TAKÁCS PÉTER, DR. (MDF)
TAKÁCS PÉTER, DR. (MDF)
TAKÁCS PÉTER, DR. (MDF) Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Miniszter Urak! Washington és Churchill aforizmaértékű mondásait Békesi László, az angolok kopott bőröndjét és az üres magyar staniclit Becker Pál képviselőtársaim meghordozták már e házban.
Az aforizmák és a jelképek mellé talán célszerű lesz belopni képviselőtársaim döntésbefolyásoló töprengései közé a választópolgárok szorongásait is a költségvetéssel kapcsolatban. A nem közgazdász és nem pénzügyi szakemberek számára ugyanis az ország mindenkori költségvetése se nem több, se nem kevesebb, mint a Kormány újévi ajándéka, mint a Kormány vallomása a társadalomhoz való viszonyulásáról. Mi, országlakosok csak ilyen szemüvegen keresztül szemlélhetjük a költségvetési tervezetet.
Ezúttal úgy érezzük, hogy a gazdaságpolitikai főosztály és a három szakminisztérium fél esztendeig tartó nagyidai viadalából eredően a pénzügyi kormányzat odüsszeuszi csellel megkínált bennünket. A rendszerváltoztatás első kormánya – nehéz ezt e padsorokból kijelenteni – trójai falóval szándékozik megostromolni tűrőképességünket. Joggal kiáltjuk hát Laokoónnal: Timeo Danaos et dona ferentes: félek én a görögöktől, ha ajándékot hoznak is. (Taps.) Mi tagadás: féljük ezt a költségvetést, az áremelések minap kiszivárgott hírei jogosítják félelmünket.
Innen, a kormánypárt padsoraiból nehéz ezekről a félelmekről is szólni. Lelkiismeretünk nyugalma, választópolgáraink sorsa, jövője, az irántuk érzett felelősségünk azonban arra kényszerít, hogy elmondjuk a félelmeinket, feltárjuk szorongásainkat. Rávetítve ugyanis az 1991-es Magyarországra ennek a költségvetés-tervezetnek a várható társadalmi következményeit, a kérdések és dilemmák özöne zúdul rám, és fenntartásaim gordiuszi csomóvá bogozódnak, melyet e padsorokból a Kormány iránt érzett kötelező lojalitás parancsából sem oldhatok fel Nagy Sándor módjára, ezúttal kardvágás helyett egy "igen" gomb megnyomásával.
Megértem én választópolgáraimmal együtt, hogy a Valutaalap, az IMF szigorúan meghatározta a tervezhető deficit sarokszámait, a kalkulálható költségvetési hiányt. Megértjük mi a Kormányunkat szorongató ördögi kör nehezen feltörhető gyűrűjét is. Megértjük az Elbától a Csendes-óceánig terjedő térség bomlási folyamatait is. Nem értjük azonban a mostani kormányzat korábbi metódushoz igazított pazarló költségvetési szemléletét. Mert az elénk tárt költségvetési tervezetben sehol nem látjuk a régi, az államadósságot gyorsuló ütemben fokozó költségvetési építkezéssel való szakításnak még a szándékát sem, hanem azt látjuk, hogy a már említett nagyidai viadal eredményeként a pénzügyi kormányzat meghagyva változatlanul a régi intézményhálózatot és struktúrát, mely ellen a rendszerváltoztatás igényével lépett fel, mindenütt megemelte a költségvetés kiadási oldalát automatikusan 30%-al, miközben a társadalomra rászabadít 23-28%-os bérnövekmény mellett 38%-os kikerülhetetlen áremelést, bevallottan 36%-os inflációt.
Önmagukban az említett arányszámok alig mondanak valamit, veszélyessé akkor válnak csak, ha mögéjük nézünk ezeknek a számoknak.
A társadalmi termelés bekalkulált 4-5%-os csökkenése mellett a költségvetési bevételi főforrás a 3 éve bevezetett adórendszer és adófilozófia. Ezt az adórendszert azonban bevezetése óta erősen kritizálják a legkülönbözőbb tudományok szakemberei. A kifogások közül csak a legfontosabbakat említeném.
Ez az adórendszer képtelen követni az egyre bővülő feketegazdaságot. Egyesek állítása szerint – és ez a szakirodalomban jelent meg – ez ma már a nemzeti bruttó termék 15-20%-át realizálja.
Ez az adórendszer képtelen megadóztatni a másodlagos elosztásból származó láthatatlan jövedelmeket, melyek nagyságrendje messze 100 milliárd forint felett van, melynek adókihatása minimum a most ránk szabadított helyi adók tervezett összegével egyenlő nagyságrendű lenne.
Ez az adórendszer születésekor főleg politikai nyomásra beépítette magába a privilégiumok tarka kuszaságát, amelyek közül most sem szüntetünk meg egyet sem. E hármas lazításban elkallódó összegekről a kormányzatnak halvány sejtelme sincs. A társadalom szeme láttára azonban az ellenőrzés alól így kivont összeg egy nagyon szűk réteg kezén koncentrálódik, és az az európai átlagnál gyorsabb ütemű gazdagodáshoz vezet.
A pénzügyi kormányzat ezt a társadalmat foglalkoztató, feszítő, idegesítő dilemmát a szőnyeg alá söpörte ezúttal is, és úgy tett a költségvetés összeállításakor, mint a mondabeli strucc. A valóság érzékelhető konfliktusának feloldása helyett a tényleges és igazságos közteherviselés megvalósításának megkísérlése helyett a költségvetés 78 milliárddal fokozza az államadósságot, minden eddiginél nagyobb mértékű inflációt szabadít fel, és minden korábbinál nagyobb terhet ró a nem privilegizált, az állami ellenőrzés alól magát kivonni nem tudó társadalmi rétegekre. Önkorlátozásra hivatkozva kéri a bérkiáramlás mérséklését a Kormány, miközben nyilvánvaló a kormányzat előtt is, hogy míg a magyarországi állampolgárok jövedelemtermelő tevékenysége az osztrákokénak egyharmada, egynegyede, addig a magyarok bérszínvonala az osztrákokénak egytizede, egytizenkettede. Valahol ez a különbség belehull egy fekete kútba, belehull a privilegizáltak, a feketegazdaságot űzők európai átlagnál sokkal magasabb jövedelmet elnyelő pénztárcáiba.
Nem kétséges tehát, hogy a rendszerváltás első költségvetését megrendülés, összeroppanás nélkül csak ezek a rétegek viselik majd el. Ez viszont ki fogja váltani a társadalom olyan mértékű tiltakozását, amelynek következménye a krízishelyzetek, a krízisszituációk megszaporodása lesz. E szituációkat demagóg jelszavakkal fogják élezni. Ez a folyamat könnyen szembe fordul a nemzeti burzsoázia, a polgárság megszületésének folyamatával. Ha pedig ez bekövetkezik, vagy egy baloldali, vagy egy jobboldali diktatúra veszélyezteti a még igazán formát sem öltött demokratikus építkezésünket. Erre a veszélyre egyébként az ellenzék padsoraiban ülő képviselők némelyike is felhívta publicisztikában a figyelmünket.
A bázisértékű költségvetés másik következménye lehet, hogy konzervatív irányban visszarendeződik a régi struktúra. Megmerevedik, mozdíthatatlanná válik a változásra, átalakulásra talán ma még rábírható intézményhálózat.
Azt tudomásul kell venni, hogy ilyen intézmény- és struktúra-átalakításra nem kínál lehetőséget minduntalan a történelmi idő. Ha a kedvező egyszeri alkalmat elszalasztjuk, az nem biztos, hogy még egyszer visszatér. Ha most azok a teljesítményképtelen, hatékonyságukat tekintve majdnem a zéróval egyenértékű intézmények – gondolok itt a köz-, személyi és vagyonbiztonságot, a közoktatás színvonalát, egyáltalán a társadalmi szolgáltatások színvonalát mélyre szállító intézményekre – ki tudták szorítani a bázisépítkezést, a jövőben sokkal sikeresebben kísérlik meg ugyanezt.
Bázisköltségüket az utolsó fillérig elhasználva jövőre újabb és újabb bázisemelést fognak követelni, és az emeléssel hatékonyságuk fog párhuzamosan csökkenni.
A szolgáltatások csökkenő értéke az intézmények dolgozóinak rossz közérzetét, tehetetlenségtudatát, közönyét fogja fokozni. Az állampolgárokat a szolgáltatások színvonalának értéktelensége fogja bosszantani, idegesíteni. Ördögi kör fonódik egyre szorosabban így, melyet áttörni csak az utcán fognak tudni az emberek. Attól pedig óvja Isten a mi gyöngécske demokráciánkat.
A 10%-os dologi automatizmus a kiszivárgott áremelések árnyékában egyébként is megbénítja a legfontosabb intézmények, mondjuk a közoktatás, egészségügyi ellátás intézményeinek a legtöbbjét. Erre nem orvosság a Kormány által joviálisan kívánt takarékosság fokozása. A takarékosság hatékonnyá válásához – alighanem ezt a pénzügyi kormányzat is tudja – új technológia kellene. A gépkocsik nem fognak kevesebb üzemanyagot zabálni a Kormány kívánságára, a központi-fűtési rendszerek kormányóhajra sem lesznek hatékonyabbak és takarékosabbak.
De hadd ne soroljam ezen óhaj mai technológiánk melletti irrealitásának bizonyítékait. Inkább arról szólnék, hogy ez a költségvetés, ha megvalósul, kedveszegett állampolgárokat, életképtelen intézményeket, nihilizmust, közönyt, a Kormány és a Parlament jogainak, szuverenitásának és identitásának megkérdőjelezését fogja eredményezni.
Folytathatnám még hasonló gondolatkörben mondanivalóimat. Az idő kímélése okán már csak néhány olyan problémára utalnék még, melyek további gondokat okozhatnak, és jövőnket determinálják, determinálhatják.
A költségvetési tervezet, különösen annak először kézbe kapott változata a centralizmus irányába mozdult el. A miniszterelnöki tárca magának szemelgetett néhány olyan tételt, amelynek helye inkább a szaktárcáknál kellene legyen. Ez talán módosítható, mint ahogyan már történtek is elmozdulások e téren a rovatolásban.
Továbbra is veszélyesnek látom azonban, hogy azonos feladatokra, például világkiállítás, több helyen rovatol a költségvetés összegeket, melyek egymás hatékonyságát rontó intézmények viszályát és pazarlását vetítik elénk. Nem én, az Állami Számvevőszék kérdőjelezte meg a pénzügyi államtitkár szakszerűségről fejtegetett mondatait is. Másfél száznyi tétel közül 60 fölött találta azon rovatok számát, melyek nincsenek kellően indokolva. Ezen hiányosan indokolt rovatok szép számmal sorakoznak a pénzügyi tárca számlasoraiban is. Jogos tehát a keserűség és félelmünk a költségvetési tervezet láttán.
Tisztelt Ház! Miniszter Urak! Mielőtt elhallgatnék, egy gondról még szólnom kell. A pénzügyi kormányzat érvei és számításai az országos átlagra alapozódnak mindenben. Kicsinyke hazánkban azonban ezek az átlagok nagyon veszélyesek. Négy évtized során körbefogta ez országnak a centrumát egy háromnegyed gyűrűnyi szegénységövezet, melyet 1991-ben alighanem nyomorgyűrűvé kell nyilvánítanunk. Ebben a gyűrűben négy-ötmillió lakos él kilenc-tíz vármegyényi területen. Ennek a térségnek a lakossága majdnem egyetemlegesen a létminimum szintjén él vagy azalatt már ma is. Ezekre ráróni ennek a költségvetésnek a terheit egyenlő azzal, hogy ezeket az állampolgárokat kitagadjuk a nemzetből. Országunkon kívül 1991-ben is ötmillió magyar él. Miniszterelnökünk ezeknek nem közjogilag, csak érzelmekben, szívében lehet miniszterelnöke. A költségvetés készítőinek felelősségén kívül 1991-től éppúgy, mint eddig, illetve talán még fokozottabban, négy-ötmillió magyar állampolgár fog élni. Ez azért is sajnálatos, mert a fentmaradó öt-hatmillió magyar összezsúfolódik az ország 40-50 ezer négyzetkilométerére.
Íme egy költségvetés és egy adófilozófia, mely ékesen bizonyítja, hogy országot nemcsak háborúban lehet csonkítani, elforgácsolni. Egy hibás szemléletű, a valóságtól elszakadó pénzügyi politika is alkalmas emberek és térségek Magyarországból való kitaszítására.
Keserűségemben mit mondhatnék mást, mint hogy visszatérek Ilionhoz: vajha Laokoón fiaival bele ne pusztulna a tengerparti áldozatába. Vajha Kaszszandrának ez egyszer ne lenne igaza. Mert azt tudni illik a pénzügyi kormányzatnak is, hogy Aeneas tutaját manapság hajótörést okozón viharok tépázzák Közép-Európában, és a Tiberis-parti hét domb is lakott. Világváros pompázik e dombokon, s lakói legfeljebb egy szomorú pillantással nyugtázzák majd, ha a távoli város falait a faló befogadására megbontó Országgyűlés Ilion képét a végenyészetnek dobta áldozatul.
Tisztelt Ház, Miniszterelnök Úr, Elnök Úr! Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
