülöttem,
szivemben gyermek-altató mesék;
delelőn áll a nap fejem fölött, nem
hallatszik ide lárma, szó-beszéd -
napfény táplál s a szőke Szamos hidja
alatt szomjum friss forrás csillapitja.
Szivem elszorul; nemsokára vége
a nyárnak, bár még hosszuk a napok;
tünődhet már a szántó, hogy övé-e
a kalász, amit vetett, aratott:
kaján vigyorral rozsdamart ekéje
vasán ragyog, mit el nem mondhatok -
hiven viharról álmodnak az árok
partján a napban fuldokló akácok.
a nyárnak, bár még hosszuk a napok;
tünődhet már a szántó, hogy övé-e
a kalász, amit vetett, aratott:
kaján vigyorral rozsdamart ekéje
vasán ragyog, mit el nem mondhatok -
hiven viharról álmodnak az árok
partján a napban fuldokló akácok.
Akkor, azon az őszön, szőllőtőkék
nem virultak a dombokon, kerek
három héten át szüntelenül lőtték
határunkat a román fegyverek:
egész támadó hadosztályok, sőt még
repülők ellen néhányszáz gyerek
védett - aki tiz éves alig voltam,
a géppuskához hűtővizet hordtam.
nem virultak a dombokon, kerek
három héten át szüntelenül lőtték
határunkat a román fegyverek:
egész támadó hadosztályok, sőt még
repülők ellen néhányszáz gyerek
védett - aki tiz éves alig voltam,
a géppuskához hűtővizet hordtam.
Este van már; lenn, odalenn a teknő
völgyben megáll az élet, elcsitul
a kis falu, mint fáradt, hanyatfekvő
ember, gyürődött arca kisimul:
rásüt a hold, mig babonásan megnő
minden levél, a fáról ami hull -
távol a gulya-itatón a vedrek
sikongnak még, mint nyughatatlan lelkek.
völgyben megáll az élet, elcsitul
a kis falu, mint fáradt, hanyatfekvő
ember, gyürődött arca kisimul:
rásüt a hold, mig babonásan megnő
minden levél, a fáról ami hull -
távol a gulya-itatón a vedrek
sikongnak még, mint nyughatatlan lelkek.
