Komjáthy Aladár: Csavargók szép halála
s futnak a súlyos fellegek
s az utolsó levél a fákról
a semmiségbe ellebeg,
csavargók népe fogvacogva
körülkémlel szállás után
s ha ócska pajta, csűr akad, hát
beóvakodik nagy sután.
szárad a szalma melegén,
nyomorult, megtépázott testük
minden kórnak jó televény,
feküsznek tompa éjszakában,
ahol nincs fény, nincs gondolat,
csak az éhség csikarja őket
megviselt, zord szivük alatt.
fényes virágok intenek,
a krumpliföld irgalmas ételt
s ágyat is ád. Puha meleg
ringatja őket s mint a könnyek
csillognak langyos csillagok,
csavargók népe megpihen és
álmában boldogan dadog.
ébredni kell és menni kell,
mert amíg él, a jó csavargó
tanyát, nyugalmat sose lel.
Üvölt a szél, rozzant cipőjük
a hideg lében elmerül,
de ők csak mennek, messze nézve,
vágják a sarat emberül.
szeretlek és rád ismerek
magamról; engem is gyötörnek
végtelen vágyak és terek;
én is egy láthatatlan börtön
kínjából mennék boldogan
felejteni szabad hazába,
de meg nem mozdul holt lovam.
érzem, hogy engem is figyel,
szomorú arcát eltakarja
előlünk bús kezeivel
s mikor valami árokparton
utolsót rúg a lábatok,
testvéreim, a szabadságért
helyettem is meghaltatok.