KÓSA LAJOS (FIDESZ)
KÓSA LAJOS (FIDESZ)
KÓSA LAJOS (FIDESZ) ElnökÚr! Tisztelt Ház! Tekintettel arra, hogy a privatizációhoz kapcsolódó törvényjavaslatot tárgyalunk, észre lehet venni, hogy ez a törvényjavaslat is olyan, hogy a privatizáció kapcsán felmerülő minden lehetséges problémával foglalkozik, abban az értelemben, hogy mindegyik nagy területről érkezett ehhez a törvényjavaslathoz módosító indítvány. Ebben az értelemben azt is mondhatnánk, hogy ez a törvényjavaslat egy picikét állatorvosi lova az egész privatizációs problémának és az egész állami vagyon problémának.
A 192-es számú törvényjavaslat mögöttes elve nagyon világos és nagyon érthető. Úgy lehetne megfogalmazni, hogy az állam minél teljesebben kívánja érvényesíteni tulajdonosi jogait az állami vállalatokkal szemben, és ezt a Vagyonügynökségen keresztül próbálja megtenni, és ezt a mögöttes gondolatot szolgálják ezek a módosító javaslatok, amelyek a törvényben megfogalmazódnak.
Három megjegyzésem lenne ehhez a tartalomhoz. Mind a három azt vizsgálja, hogy vajon hogyan kell kezelni az állami tulajdont, mint tulajdon fogalmát. Az egyik jogi szempontú megítélés lehet, hogy természetesen, mint minden tulajdonjog, az állami tulajdonjog is teljes körű, így teljesen érthető az, hogy ha az állam teljes körben akarja érvényesíteni minél teljesebben, minél szélesebben tulajdonosi jogait a tulajdonaival szemben, jelen esetben az állami vállalatokkal szemben. Tulajdonjogi érvelésem szempontjából itt rendben is van a dolog.
Szociológiai értelemben ez a tulajdon már sokkal problémásabb, hiszen távolról sem úgy jött létre ez a tulajdon, hogy például az állam megfelelő kártérítés fejében az adófizetők pénzén vett volna magának tulajdont, tulajdoni jószándékot, hanem egyszerűen arról van szó, hogy ez úgy jött létre, hogy a nép nevében, és a társadalmi tulajdonra hivatkozva az állam mindenkit kisajátított; tehát szociológiai szempontból igazából azt mondhatnám, hogy a társadalom a tulajdonosa ennek az állami tulajdonnak, s nem az állam. Természetesen nagyon jól tudjuk, hogy ez a fajta tulajdonos nincs, nem létezik és nem működik, nem működtetheti a gazdaságot.
A harmadik megközelítés – és nagyon szeretném ezt itt hangsúlyozni – egy közgazdasági szempontú megközelítés. Ugyanis arról van szó, hogy közgazdasági szempontból az állam nem tulajdonos, nem viselkedik tulajdonosként. Az állam az egy közhatalom, az állami vállalatok vezetői bürokrataként viselkednek, nem vállalkozóként, nem menedzserként. Ennek tudható be mindaz a negatív jelenség, amely az állami tulajdon működését végigkíséri az elmúlt negyven évben.
Hozzáteszem, ez nem speciális magyar jelenség. Az állami tulajdon mindenütt a világon így működik, éppen azért, amit elmondtam, mert az állam nem lehet közgazdasági értelemben tulajdonos, a tulajdonosi hatóerők nem jellemzők rá. Ebből a szempontból már egy kicsit megkérdőjelezhető az a törekvés, hogy az állam – vajon, hogyha tekintetbe vesszük, hogy közgazdasági értelemben nem lehet tulajdonosa mondjuk termelő vállalatoknak, nem viselkedhet így – mégis azt a törekvését érvényesíti, hogy a tulajdonjogait ezekkel szemben minél teljesebben érvényesítse. Vajon helyes-e ez?
Azt hiszem azonban, mindent összevetve, nagyon nehéz lenne vitatni, hogy az államnak a privatizáció során központi szerepe van, nemcsak azért, mert Magyarországon 90 százalékos állami tulajdon van – tehát nem is lehet kihagyni az államot belőle –, hanem azért is, mert általában a privatizáció végrehajtásában az államnak a piaci viszonyok mellett is központi szerepe van.
Ezzel kapcsolatban egy nagyon komoly aggályomat szeretném elmondani, amely a következő. Minden állami tulajdon esetén, és minden állami tulajdonjog-kiterjesztés esetén szemben találja magát két szempont. Az egyik a közgazdasági érdek, a másik pedig a rövid távú politikai érdek. Ez végigkíséri ezt a 192-es számú törvényjavaslatot is, de akár a közelmúltban is találkozhattunk ilyen jelenségekkel. Azt hiszem, bármilyen államhatalom esetén fennáll ez az alapvető konfliktus. Az a probléma ezzel, hogy jogi szempontból és jogi megfogalmazásokkal nagyon nehéz kezelni. Nagyon nehéz arra jó taxatív szabályokat hozni, hogy az állami tulajdon esetén és az állam által vezérelt privatizáció esetén minden esetben a közgazdasági érdek kerekedjen felül az állam nagyon is valós és nagyon erősen ható, rövid távú politikai érdekeivel szemben.
Azt hiszem, hogy az ellenzék és a fiatal demokraták ennek a konfliktusnak a kezelésére csak politikai eszközöket tudnak igénybe venni, és valahányszor úgy látjuk majd, hogy a privatizáció kapcsán él a Vagyonügynökség azzal a nagyon széles körű jogával, amit e törvény kapcsán vélhetően meg fog szavazni neki a kormánytöbbség, ha úgy látjuk, hogy tevékenysége kapcsán mindig csak a rövid távú politikai érdekei kerekednek felül az államnak, és nem valami közgazdasági megfontolás, megpróbálunk politikai-jogi eszközeinkkel élve ennek a folyamatnak gátat vetni.
A konkrét javaslatokra rátérve, az a dilemmasorozat, amit itt elmondtam, végigkövethető majdnem minden paragrafusnál és majdnem minden egyes törvényjavaslatnál. Hármat azonban kiemelnék ebből. Azért ezt a hármat választottam, mert egyrészt nagyon jól példázzák a helyzetet, másrészt pedig alapvető fontosságúak egy bizonyos szempontból.
Az egyik dr. Molnár Tibor javaslata. Dr. Molnár Tibor javaslata azt indítványozza, hogy 17/A § (1) bekezdésének b) pontját töröljék el. Az eredeti javaslat a b) pontban a következőt szerepelteti: "Amenynyiben az átalakulás nyilvánvalóan sérti a társadalom érdekeit vagy a nemzetgazdaság megkárosításához vezetne, az átalakulást a Vagyonügynökség megtiltja." Ez rendben is van, a jogi érvelés nagyon helytálló: ezek a megfogalmazások nem olyanok, amelyeket egy Vagyonügynökség el tud dönteni, itt bírósági döntés szükséges. Értelemszerű, hogy a Vagyonügynökségnek ne legyen erre jogköre.
A bizottság azonban rögtön a következő módosító indítványában azt javasolja, az (1) bekezdés a) pontja végére biggyesszük oda azt, hogy "… vagy a Vagyonügynökség az átalakulást megtiltja." Holott abban a paragrafusban arról van szó, hogy az átalakulás majdnem minden feltételét a Vagyonügynökség meghatározhatja a vállalat számára, vagyis kicsit értelmetlen felvetni, hogyha az átalakulás kapcsán a vállalat számára minden feltételt meghatározhat a Vagyonügynökség, akkor mi indokolja annak a megfogalmazásnak az odabiggyesztését, hogy "… vagy az átalakulást a Vagyonügynökség megtiltja." Hogyan működne ez a gyakorlatban? Én éppen azért azt javaslom, hogy a Vagyonügynökség ilyenfajta kiterjeszkedését ne engedjük meg, és ezt a módosító javaslatot, amelyet az alkotmányügyi bizottság terjesztett elő, nem fogadjuk el. Részben felveti azt a veszélyt is, hogy a Vagyonügynökség nagyon jelentősen túlterjeszkedik a hatáskörén, másrészt pedig logikailag is nehéz megindokolni, hogy amikor minden feltételt diktálhat, ezek után miért tiltsa meg az átalakulást – ha elvileg azt szeretnénk, hogy az állami vállalatok valamilyen módon alakuljanak át.
A második konkrét megjegyzésem annak a jelenségnek a nagyon jó leírása, hogy egy bürokratikus szervezetben hogyan is vész el mindenféle gazdasági ésszerűség a bürokrácia útvesztőiben. A 3. § 2. pontja arról szól, milyen feltételeket kell teljesíteni az átalakuló vállalatnak ahhoz, hogy a Vagyonügynökség ehhez hozzájáruljon. Ott szerepel az a megfogalmazás, miszerint a társaságban részt vevő lehetséges külső vállalkozók körét, tájékoztatást a velük folytatott előzetes tárgyalásokról a vállalatnak be kell jelentenie a Vagyonügynökségnek. Ugyanakkor van egy olyan módosító indítvány is, hogy amennyiben a vállalat a bejelentési kötelezettségének nem tesz eleget, akkor lehetséges az, hogy a Vagyonügynökség azt mondja, pótolja ezt a kötelezettségmulasztást, és újra kezdődik a 30 nap számolása, ami után a Vagyonügynökségnek jogvesztő határidővel már nem áll módjában beavatkozni az átalakulásba.
Ha ezt a kettőt egymás mellé teszem, abból világosan kiderül, hogy lévén egy részvénytársaság, vagy egy korlátozott felelősségű társaság, illetve zártkörű alapítású részvénytársaság esetén teljesen nyilvánvaló, hogy a bejelentéstől számítva is szóba jöhetnek új partnerek, új tárgyalópartnerek, új bevonható tőkések. Ebben az esetben – ahogy Eörsi Mátyás is hivatkozott rá – a Vagyonügynökség bármelyik pillanatban azt mondhatja, hogy pótolja ezt a bejelentési kötelezettségét a vállalat, hiszen nyilvánvalóan vagy valószínűleg vannak új partnerei. Ez mind-mind azt a jelenséget vetíti elénk, milyen nehéz lesz a privatizációt ilyen oldalról végrehajtani, és a bürokrácia útvesztőjében hogyan tűnhet el akár egy jó kezdeményezés vagy javaslat is.
Én azt gondolom, ezen megfontolások alapján az alkotmányügyi bizottság jelentésében a 8. § alatt a gazdasági bizottság által javasolt megoldást fogadja el a Parlament.
A harmadik pont már csak egy rövid megjegyzés lenne, arra utalva, hogy valóban állatorvosi ló ez a törvényjavaslat, lévén, hogy a privatizáció kapcsán fölmerülő minden probléma megjelenik benne. Egy rövid paragrafus erejéig az a nagyon súlyos probléma is megjelenik benne, hogy vajon kié lesz a privatizációs bevétel, hogyan oszlik ez meg a különböző tulajdonosok, önkormányzat, központi kormányzat között. A 16. pontban javasolt megoldást szeretném, ha a Parlament elfogadná, amit az alkotmányügyi bizottság is támogatott. ennek példaértéke is lehetne a tekintetben, hogy a Parlament megpróbálja a leendő önkormányzatokat valamilyen módon preferálni, és valamilyen módon tulajdonhoz juttatni.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a bal oldalról.)
