CSÉPE BÉLA (KDNP)
CSÉPE BÉLA (KDNP)
CSÉPE BÉLA (KDNP) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hogy nem élek azzal a lehetőséggel, hogy visszalépjek, mentségemre szolgáljon, hogy frakciónk még nem vett el időt a költségvetés részletes vitájából.
Engedjék meg, hogy úgy is, mint a költségvetési bizottság tagja, néhány gondolatot mondjak még, remélhetőleg most már a költségvetési vita végkifejletében.
Tegnap itt a költségvetés részletes vitájában elhangzott egy súlyos kijelentés, mely szerint a Kormány ennek a költségvetésnek a benyújtásával az elmúlt 40 év hagyományait folytatja. Nekem is eszembe jutott ezzel kapcsoaltban a 40 év, csak egészen más összefüggésben. Ennek a háznak a falai is részei voltak annak az óriási spanyolfalnak, amely mögött 40 évig készült az a csapda, amelyben most ez az ország vergődik, s amelyben most ezt a költségvetést el kell készítenünk. Lehet, hogy a köztudatban még nem kristályosodott ki eléggé, hogy ez az állam már nem a régi állam – és azt hiszem, hogy ez a legfontosabb kulcsa ennek az egész munkánknak –, én mégis merek úgy fogalmazni, csak a vak nem látja, hogy ebben az országban azonban mégiscsak történt valami, hogy az új állam tevékenységének irányultsága immár egészen más.
Ebből a politikai alapállásból szeretném megválaszolni a költségvetési bizottság elnökének azt a kérdését, hogyan lehet, hogy a bizottság kormánypárti tagjai a munka folyamán néhányszor megváltoztatták álláspontjukat, s így hozzájárultak a már ismeretes kompromisszum létrejöttéhez.
Mi valóban arra törekedtünk, hogy az állami kiadások kurtításával könnyítsünk a lakosság helyzetén. Azt hiszem, ez minden képviselőtársamnak az alapállása volt. Csakhogy az állam és lakosság ellentétpár már nem az az ellentét, mint ami 40 év alatt volt! Ha valaki gyűjt, utána mindig korrigál. Azt hiszem, az a legfontosabb kérdés, hogy mire gyűjt. A mi gyűjtésünk az állami kiadásokból három fő célt szolgált: a progresszív tábla enyhítését, a szolidaritási alap és az önkormányzatok fedezetének biztosítását. Ez mind a három nyilvánvalóan a lakosságot közvetlenül érintő terület; de ahonnan gyűjtöttünk, ez vajon nem az? Ide értve a honvédelmet, a biztonságot, az egyes állampolgártól oly távol eső külgazdaságot is.
Ebből az alapállásból történt a költségvetési bizottság ismeretes döntése. Egy-két terület, amelyen engedtünk, visszavontuk korábbi döntésünket.
Itt rengeteg szó esett már a honvédelemről. Ezt én nem akarom fokozni, csak röviden annyit, nyugodtan mondhatjuk, külpolitikai vaksággal minősíthető az, aki nem ismeri fel azt a szükségességet, hogy a honvédelmet jelenleg semmiképpen nem lehet szűkíteni, a honvédelmi feladatokat, nem változott még meg annyira a világ.
Mi azt hisszük, hogy az a kultúra és sport, amire az a fix összeg volt még ott, aminek az elvonására gondoltunk, az is hozzátartozik a honvédelemhez.
A másik ilyen kérdés a biztonság. Tegnap itt egy egészen sajátos okfejtést hallgattam, és ez megint visszautal a múltra, amennyiben az állambiztonsági rendszer nem mentette meg a pártállamot, tehát sohasem érdemes annak a fokozására törekedni. Azt hiszem, ez is egy homlokegyenest ellenkező politikai alapállásból született, ez a gondolat, mert én is, és azt hiszem, a mi frakciónk is úgy véljük, hogy ennek az államnak a biztonsági céljai ebben a jelenlegi külpolitikai helyzetben teljesen más célt szolgálnak, mint a pártállamnak a valóban a saját hatalmát megtartani igyekvő biztonsági rendszere.
A kedvezőtlen adottságú területek támogatása… Amikor végül is megszavaztuk, hogy erre költsön az állam pénzt, akkor ezzel kifejezetten a lakosság érdekét tartottuk szem előtt, mert ezeken a területeken katasztrofális lenne…, szintén nem fokozom.
Végül is az a három cél, amire gyűjtésünk történt, röviden: a progresszív tábla… Én elismerem, hogy ez nem az igazi, amit szerettünk volna. De azért ne lépjük át azt az egyszerű tényt, hogy ha ezt a könnyítést, a 10 milliárdnak a visszaforgatását nem tudtuk volna megtenni, akkor mégiscsak több lenne a lakosság terhe. Hát ez alapvető összefüggés!
Ennyi jutott erre a célra. A szolidaritási alap, ez a legfontosabb. Én magam kezdeményeztem a költségvetési bizottságban, hogy erre a célra 9 milliárd kerüljön a gyűjtött összegből. Miért? Azért, mert ez kőkeményen lakossági, de kőkeményen gazdasági szempont is. Lakossági, mert nyilvánvaló, hogy a lakosságnak egy része munkanélkülivé válik, ez a legnagyobb probléma, és azoknak kell valamiképpen eltartani és segíteni rajtuk, akiknek még munkalehetőségük van.
Kőkeményen gazdasági kérdés, mert csak ezen az úton lehet a gazdaság szerkezetének az átalakítását valóban végrehajtani. Ezért ezt emeltem én ki, és itt is ezt emelném ki, mert a Szolidaritási Alap szinte a legfontosabb. De nem akartuk elhanyagolni az önkormányzati kérdést sem, s ez is összefügg erősen a lakossággal.
E három cél együttesen a közvetlenül lakossági érdeket szolgálja. Ebből következik, hogy mindenfajta olyan más kurtítás, amely jelentős összeget von el a költségvetésből, így például a benzinen lévő fogyasztási adó emelésének eltörlése, illetőleg jelentős csökkentése nem hozható ezekkel a fő célokkal párhuzamba. Az egész lakosságot érintő legfontosabb dolgokban kell, amennyire a költségvetés engedi, az áttörést megkezdeni, és ennek van az én felfogásomban alárendelve minden, s én úgy vélem, ezt a társadalomban mindenképpen el kell tudnunk fogadtatni.
Végezetül egypár szót még a munkánkról. Itt egy egészen különös helyzet alakult ki, mert az én benyomásom az volt, hogy mind a költségvetési bizottságban, mind az egyéb beszélgetésekben létrejött már egy olyan konszenzus az ellenzék és a kormánypárt között, amit véleményem szerint nem szabadna véka alá rejtenünk, és semmiképpen nem szabadna szégyellenünk. Ez az alapvető konszenzus az, hogy ennek az országnak a sorsa függ attól, hogy lesz-e ebben az évben elfogadott költségvetésünk, s mindenki ezt akarja. Az ellenzék részéről elhangzott egy olyan megfogalmazás, hogy ezt a költségvetést a kormánypártnak kell megszavaznia. Ebben az fejeződik ki, hogy kell, én azt hiszem, hogy a kell szón van a hangsúly. Az ellenzék is azt kívánja, hogy legyen jóváhagyott költségvetés, de a nem megszavazással ezt nem akadályozza meg, mert bízik abban, hogy a kormánypárt részéről is megvan a már idézett többség.
Én úgy vélem azonban, nem lenne-e helyesebb ennél egy magasabb morális szintre felemelkedni ennek a Parlamentnek, mert hogyha ilyen konszenzus van, és nemcsak ebben van konszenzus, abban is konszenzus van, hogy a fő irányultság az állami költségek csökkentése eme célok érdekében. Mindenki ennek érdekében munkálkodott, az ellenzék is. Az, hogy végül is ilyenre sikerült, ez egy kompromisszum következménye, amihez nyilván a Kormány is hozzájárult. Ha ilyen alapvető egyetértések vannak tehát – az én véleményem az –, én azt szeretném, ez a szavazásban is tükröződjön. Hogy valaki a költségvetés részleteivel sokban nem ért egyet, lehet, hogy a szerkezetével, új államháztartási törvény is kell – jövőre, reméljük, hogy meglesz –, mindezzel együtt az országnak a jelenlegi helyzete lényegében kívánja a költségvetés jóváhagyását. Ezért én abban bízom, hogy ez megtörténik, frakciónk részéről ezt ajánljuk, de nemcsak úgy történik meg, hogy kizárólag a kormánypárthoz tartozó képviselők tennék ezt meg. Én úgy vélem, hogy ez egy súlyosabb kérdés, és nemcsak ebben, hanem más kérdésben is – a politikai stabilitás kérdésében – valahogy jobban együtt kellene szavaznunk. Hiszen – még egyszer hangsúlyozom – határozott benyomásom, hogy ellenzéki barátaink is sok tekintetben hasonlóképpen gondolkoznak, mint mi. Én nem érzem annyira azt a különállóságot, amely az eddigi vitában megnyilatkozott, és ilyen gondolatoknak a jegyében ajánlanám ezt a költségvetést elfogadásra.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok részéről.)
