KUPA MIHÁLY, DR. pénzügyminiszter:
KUPA MIHÁLY, DR. pénzügyminiszter:
KUPA MIHÁLY, DR. pénzügyminiszter: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak! Hölgyeim és Uraim! Köszönöm, hogy megkaptam a szót, és most egy kicsit hosszabban fogom igénybe venni az idejüket. De lehet, hogy nem fogok elérni egy ilyen bruttósított képviselői átlagot.
Hadd kezdjem azzal, hogy én megfogadtam, hogy mindaddig, amíg a gazdaságpolitikai koncepciót elő nem terjesztem a tisztelt Háznak, nem szállok be semmilyen politikai vitába. Én egy egyszerű pénzügyi szakember vagyok és nem politikus. De a ma délelőtt is, meg az egész vita megerősített abban, hogy a költségvetés feletti, alatti és mögötti vita az elsősorban politikai, koncepcionális vita és nem annyira gazdaságpolitikai vita. Elismerve azt, hogy ez a költségvetés nem egy csodálatos, elmondtam a véleményemet.
Úgyhogy én ebből a megfontolásból azzal kezdem, hogy semmit nem érnénk avval, ha újra elkezdenénk egy költségvetést elkészíteni, újra elkezdenénk vitatkozni, mert két hónap múlva körülbelül ugyanitt tartanánk, miközben az ország azért nem tudom, hogy fogadná ezt az egész dolgot. Nyilván azt mondanák, hogy megint jól elvitatkoztak a képviselő urak a Házban, és nem történt semmi.
Ugyanakkor megértem, elfogadom az ellenzéknek azt az érvelését, és ismételten megköszönöm a segítőkészségüket, hogy az ellenzéknek az a dolga, hogy kritizáljon, hogy lehetőleg néha olyan tanácsokat adjon a Kormánynak, amit nem lehet megvalósítani, és hát ne fogadjon el mindent, ami egy kormányzat munkáját segítené, hiszen ezért ellenzék. Ez egy teljesen normális dolog egy polgári demokráciában, úgyhogy én nem bántódtam vagy sértődtem meg semmilyen, még oly célzatos megjegyzésen sem.
A Kormány álláspontját ismerik. Mi a költségvetési bizottsággal egyetértésben beterjesztettünk egy közös kompromisszumos javaslatot. Én ezt most nem akarom tovább magyarázni, de néhány dologra szeretnék itt kitérni.
Ugye itt tulajdonképpen három nagy csomag javította a költségvetést, az MSZP csomagjai, a Szabad Demokraták Szövetségének csomagja és a Becker–Szabó duó csomagja. Az MDF részéről a hármas – elnézést kérek, a neveket még nem tudom –, és a FIDESZ-nek is volt egy önálló vonalvezetése. Én úgy érzékelem, hogy végül is az a kompromisszum, ami megszületett, irányában mind a három csomagot kielégítette. Ez nem jelent közös gazdaságpolitikát, nehogy félreértsenek, még kevésbé közös költségvetési szemléletet. A mértékek eltérőek voltak. Ugye a legmerészebb az MSZP-é volt, amelyik azt mondta, hogy mintegy 50 milliárddal lehet csökkenteni az ügyeket, az SZDSZ-é mérsékeltebb volt, és realista volt az MDF, vagy a koalíció – ha jobban tetszik – felállása.
Mielőtt kitérnék néhány dologra, hadd mondjam el, hogy elosztani én is tudok. Könnyedén. Veszem a GDP-t, amit valaki megtermelt valahol, és utána elosztom. De szeretném megmondani, hogy én most már a jövedelmi oldallal is szeretnék egy kicsit foglalkozni, mert jövedelem is kell. Elosztani nem kunszt. Tehát olyan költségvetést próbáltam befolyásolni, amelyik zömmel elosztásra épül, de azért a jövedelem képzésére, az ösztönzési elemekre is fordít valamit.
Hát akkor először az MSZP ügyeiről. Kérem szépen, én nem fogok Önöknek bevételek felfújt luftballonjára megint mázsás, be nem váltott ígéreteket rárakni. Nem. Ez a politika lejárt. (Nagy taps a jobb oldalon.) Én annyit ígérek, amennyit szakmai tudásom és lelkiismeretem szerint teljesíteni tudok.
A második dolog. Tegnap, amikor itt ültünk, akkor már újabb veszteségeink voltak. A helyi adóknál elvesztettünk legalább 3-4 milliárd forintot, amit a költségvetésnek valahonnan majd pótolnia kell, ha majd bevezetik a helyi adókat, és az önkormányzatok erre a forrásra akarnak tervezni. Úgyhogy lehet, hogy mi óvatosabban terveztünk, mármint a Pénzügyminisztérium munkatársai. De ez az ország a következő évben beugrik a sötétbe.
A sötét azért nagyon sok helyről jön. Két sötét legalábbis kívül esik a mi akaratunkon, legfeljebb segíteni tudunk rajta. Az egyik az egész Öböl-ügy, a másik az egész kelet-európai kereskedelem. Hát én most erre nem tudok rátervezni. Még nem tudom, mennyi a bevétel egyrészt, másrészt én nem akarok akkora inflációval számolni, mert az inflációellenes harcot tartom a legfontosabbnak. Tehát én ezt nem tudom felvállalni. Mint pénzügyminiszter mindent meg fogok tenni, hogy az apparátusom ezt a felhalmozott adóhátralékot, vámhátralékot behajtsa, és ezzel is növelje a költségvetés bevételeit. De kérem, ez szorosan összefügg a magyar gazdaság egész struktúrájával, azzal, hogy sorbaállással és ezekkel a TB-nemfizetéssel és nem tudom mivel finanszírozzák önmagukat a gazdálkodók. Ezek közül egyébként egy csomó behajthatatlan ügy a vagy felszámolt, vagy éppen csődbe ment vállalatok tartozása; de utána fogok nézni, és lelkiismeretesen meg fogok mindent tenni.
Az igazgatásról valamit. Nem akarom Önöket számokkal untatni. 1989-ben 11,4 milliárd forint volt a központi igazgatás kiadása, a létszám 15-16 ezer fő. 1990-ben a várható – nem biztos még – adat 15,3 milliárd forint, a létszám 17,5 ezer fő. 1991-re 15,8 milliárd forintot terveztünk, és ebből 2,5 milliárd forintról a Kormány a bizottsággal együtt lemondott, tehát maradt 13,3 milliárd forint, a létszám 21 ezer fő.
Tehát mi folytatjuk a megkezdett tendenciát, ha szabad így fogalmaznom, és ha figyelembe veszem az inflációt, ennek a következményeit tudhatják. Ebben, kérem, a katonai igazgatás nincs benne, és el kell mondanom, hogy az államhatalmi, tehát a törvényesen megválasztott szervezetek kiadásai 1991-ben 2,2 milliárd forintot tettek ki és '90-ben mindössze 900 millió forintot. Én egyetértek a növekedéssel, mert a demokráciának ára van, de olyan ára is van, hogy nem lehet leépülő államigazgatással jó dolgokat csinálni.
Megfogadtam, hogy az előző kormányról nem szólok semmit, de azért beidézném az 1990. évi költségvetés vitáján elhangzott pénzügyminiszteri megállapítást, miszerint "Az ellenzék szét akarja tudatosan zilálni az államigazgatást". (Derültség és taps a jobb oldalon.)
Végül – a privatizációról még külön fogok beszélni, de – felmerült a pénzintézetek privatizációja. A pénzintézetekben az állam a részesedését hitelből, államadósság terhére szerezte meg, mert akkor sem volt pénze. Az osztalék tudják, hogy mekkora, és tudják, hogy az államadósság után fizetendő kamat magasabb az osztaléknál. Ez az egyik.
2. A pénzintézetek részvényei kizárólag és kivétel nélkül névérték alatt vannak, úgyhogy ha ezt mi eladnánk, akkor tulajdonképpen az állami vagyont egy kicsit elherdálnánk.
3. A nagy pénzintézetek, a komolyak tele vannak leírandó követelésekkel, olyan vállalati tartozásokkal, amit soha nem fognak megkapni. Csak akkor lehet őket rendbe hozni, ha az állam ezt átvállalja, és például adóemelésből vagy nem tudom, milyen forrásból elkezdi törleszteni a vállalatok helyett.
4. A pénzintézet a gazdaság szíve, ha piacgazdaságról beszélünk. Gyengén működnek, elhangzott itt nem egy hozzászólás erről. Ha ezt odaadom azonnal, vagy egy jelentős részét egy felkészült külföldi befektetőnek, akkor mi azért elég rosszul járunk. Ez nem jelenti azt, hogy én nem értek egyet a pénzintézetek privatizációjával. A Kormány most írta alá és engedélyezte három nagy pénzintézetnek külföldi tőkés partnerrel történő vegyesbankká alakulását, mert ezt jobb útnak tartom, mintha beengedem a szívbe most őket.
Lakásügyek… Ez a legfájóbb ügye a társadalomnak – legalábbis ma még azt hiszik, hogy ez lesz a legfájóbb… (derültség) …, de itt elfogadjuk a költségvetési bizottság kényszerjavaslatát és azt a kötelezettséget, hogy 1992. január 1-jére egy új lakáspolitikát dolgozzunk ki.
Az önkormányzatok előirányzata között szerepel egy külön 2 milliárd forint arra, hogy a bajbajutottak törlesztéseinél segítsen. Mi egyetértünk azzal a javaslattal, hogy amennyivel az 1500 forintot az adósoknak az egy főre jutó jövedelme vagy családi jövedelme meghaladja, az adósok jövedelmének 25%-át, azt fedezzék vagy engedjék el. Megvizsgáljuk, hogy az OTP-nél mit lehet tenni.
Meg kell mondanom, nagyon kedvemre való volt Török Ferenc képviselő úr javaslata, hogy adjunk választási lehetőséget az 1. és a 3. között, és az 1-esnél lépjen be ugyanez a kompenzációs ügy, hogy a legrászorultabbakat így tudjuk támogatni. Sajnos ilyen javaslat nincs bent; a Kormány, ha ez szükséges, készen áll arra, hogy ezt elfogadja.
A vízügy és a környezetvédelem kérdései… Kérem, ez kormányzati ügy, a Kormányon belüli munkamegosztás, miniszteriális felállás végül is a kormányfő kezében van. Én mint pénzügyminiszter mindig null-szaldóra törekszem; tehát ha az érintett tárcák, anélkül, hogy nekem egy fillér kiadást okoznak, meg tudnak egyezni a képviselő urakkal, és ezt a kormányfő is támogatja, akkor én egyetértek. Egyébként az alapelvem az, hogy ahol a feladat van, ott legyen a pénz.
Önkormányzati ügyek… Az 5 milliárd elosztásánál mi elfogadjuk az önkormányzati bizottság javaslatát, és nem szólunk bele.
A Nemzeti Kulturális Alapítványt elfogadtuk, és a támogatást megadjuk.
A nemzetiségi ügyekre nyitott vagyok. Végül a közművelődési dolgozók 300 millió forintos béremeléséről el kell mondani, hogy ez valójában évi 3 milliárd forintot jelent, tehát így nem tudjuk elfogadni, de ha egy részletes javaslatot előterjesztenek, akkor én hajlandó vagyok a Kormány elé terjeszteni.
Végül Zacsek úr kérdéseire: hosszú távon természetesen minden adót és minden terhet a lakosság fizet, direktben vagy indirekten, ez így igaz.
Ha a jövedelemelosztást nézi, annak vannak lakossági terhek és nem lakossági terhek. Ennek vizsgálata sajnos most kezdődött csak meg. Ahhoz, hogy egy új rendszert tudjunk kiépíteni, ahhoz az összes hatást felül kell vizsgálni, és úgy kell megcsinálni.
Arra még visszatérek, hogy az adósok börtönében vagyunk.
El kell mondani, hogy az ország kormányozhatóságát és a gazdaságpolitikai programot – amelyről néhány gondolatot szeretnék még elmondani – elősegítené, ha ezt a költségvetést elfogadnák. A költségvetés elfogadása egy jogállamban azt jelenti, hogy az Országgyűlés átruházza a felelősséget a Kormányra. Én nem leszek az a pénzügyminiszter, aki állandóan arra hivatkozik majd, hogy az Országgyűlés így határozott, miután előterjesztő a Kormány, és nem lehet ezt a pingponglabdázást csinálni egy jogállamban. (Taps.) Ezt annál is inkább ajánlom, mert a 2 milliárd dolláros veszteségeinket képtelenek vagyunk önerőből finanszírozni. Egy elfogadott költségvetésnél megnyílnak a külföldi csatornák. Teljesen világos, hogy minél előbb nyílnak meg, annál jobb.
A vita során módjuk volt megismerkedni az ország gazdasági, pénzügyi helyzetével, én itt nem akarom elmondani a személyes saját véleményemet. Szeretnék azonban rámutatni néhány dologra, ami egyrészt bizakodóvá tesz, és reményt kelt bennem arra, hogy népszerű gazdaságpolitikai programot végre lehet hajtani. Az első dolog. Ez az ország 1990-et minden politikai vita és választási hercehurca stb. ellenére végül is sikeresen zárja, akkora külkereskedelmi aktívumot értünk el, mint nagyon régen, meg tudtuk fordítani a külkereskedelem irányait. Tehát ez az ország, ez a nép él és dolgozik.
Másik dolog. Ha mélyebbre nézünk – és ez itt már elhangzott –, láthatjuk, hogy ez az ország átalakulóban van. Átalakulnak a vállalatok, a termelőszövetkezetek, átalakul az emberek szemlélete, vállalkozók tömege jelenik meg. Ezt az átalakulást ki kellene használni, mert ez lendületes dolog lenne, természetesen, ha markáns programhoz, célokhoz lehetne kapcsolódni. Ez a nép valószínűleg két dolgot vár. Az egyik az, hogy legyen célja, a másik pedig hogy higgyen a célban.
Mai helyzetünk legfőbb neuralgikus pontja az adósságállomány. Az adósok börtönében vagyunk, vagy ahogyan elhangzott, gyarmatosítva leszünk. Tehát tovább folytatjuk-e ezt? Mit csináljunk? Álljunk meg, ütemezzünk át, vagy mit tehetünk? Az átütemezésnek bármilyen válfaját vizsgáljuk meg szakmailag és politikailag, az eredmény negatív. Az átütemezés csak kamatfelárral lehetséges. Ez pedig azt jelenti, hogy a mai terheket a hátunk mögött a mai fiatalokra hárítjuk át. Én ezzel nem értek egyet. Azzal sem értek egyet, hogy a viszonylagos jólétet, a fejlődést úgy finanszírozzuk, hogy eladósodjunk. Ez ismét a jövő generációt terhelné. Ezt az adósságállományt megkaptuk, itt van. Nagyon dühítő, hogy nem lehetett beleszólni az elköltésébe, de itt van, meg kell oldani ezt a problémát. Csak úgy tudjuk megoldani, ha megfelelő külpolitikai, külgazdasági stratégiát folytatunk, és nem feledkezünk meg arról, hogy Kelet-Európában, Közép-Kelet-Európában vagyunk, és ott van az egész keleti piac. Óriási piac nagy hiányokkal, tehát lehet mit fejlődni.
A gyarmatosítással kapcsolatban egyet szeretnék még mondani. Ma a világban kölcsönös függőség van. Nézzék meg a német egyesítést, az iraki válságot vagy bármilyen problémát. Rettentően erős, gazdaságilag még erősebb. Tehát ha attól tartunk, hogy bennünket valaki gyarmatosítani akar, és ezért sok pénzt akar idehozni, akkor úgy tudunk ellene védekezni, ha megfelelően felnövünk szakmailag, és nem partnerek, hanem versenytársak vagyunk. Ez az egyetlen gyógymódja ennek. (Taps.)
2. Ezzel itt küszködtünk végig, mindenki, kormánypárt és ellenzék. E mögött az adósságállomány mögött óriási kifizetetlen számlák vannak. Itt van az egész lakáskérdés. Ki kell valahogyan fizetni. Itt van az egész államadósság, itt vannak a csődbe jutott vállalatok, a behajthatatlan követelések, a környezetvédelem. Ezek mind-mind kifizetetlen adósságok, és higgyék el, hogy helyettünk senki nem fizeti ki. Ez a tény. Azon lehet meditálni, hogyan osszuk meg a terheket. Nem tudom, észrevették-e, hogy ebben a kompromisszumban arra törekedtünk, hogy ésszerűen osszuk meg a terheket, és biztosítsuk a kitörés lehetőségeit.
Van itt egy félreértés is. Mindig mindenki restrikciót kiabál. Ha egy nemzetgazdaság egyensúlyait fenn akarom tartani – a költségvetését, a fizetési mérlegét, a hitelfelvételét, az ország finanszírozhatóságát –, az nem restrikció önmagában, hanem a gazdaság működőképességének biztosítása. Tessék úgy felfogni, és nem mindig restrikciót kiabálni. A restrikció az, ha csökkentem a költségvetés kiadásait, aminek én nagy partnere vagyok.
Milyen kitörési pontjaink vannak? Egy exportoffenzíva, nem tudok mást mondani. Nyitott a gazdaság hárommilliárd dollárt el nem érő GDP mellett, 11 milliárd dolláros kereskedelmet tud ez az ország lebonyolítani. Ez nem rossz teljesítmény. Sőt, egyetértek a FIDESZ-es képviselővel, nem elsősorban az állami beavatkozás eszközeit kell majd hosszú távon használni, hanem kell az árfolyampolitikát, a vámpolitikát. Ne felejtsék el, hogy az árfolyampolitikának inflációs következményei vannak. Ezt el kell fogadtatni a lakossággal. A vámpolitikát nem szeretik, főként ha gépkocsiról van szó és így tovább. Az átállásig nyilvánvalóan szükség van bizonyos állami eszközök alkalmazására egy tiszta külgazdasági stratégia tükrében.
A második a külföldi tőke bevonása. Magyarországra szeretnek jönni, nemcsak azért, mert jó a konyha, csinosak a nők és szép az ország. Hanem azért is szeretnek ide jönni, mert olyan liberális szabályaink vannak, amelyeket jól ismernek. Nem újság nekik, ha azt mondják: személyi jövedelemadó vagy társasági törvény, tudják, hogy miről van szó. Ismerős terepre jönnek. Másrészt ők jól képzettnek és tanulékonynak tartják a magyar munkaerőt. Mi annyiszor lebecsüljük a magyar munkaerőt! Ha megfizetik, csodákra képes, és meg is tanul mindent, fegyelmezetten és jól dolgozik. A harmadik, amiért ide jönnek: Magyarország egy ugrópont a kelet-európai piacok felé. Ide betelepednek, és innen lehet továbbmenni. Ezért is fenn kell tartani a jó kapcsolatokat. Gazdaságilag egészen biztos, de nyilvánvalóan politikailag is.
A harmadik a privatizáció, amelyik egy kitörési pont és egy növekedési forrás lehet. A privatizációról el kell mondanom, hogy két veszélye lehet, az egyik, ha elkezdünk ész nélkül privatizálni, mert akkor egész biztos rosszul tudjuk eladni azokat a cégeket, ha el akarjuk adni őket, lehet, hogy először ki kell festeni őket – öreg, de azért így még elég jól nézhet ki –, ez időt vesz igénybe. A második dolog, ami még ennél is veszélyesebb, ha bürokratikusan privatizálunk, és a költségvetést tartjuk a legfontosabbnak, tehát azt, hogy legyen költségvetési bevétel. Természetesen kell költségvetési bevétel, de a privatizációt megcsinálni üzleti alapon kell, két üzletembernek kell egymással szembenállnia, mert úgy lehet a legjobb árat elérni. A harmadik dolog, azt nem mondhatjuk, ha valamit privatizálunk, hogy nem ér a nevem; ha egyszer eladtuk, el van adva. Én ezt nagyon fontosnak tartom, és azt hiszem, fogok is tenni, hogy ne így menjen, ahogy ma.
A negyedik a vállalkozásalapú gazdaság. Még vissza fogok térni arra, hogy mi a piacgazdaság, de teljesen egyetértettem azzal a felszólalással, amely azt állította, hogy önmagában egy adókedvezménytől a gazdaság nem indul el, annak sokkal több feltétele van, és ezeket a feltételeket mi már részben megteremtettük, de meg is kell teremteni.
Az ötödik a takarékosság anyagban, energiában, mindenben. Magyarországon van a legtöbb ennivaló a szemétben. Egy ember ül az autóban és pöfög. A magyar az mindig takarékos fajta volt, tessék felfogni, hogy takarékosan is lehet ugyanolyan jól élni, sőt miért kell takarékoskodnunk, azért, hogy be tudjunk fektetni, hogy hosszú távon gondolkozzunk, s ne rövid távon!
Mindezt figyelembe véve, ami a gazdaságpolitika alapkérdése, meg kell találnunk az infláció, a munkanélküliség és a gazdasági növekedés elindítása közötti majdnem megoldhatatlan feladatot. A legfontosabb az inflációellenes harc. Nemcsak azért, mert egy magas infláció tönkreteszi a lakosság életszínvonalát, szétveri a gazdasági kalkulációt, hanem azért, mert a rövid távú gondolkodásra kényszeríti az embereket. Amit ma meg lehet venni, vegyük meg, tegyük el, mert ki tudja, holnap mennyi lesz az ára. Az infláció pont egy hosszú távú gazdálkodó szemlélet ellen hat. Én ezt tartom a legfontosabb ellenségnek.
A munkanélküliséggel kapcsolatban rendkívül hálás vagyok, hogy végül is elfogadták a Szolidaritási Alapra vonatkozó javaslatot, mert most már van eszközrendszer a kezünkben, hogy gondoskodni tudjunk azokról a bérből és fizetésből élőkről is, vagy kiesett vállalkozókról, akik kiestek a gazdaságból.
Az inflációhoz még annyit, ez kellett ahhoz, hogy a sorbanállást lehessen mérsékelni, el lehessen kezdeni a felszámolást, de ez nem elég persze ahhoz, hogy az elmaradott térségek vagy veszélyforrások problémáit meg lehessen oldani, mert nem lehet ezzel megoldani egész Pécs gondjait.
A továbbhaladásunk – ha elfogadjuk ezeket a kiinduló feltételeket – egy erős szociális rendszerekkel működő piacgazdaság kiépítése. Az infláció ellen két nagyon hatásos eszköz van. Az egyik a nyitott piac, a másik a produktivitás növelése, a verseny pedig a produktivitás növelését eredményezi.
A piac az a hely, ahol az áruk gazdát cserélnek. Ki kell építenünk a piac jogi és intézményi feltételeit, s a versenyfeltételeket is biztosítani kell, az információt, a nyilvánosságot, a közvetlen állami beavatkozás és ráhatás mérséklését, s a legfontosabb, ami a piachoz kell, hogy legyen egy érdekegyeztető mechanizmus, amely az ellentétes érdekeket le tudja csillapítani, és egy társadalmi közmegegyezésen tudja tartani.
Milyen jogi feltételek kellenek ehhez? Van tőzsdénk, van értéktőzsdénk, vannak pénzintézeteink, van versenyhivatalunk, amely január 1-jétől működni fog stb. Bocsánat, ezek voltak az intézményi feltételek, majd a jogi feltételekre visszatérek.
A szociális rendszer, ez a bizonyos sokat emlegetett védőháló, amelyen azért – ha ez a Szolidaritási Alap elkezd működni – valamit segítettünk. Az egyik, hogy a piaci bérekhez igazodó ellátási rendszereket kell kialakítani. Ez a társadalombiztosítás reformját, az ellátások reformját jelenti, s úgy látom, hogy Surján miniszter úr kitűnő partner lesz ebben.
A második, állami gondoskodást kell biztosítani, s ha én állami gondoskodásra gondolok, akkor nem arra gondolok, hogy bérből és fizetésből élők, nyugdíjasok vagy vállalkozók, nem vagyok társadalmi csoport- vagy rétegspecifikus, hanem azt mondom, hogy arról kell gondoskodni, aki elesett, rászorult, baja van. Ki kell nyitni a társadalmi és az egyéni gondoskodás szelepeit, az alapítványokat és így tovább. Én nagymértékben számítok az egyházakra a gazdaságpolitika megvalósításában, de elsősorban a szociális gondoskodásban és a morális problémáinkban.
A piacgazdaság kiépítésének az árait éppen a következő évben fogjuk lenyelni. Az importrendszert liberalizáltuk, 90%-ban szabad az import, az árrendszert liberalizáltuk, 90%-ban szabadak az árak. Ez az, amit kitűnő elődöm mondott, hogy az árarányokat helyre kell állítani, hagyni kell, hogy működjenek, s akkor árjelzések alapján tud működni a gazdaságnak a hatékony része.
Ki kell alakítanunk a bérrendszerre és az egész szociális rendszerre egy jól működő érdekegyeztetési rendszert, ezt nem győzöm hangoztatni, mert az nem lehet, hogy nincsenek meg ezek a fórumok, s nem működnek jól, ha megvannak.
Végül a piacgazdaság kiépítésének van még egy ára, ha mi a forintot konvertibilissé akarjuk tenni, legalábbis a vállalkozók, a vállalatok, a gazdálkodók, a gazdálkodás számára, annak is van bizonyos inflációs ára, nyilvánvalóan közelíteni kell a reális árfolyamokhoz.
Mi a piacgazdaság alapja vagy jogi feltételrendszere? Az egyik a tulajdon biztonsága. Biztosítani kell azt, hogy olyan, tulajdonra vonatkozó törvények legyenek, ideértve a földtörvényt is, amelyek lehetővé teszik a gazdálkodás sokféle tulajdonon alapuló művelését. Azt, hogy melyik lesz a legelőnyösebb tulajdonosi forma, nyilvánvalóan a gazdasági hatékonyság fogja hosszú távon eldönteni.
Kell egy áttetsző, érthető és nem bürokratikus szabályozás. A miénk sajnos nem áttetsző, nagyon sokszor nem érthető, és igen sokszor azon múlik a szabályozás, hogy az a hivatalnok így dönt, vagy úgy dönt, mert annyira labilisak a megfogalmazások.
Végül kell egy érdekeltség, egy egészséges vállalkozási szellem megteremtése.
Amit elmondtam, annak alapján úgy gondolom, hogy a magyar alkotókedvet és a munkaszeretetet fel tudjuk szabadítani, és valószínűleg vissza tudjuk adni az embereknek a hitet és az önbizalmat, mert ez az ország tettrekészen várakozik arra, hogy valaki mondja, menjünk már erre, vagy valaki nyugodtan mondja azt, hogy az A vagy a B jó, de meditálni nem lehet olyan sokat.
Ha mi az Európa-házhoz akarunk csatlakozni, márpedig '93-tól már jó pozícióban vagyunk, s nagyon jó esélyeink vannak, hogy az évezred vége előtt bekerüljünk az Európai Gazdasági Közösségbe, akkor adaptálni kell az ott működő szigorú szabályokat.
Nagyon nehéz lesz, meg lehet tanulni, és meg lehet csinálni, csak gazdagabbak leszünk tőle, nem szegényebbek.
A geopolitikai és politikai előnyeink kihasználásával, az arra kész szomszédos országokkal együtt kell működnünk hosszú távon is, közös gazdasági stratégiát kell kialakítani, mert bármennyire is előnyös ma a politikai helyzetünk, mégiscsak egy kicsi ország vagyunk, egyedül elveszünk.
És végül a tranzitszerepet kell erősítenünk mindenáron Kelet és Nyugat, Észak és Dél között, mert erre kitűnő adottságaink vannak. Minden lehetőségünk megvan erre.
Hát ezek után mit ígérhetek Önöknek? Konkrétan: február végére be fogok terjeszteni az Országgyűlés elé egy komplex gazdaságpolitikai programot, célokkal és a megteendő lépésekkel.
A költségvetési vita nagyon hasznos volt a számomra ebből a szempontból is, mert én ugye egy gazdasági ember vagyok, és nem érzékeltem – meg hát öreg is vagyok már, '49-es, nem érzékeltem –, hogy az oktatás, a kultúra mennyire fontos ebben az egész programban. Tehát ez a gazdaságpolitikai program azért szellemi háttérrel is meg kell, hogy töltődjék, mert enélkül nem ér semmit.
Az igazságügy-miniszter úrral megállapodtunk előzetesen – részletekben még nem –, hogy egy kemény gazdasági jogalkotási programot terjesztünk az Országgyűlés elé, amelynek keretében például május végére előrehozom az államháztartási törvényt, mert ha én még pénzügyminiszter leszek – és én biztos vagyok benne, hogy az leszek – még egy ilyen költségvetést nem fogok az ország elé terjeszteni. (Taps.) Július 1-jéig az adótörvények komplex áttekintésével és egy korszerűbb adórendszerrel. Én nem tagadom meg, hogy az adóreformban részt vettem. Az állami szociális gondoskodásra vonatkozó koncepciót, amit nem egyedül fogok idehozni. A gazdálkodásra vonatkozó legfőbb törvényeket, privatizációs törvényt, számviteli törvényt – a vállalkozó barátaim tudják, hogy ez mennyire fontos –, deviza- és vámkódexet, a koncessziós törvényt, és remélem, a földtörvényt is. (Taps.) Ez nem a fő kompetencia.
Kérem, én nem ígérhetek Önöknek csodát, csak kemény menetelést. Nem fogom azt mondani Önöknek, hogyha ezt most elbírálják, akkor holnap százzal jobb lesz. Azt fogom mondani: bírják el, jobb lesz, nem százzal, eggyel vagy kettővel. De ha ezen menetelünk, akkor biztos, hogy sikeresek leszünk.
A második dolog: én nem akarom Önökre rákényszeríteni ezt az elgondolást, én azt kérem, hogy csatlakozzanak hozzá. Köszönöm. (Hosszas taps.)
