KUPA MIHÁLY, DR. pénzügyminiszter:
KUPA MIHÁLY, DR. pénzügyminiszter:
KUPA MIHÁLY, DR. pénzügyminiszter: Elnézést kérek Békesi úrtól, de úgyis eleget fogunk még, azt hiszem, beszélgetni erről a kérdésről.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Néhány percre szeretném csak a figyelmüket kérni. Nem akarom megzavarni a munkájukat programbeszéddel vagy felesleges fecsegéssel, de néhány dolgot szeretnék elmondani.
Az egyik – és én ezt komolyan gondolom –: nagyon szépen köszönöm ezt az éjt nappallá tevő munkát, amit itt végeztek a bizottságok, amelyek ugye még aranyvasárnap is üléseztek, és azt az együttműködést, korrekt magatartást, amit mind a kormánypártok részéről, mind az ellenzék részéről én érzékeltem. Persze megköszönöm Botos Katalin miniszter asszonynak, hogy itt helyettesített, amíg én megpróbáltam valamilyen kiutat találni ebből a jelenlegi patthelyzetből.
A második: nyilván meg fogják tőlem kérdezni, hogy kell-e egyáltalán költségvetés ilyen váltás mellett, jó-e ez a költségvetés? Kérem, egy 78 milliárd forintos deficittel rendelkező költségvetés nem lehet jó költségvetés eleve! De nem jó ez a költségvetés azért sem, mert a magyar információs rendszer, a gazdasági információs rendszer széthullóban van. Ezt nap mint nap tapasztalják, akár szociálpolitikáról van szó, akár az OTP és a lakáshitelek nyilvántartásáról. Tehát ez is egy problémát okozott.
Ennek ellenére meg kell mondanom, hogy 1948 óta ilyen részletezettségű költségvetést nem tartottak magyar képviselők a kezükben, és én ezért köszönetet mondok a munkatársaimnak.
A vita – mert a vitát az is megalapozta, hogy rendkívül részletes adatokat, amit tudtunk, tártunk önök elé – megmutatta azt, hogy önök szemben állnak, szembe kerültek azzal a kérdéssel, hogy egy jogállam, egy modern piacgazdaság kiépítése és egy régi felépítmény vagy struktúra milyen mély ellentmondásokat tartalmaz a feladatokat, a funkciókat illetően. És azzal kerültek szembe, ami a legborzalmasabb az egészben, hogyha ezt a struktúrát nem reformáljuk meg, addig finanszírozni kell, mert különben összeomlik önmagától. Ez egy rettenetes ellentmondás. Ezért én a viták tapasztalata alapján is azt ígérhetem, hogy minél hamarabb be fogok jönni az államháztartási törvénnyel ide, hogy egy olyan költségvetési rendszert és struktúrát tudjunk kialakítani, amely megfelel egy modern állam igényeinek, és remélhetőleg mérsékli ezt a szédületes újraelosztást, amit itt végignézhettek.
Kell-e költségvetés? Természetesen kell költségvetés. Nem azért, én nem fogom önöket az IMF-fel fenyegetni, nem fogom azt mondani, hogy az ország összeomlik. Egyrészt az IMF támogatni fog bennünket, mint ahogy nagyon sok kormányt támogat; másrészt meg vagyok győződve róla, különben nem vállaltam volna el ezt a posztot, hogy ez az ország nem fog összeomlani! (Taps a jobb oldalon.)
Én nem csinálok személyes presztízst abból, hogy a költségvetést elfogadják vagy nem. Nem azért, mert menet közben vettem át az ügyet, hanem azért nem csinálok személyes presztízst, mert az ügyeket vinni kell, a költségvetéssel rendelkeznünk kell. Egy ilyen átalakulás időszakában nem lehet azt megtenni, hogy azt mondják, a polgári átalakulás milyen gyönyörűen halad, de gazdaságilag ez az ország képtelen egy költségvetést, egy elfogadható költségvetést összerakni.
Éppen ezért kezdettől fogva arra törekedtem, hogy egy ésszerű kompromisszum alapján együtt tudjak működni a költségvetési bizottsággal. Ennek a kompromisszumnak három alapelve volt:
1) az állam és intézményei működőképességének a fenntartása vagy megőrzése – és egyetértek a költségvetési bizottság előadójával, hogy ez egy fontos dolog;
2) a lakosság terhelésének nem növelése, hanem lehetőleg csökkentése;
3) én mélyen átérzem azt, hogy az önkormányzatok most indulnak egy új pályára, és nagyon sok olyan feladatot kapnak, amiről nem is tudnak még, és olyan problémákkal kell szembenézniük, amelyeket nem tudnak megoldani. Ezért a harmadik kompromisszumos elem az volt, hogy az önkormányzatokkal is törődni kell.
Mielőtt kitérnék arra, meg kell mondanom, a Kormány végig támogatott, bár néha az volt az érzésem, hogy kormányátalakítás előtt állunk, de sikerült megúszni, mert a minisztertársak igen rugalmasak voltak, egy bizonyos határig legalábbis.
Mielőtt rátérnék arra, hogy mi történt – ez már ismertetve van –, szeretnék kitérni egy javaslatra és egy felszólalásra.
Nevezetesen Palotás János képviselő úrnak az 1151-es számú módosító indítványára és a felszólalására. Nagyon röviden; én nem akarok itt vitát kezdeni, csak néhány dolgot elmondani.
Az első dolog: az indítvány elfogadása 36 milliárd forinttal növelné a költségvetés hiányát. A bizottság a legjobb jóindulattal is 24-25 milliárd forintot tudott összeszedni. A Kormány se tudott többet összeszedni.
Másodszor: az Érdekegyeztető Tanács megállapodása az 1990. évre vonatkozott. Ezt alátámasztja az, hogy Palotás képviselő úr november elsején benyújtott egy 697-es számú módosító indítványt, amelyben szó szerint a következőket írja: az 1991-es értékeket – mármint a fogyasztási adót – a jövő évi költségvetéssel összhangban újra kell tárgyalni.
Harmadszor: egyetértek azzal a felvetésével, hogy semmi sem indokolhatja azt, hogy a magyar gazdaság drágább üzemanyaggal legyen kénytelen versenyezni – mármint a benzinárral. Szeretném elmondani, hogy az üzemanyag-felhasználás struktúrája olyan, hogy a benzint 60%-ban a lakosság használja fel és csak 20% a termelés. A gázolajat viszont 80%-ban a termelés használja fel és csak 20%-ban a lakosság. A gázolaj ára tudják, mennyi Magyarországon, tudják, hogy a benzin ára mennyi; más országokban a két arány közelebb áll egymáshoz. Mi a versenyképességet ezzel az alacsonyabb fogyasztási adótétellel szeretnénk – hogy is mondjam csak? – ellensúlyozni.
Negyedszer: az Érdekegyeztető Tanács december 14-én tárgyalt erről a kérdésről, de nem jutottunk egyetértésre. Hát most a Parlament az egyeztető fórum. Ez nagyon sokszor elő fog fordulni, hogy az Érdekegyeztető Tanács ügyei bejönnek a Parlamentbe, mert vég nélkül nem lehet tárgyalni, pláne nem úgy, hogy ha időnként az embert – hogy is mondjam csak? – cserbenhagyják, enyhén fogalmazva, vagy kivonulnak.
Most néhány általános dolgot szeretnék mondani. Mi január elsejétől liberalizáljuk az üzemanyag-importot, kereskedelmet, forgalmat, árat. Tehát piaci alapra tesszük, mert azt mondjuk, hogy a piacgazdaságnál az ár meghatározó szerep.
A második dolog: a benzin és a gépkocsi. A gépkocsit devizáért szerezzük be, január 1-től mindent dollárért. A gépkocsi veszélyes üzem, aminek biztosítását kell biztosítani, méghozzá kötelező jelleggel. Ez ma a benzin árában van. Április elsejével kivesszük onnan, mert ez egy jogtalan dolog. De előbb nem tudjuk megoldani.
A harmadik: a gépkocsi környezetszennyező állatfajta, tehát nagyon sok környezeti ártalmat kell kompenzálni.
Negyedszer: úthálózatot igényel.
Ha ezeket összerakják, ezek óriási beruházási igényeket jelentenek; s a Siklós kollegám ott ült például az Útalappal, amelyik szintén benne van a gépkocsi árában, és még a reálértéket sem tudják tartani. Nem akarok ezzel benzinárat emelni, ne értsenek félre. Ezt másként kell rendezni.
Az üzemanyagról. Kérem, ez egy energiaszegény ország. Szűkös erőforrásnál a közgazdaságtan minden tana azt mondja, hogy az államnak a szűkös erőforrás felhasználását legalábbis ésszerűen kell mérsékelni, terelni.
A második, hogy minél szegényebb egy ország – ha végignézzük a benzinár listákat –, annál magasabb az energia- és az üzemanyagár, mert annál többet kell kitermelnie, tehát ez világos. Mi ebből a szempontból még nem állunk olyan rosszul.
Végül: kérem, a fogyasztási adónál belementünk egy fix összegűbe – ugye, egy hitvita folyik, hogy mi a fix, az akkori, az amakkori vagy nem tudom, mi. Egy inflációs időben, 35%-os infláció mellett nem százalékos adót. – tehát a költségvetés nem jár rosszul vagy jobban, ha van egy fix összege, ami el fog inflálódni természetesen. Tehát a benzin azért nem adóból áll csak.
Végül, egy 78 milliárd forintos deficit mellett hogy lehetett volna ezt az ügyet kompenzálni? Egy: emelem a személyi jövedelemadót. Mélyen nem értek vele egyet. Tehát ráterhelek egy speciális fogyasztást egy teljes lakossági jövedelemre. Az áfával elkezdek játszadozni. Kérem, ez inflációs hatású így is, az áfával meg pláne az lenne; és el is vetették ezt a javaslatot. A vállalkozási nyereségadót emelem. Mi ugye elfogadtuk azt, hogy a vállalkozási nyereségadóba még külön preferenciákat építünk be a vállalkozóknak. Ez nem egy kegy, kérem, ez egy nagyon tudatos politika. Tehát oda se lehetett volna beépíteni.
Maradt ez a legrosszabb megoldás, amelyik a legkisebb rosszat eredményezi, mert nem általános terhelést emel, hanem a fogyasztással arányosan növeli a terhelést.
S végül szeretném elmondani, hogy az egész baj ott kezdődött, hogy az energiaárak emelése – hogy is mondjam? – gazdasági racionalitás, politikai okok miatt húzódott, húzódott és felhalmozódott. Nem önök kezdték, nehogy félreértsék. Ez egy kellemetlen lépés. Az idei – mármint a jövő évi – infláció egy jelentős része ebből a kumulált, elhalasztott áremelésből következik, és én ígérhetem önöknek, hogy mint pénzügyminiszternek akármilyen keserves lépést kell bejelenteni, nem fogok vacillálni, mert minél inkább húzom, annál rosszabb az egész ügy. Ez egy tanulság, amit én magamnak levontam az ügyből.
Végül a kompromisszumról. Nem akarom részletezni a tételeket, úgyis megkapják, de azért kiemelném, hogy végül is a Kormány elfogadta a Magyar Szocialista Párt azon javaslatát, hogy hárommilliárd forinttal növeli a ványát, és ötmilliárd forinttal a vámokat, jobb vámbehajtás révén. Ezt a bizottság is támogatta. Tehát nem tettünk különbséget, hogy ki mit javasolt, hanem a racionalitás alapján álltunk.
Másodszor: fokozatosan elfogadtuk a költségvetési bizottság által javasolt összeget. A végső határ a 25 milliárd forint volt, ameddig el tudtunk menni. És csak a rend kedvéért szeretném elmondani, hogy a Kormány nem engedett, nagyon merev volt. És én a Kormányt képviseltem a bizottságban. A honvédelem és a nemzetbiztonság ügyében, a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának a pénzeivel, magyarul a külgazdasági stratégiával, mint stratégiai céllal; és nem engedett a kedvezőtlen adottságú mezőgazdasági üzemek támogatásából, mert ez egy foglalkoztatáspolitikai kérdés is, nemcsak mezőgazdasági támogatás. És nem engedtünk a dekoncentrált szervezeteknek a nagy támogatáscsökkentéséből, mert nem látjuk be, hogy a tűzoltóság, köjál, stb., stb., vagy az újonnan felállított köztársasági megbízottak hivatalai hogyan működnek.
Ezért ebből nem engedve felajánlottuk – és a bizottság akceptálta –, hogy az igazgatás, a miniszterelnökségtől kezdődő fejezeteit lefelé végig 12%-kal mérsékeljük a dologi kiadások támogatását. Azt, hogy ettől felfelé is akarnak-e csökkenteni, ezt az önök belátására bízom. Felajánlottuk továbbá, hogy a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériumának 500 milliót engedünk; és egyéb apróbb tételeket is. Körülbelül így jött ki 25 milliárd forint.
A Kormány eredetileg semleges volt és azt javasolta, hogy
1. egymillió forinttal növeljük a Televízió támogatását; ezt a bizottság elvetette;
2. hogy 10 milliárd forintos személyijövedelemadó-valorizálást hajtsunk végre;
3. hogy 7-7 milliárd forintot kapjanak az önkormányzatok és a Szolidaritási Alap.
De a bizottság bölcsességét és az önök bölcsességét is mérlegelve elfogadtuk azt, hogy a 9 milliárd forint a szolidaritási alapé, 5 az önkormányzatoké, plusz – természetesen – az, ez 1 milliárd forint, ami a 100 forintos közművelődési kvóta emeléséből adódott.
Szeretném elmondani, hogy én majdnem a legfontosabbnak tartom a szolidaritási alap megjelenését, mert ezzel fel lehet gyorsítani a gazdaság átalakítását. Most már nem elégséges, de az első félévben biztonságos források állnak rendelkezésre arra, hogy ha valaki elveszíti az állását, akkor fölfogjuk, tehát az a bizonyos háló, amit annyit emlegettünk és emleget mindenki – összeállt.
Ennyit szerettem volna önöknek mondani, és még egyszer köszönöm a korrekt magatartást. (Általános taps.)
