KÓSA FERENC (MSZP)
KÓSA FERENC (MSZP)
KÓSA FERENC (MSZP) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Dr. Maczó Ágnes képviselőtársunk az imént azt említette, hogy ez a költségvetés naggyá teszi az ellenzéket, és apátiába taszítja a nemzetet. Mármost, amióta az eszemet tudom, ellenzéki vagyok, voltam, az is maradtam, de őszintén szólva, amikor elolvastam ezt a költségvetést, én nem éreztem semmiféle különösebb nagyobbodást önmagamban. Ellenkezőleg, valami egészen mást éreztem, amit leginkább skizofréniának nevezhetnék.
Azóta tulajdonképpen, de már korábban is, hónapok óta azzal a kétséggel és reménnyel bolyongok itt a Parlamentben és a folyosókon, hogy leszünk-e vagy nem leszünk, mi lesz a magyar filmművészettel, irodalommal, művészetekkel. Néha reménykedem, néha kevésbé reménykedem.
A dolognak az a története, hogy még ez év májusában, amikor megkaptuk a Nemzeti Megújhodás Programját, abban volt egy ominózus mondat, amely így hangzott: "A művészeti tevékenységet nem szabad teljesen kiszolgáltatni a piac viszonyainak." Akkor én a Kulturális… hosszú nevű bizottságban szóvá tettem ezt a szót, hogy "teljesen". Megpróbáltam megértetni önmagammal is és valamennyiünkkel, hogy ez a "teljesen" a magyar művészet számára a "lenni vagy nem lenni" kérdése.
Mit jelent ez? 1 százalékot vagy 99 százalékot? Annyit, amennyi a megélhetéshez kevés, de az éhenhaláshoz sok. Annyit jelent ez, hogy ugyanolyan folyamatosan, legalább olyan folyamatosan működhet-e a magyar film, magyar művészet és irodalom, mint eddig, vagy netán jobban működhet, többet kapunk-e, kevesebbet kapunk-e? Ezt kérdezik tőlem a kollegáim, barátaim a filmgyárban és másutt, írók és művészek között.
Nem arról van szó tehát, hogy amikor a "lenni vagy nem lenni" kétségeivel kóválygok itt, akkor valamiféle királyfinak képzelném magam, hanem praktikusan és egyszerűen azt a kérdést próbálom elemezni, hogy vajon sikerül-e életben tartani azt, amit magyar művészetnek, kultúrának nevezünk.
Visszakanyarodván a nemzeti megújhodás programjához, amikor Antall József miniszterelnök úr előadta itt, fölolvasta a megújhodás programját, akkor nagy örömömre nem volt benne a "teljesen" szó, a mondat úgy hangzott, hogy a magyar művészet tevékenységét nem szabad kiszolgáltatni a piaci viszonyoknak, és a továbbiakban úgy hangzott, hogy bár teret kell adni a piaci lehetőségeknek, sem a piac fennhatósága, sem az állam fennhatósága nem érvényesülhet. Az állam semmilyen formában nem kívánja korlátozni a művészi szabadságot.
Én ezzel tökéletesen és maradéktalanul egyetértettem, jó szívvel megszavaztam. Másnap a Magyar Hírlapban olvastam a szöveget, és abban megintcsak benne volt a teljesen szó. Kimentem a filmgyárba, a kollegáim fölolvasták nekem ezt az ominózus mondatot, és azt mondták, meg vagy őrülve, te ezt megszavaztad? Tudod, hogy ez a "teljesen" szó mit jelent? Hát mondtam, hogy ezt a miniszterelnök nem mondta, ez csak az újságokban jelent meg. Mindenesetre emlékszem, hogy milyen arccal néztek énrám. Néhány nap múlva megjelent az Országgyűlési Jegyzetekben, a dokumentációkban, hogy tulajdonképpen mit is szavaztunk meg. És abban megint nem volt benne a teljesen szó, tehát ez megint megnyugtató volt, én is föllélegeztem, jól van, rendben van, vagyunk, élünk, nincs semmi baj.
Telt-múlt az idő, és kézhez kaptuk a költségvetési előterjesztést. Ebben azt olvastam, hogy a művészetek támogatására "mecenatúra" címszó alatt 440 milliót terveznek. Ez az összeg körülbelül annyi, mint egy átlagos amerikai film propagandaköltségeire fordított összeg. Ez nem sok. Ugyanakkor nemcsak arról van szó, hogy ezt az összeget milyen művészet kaphatja, amit nem tudok kisilabizálni sehogyan sem, hanem arról is szó van, hogy a 907/6-os számú költségvetési előterjesztés 33. oldalán, ahol a kulturális, művészeti közélet társadalmi szerveinek a támogatásáról esik szó, található egy fölsorolás. A Magyar Zeneművészek Szövetségével kezdődik, majd a Színházművészek Szövetsége és így tovább, és így tovább, itt van ez az egészoldalas fölsorolás, számok vannak, hogy melyik szövetség mit kap. Ebben a szövegben a Film- és Tévéművészek Szövetségének a neve nem fordul elő; ugyancsak nem fordul elő a Képző- és Iparművészek Szövetségének a neve.
Na most szeretném tudni, hogy miért nem fordul ez elő benne, tévedés-e, vagy pedig tudatos koncepcióról van szó. Még nagyobb probléma, hogy vettem magamnak itt a fáradságot és összeadtam a sorok végén megjelenő összeget, ami 49 millió 211 ezer forintról szól. Én kétszer is átszámoltam, és kiderült, hogy egyetlen szám sem stimmel. Mert a matematika pillanatnyi állása szerint ez a számsor, ami itt le van írva, ez 11 millióval kevesebb. Na most megint egy skizofrén helyzetben vagyok. Nem tudom, hogy ez a 11 millió vajon a két kifelejtett szövetségnek a dotációja; mert ha az, akkor ennek örülök, és akkor írjuk csak egyszerűen be. Viszont ha nem az, akkor az a kérdésem, hogy most mit szavazok én meg.
Ha visszamegyek a szakmához, és azt mondják, hogy te megszavazol egy olyan költségvetést, amelyikben nem is fordul elő a Magyar Film- és Tévéművészek Szövetsége egyetlen fillér támogatással sem – ez tökéletes képtelenség! Na most szeretném hinni tehát, őszintén mondom, szeretném hinni, hogy egyszerű számszaki hibáról, gépelési tévedésről, elírásról stb., ilyesmiről van szó.
Azonban itt egy pillanatra mégiscsak megállnék, és minden irónia nélkül… Mert itt egy nemzet fantasztikus drámai helyzetében egy költségvetési törvényt vitatunk, és igennel és nemmel kell erre szavaznunk. S ez nem engedheti meg azt, nem engedi meg nekünk, hogy összeadási hibák szerepeljenek ebben. Tehát vissza kell térni ahhoz, hogy kettő meg kettő az négy, mert hiába vagyunk mi itt megelégedve önmagunkkal – ahogy a miniszterelnök úr is mondta, hogy most már legitimációs problémák nincsenek. De vannak legitimációs problémák. Hogy ha egy ember meghallja azt, hogy itt a számok nem jól vannak összeadva, akkor egyszercsak megkérdőjelezi a mi, úgy ahogy van, egész parlamenti legitimációnkat, hogy miről beszélünk, miért nem figyelünk oda arra, hogy tulajdonképpen kettő meg kettő az mennyi.
Távol álljon tőlem mindenféle számonkérés, és nem is akarom ezt én túlfogalmazni, de én ebben nem lennék annyira nyugodt, mint amennyire szoktunk beszélni "nyugodt erőről". A társadalomnak van egy másik, kevésbé nyugodt része, amelyik elvárja tőlünk, valamennyiünktől, hogy felelősséggel gondolkodjunk ezekről a dolgokról.
Egyszóval, a kérdésem továbbra is az, hogy nem látom világosan az idézett példából sem és az egész költségvetésből sem, hogy mi is lesz akkor tehát a magyar művészet, irodalom és filmművészet sorsa, milyen számok érvényesek, milyen számok nem érvényesek.
Eszembe jut, ebben a pillanatban, hogy néhány évvel ezelőtt bekapcsoltam a televíziót, és láttam, hogy Grósz Károly akkori miniszterelnök vett egy nagy lélegzetet, és azt mondta, hogy most ő őszintén megmondja, hogy mennyi az ország adóssága. És mondott egy összeget. Már nem emlékszem, nyolc milliárdot vagy tíz milliárd körülit. Három nap múlva megint bekapcsoltam a televíziót, megint láttam őt, egy még nagyobb lélegzetet vett és mondott pár milliárddal többet. És tíz nap leforgása után harmadszor egy még nagyobb lélegzetet vett, és kimondott egy még nagyobb számot. És én azon gondolkoztam akkor mint egyszerű állampolgár, hogy hol élek én, mi történik itt. Ha egy miniszterelnök nem tudja, hogy mennyi az ország adóssága, akkor az egy különös dolog, mert akkor az azt jelenti, hogy a miniszterelnök sincs benne abban a hatalmi pikszisben, amelyik fölvette az adósságot. Ha pedig tudja, de nem mondja, hanem háromnaponként mást mond, akkor pedig olyan súlyos félreértésben vagyunk itt, élünk itt szerencsétlenül kiszolgáltatva, amihez nem tudunk mit hozzászólni.
Azt hiszem, hogy ilyen nyomorúságos és keserves történelmi tapasztalatok után nagyon-nagyon fontos, hogy világos számokat lássunk, világos arányokat és összefüggéseket, hogy jó szívvel igent tudjunk mondani. Mert ha továbbra is ez a költségvetés azt akarja biztosítani, hogy a magyar filmművészet, a művészet és az irodalom legyen, és többet adjon, ne kevesebbet adjon, akkor ezt jó szándékkal – teljesen mindegy, hogy milyen padsorban és milyen pártban vagyunk –, ezt jó szívvel és jó szándékkal meg kell szavazni.
De hogy ha ez a költségvetés arról szól, hogy ne adjuk meg azt, ami a többet adáshoz szükséges – a többet adást most erkölcsi értelemben –, akkor viszont ellene kell szavaznunk. És én nem látom, a számok tükrében nem tudom lemérni, hogy a többet adás ténye forog-e fenn, vagy pedig a kevesebbet adásé.
Legvégül annyit mondanék, hogy amikor többet adásról és kevesebbet adásról beszélek itt, akkor tulajdonképpen valami sokkal fontosabb dologról beszélek, mintsem arról, ami egy művészeti közélet vagy egy szakma belső ügye, vagy a pártok vagy a politikai élet ügye. Én e tekintetben – mivel úgyse győznék fontosabbat és pontosabbat mondani – ide merném idézni Shakespeare Lear királyából azt a mondatot, hogy ha az embernek "többet, mint mire szüksége van, nem adsz, az emberélet az állatéval egyenértékű lesz".
Ha mi arra szavazhatunk, hogy többet adunk, akkor igennel fogunk szavazni. Ha csak arra szavazhatunk, hogy kevesebbet adunk, akkor arra mindannyiunknak kötelessége nemmel szavazni. Nincs se okunk, se jogunk felülbírálni Shakespeare igazát. Köszönöm. (Taps.)
