MEZEY KÁROLY, DR. (MDF)
MEZEY KÁROLY, DR. (MDF)
MEZEY KÁROLY, DR. (MDF) Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Tegnap nagyon sok szó esett arról, hogy a Társadalombiztosítási Alapnak mintegy 20 %-át képezi az, ami tulajdonképpen az egészségügyet működteti. Tudjuk azt is, hogy ez mintegy 26 %-kal több, mint a tavalyi évi, de elhangzott az is, hogy reálértékben az előttünk álló esztendőben ez csökkenni fog. Márpedig a magyar egészségügy eddigi működése az eddigi anyagi ellátottság mellett is nagyon sok kívánnivalót hagy maga után, igen rossz hatásfokkal működött.
Be kell látni azonban, hogy szűkös anyagi helyzetünkben anyagiakban többet nem lehet adni az egészségügy részére, azonban a működését igenis hatékonnyá lehetne tenni. Többször elhangzott tegnap, hogy a rendszerváltást az egészségügyben a társadalombiztosítási finanszírozási szisztéma bevezetése jelentené, ez az, ami tulajdonképpen az egészségügy hatákonyságát jelentősen javíthatja.
Ennek két oka van, az egyik a teljesítményfinanszírozás, a másik pedig az, hogy az egyébként szűkösen ellátott egészségügyben végbemenő igen komoly pazarlással szemben takarékosságot jelentene tulajdonképpen.
A most folyó költségvetési vita során nyilvánvalóvá vált, hogy a társadalombiztosítási finanszírozási rendszer ebben az évben még egyáltalán szóba sem kerül, a jövő évi bevezetéssel kapcsolatban azonban semmiféle előkészítésnek nyoma a költségvetésben nincs.
A részletes vitában egy olyan tényezőre szeretném felhívni a figyelmet, amely ezt az előkészítést célozná meg. Ez pedig az egészségügyi intézmények súlyos aránytalansága és egyenlőtlensége, amelyet az egészségügyi integrációs politika hozott létre. Egészségügyi integráció alatt tulajdonképpen azt értették, hogy a beteg mindig azon az intézményi szinten kapja meg az ellátást, ahol erre a személyi, illetve a tárgyi feltételek leginkább adottak. Ez nagyon szépen hangzik, emögött azonban tulajdonképpen az áll, hogy a szocialista országok nem tudtak lépést tartani azzal a technikai forradalommal, amely az orvostudományban lezajlott, és így kifejezetten azokat az eszközöket, amelyek már általánossá váltak az orvosi gyakorlatban, csak Nyugatról tudták beszerezni, s valuta pénzeszközök híján ezekből csak kevés jött be az országba, ezért kénytelenek voltak csak néhány intézetbe koncentrálni ezeket. Így az valósult meg, hogy a beteget szállították a műszerhez, nem pedig a műszert szállították oda, ahol az orvosi ellátásnak meg kellett történnie.
Így a kórházhierarchia alján elhelyezkedő kisebb intézetek nagyon súlyos dilemma elé kerültek, ugyanis a legsúlyosabb betegeket nem lehetett integrálni, azokat épp ott kellett ellátni, ahol a műszerezettség a legrosszabb és leggyengébb volt. Ez nemcsak egy nagyon súlyos szakmai paradoxont, hanem egy nagyon komoly erkölcsi dilemmát is jelentett ezekben az intézetekben. Ezért fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy a társadalombiztosítási finanszírozási rendszer bevezetése előtt ezeket az egyenlőtlenségeket a Társadalombiztosítási Főigazgatóságnak, illetve az egészségügyi tárcának mindenféleképpen meg kell szüntetnie, hiszen egy olyan állampolgári esélyegyenlőtlenséget jelent ez a helyzet, amelynek az új társadalombiztosítási finanszírozási rendszer nem mehet neki.
Ezért arra kérem a tisztelt Országgyűlést, hogy amikor majd az év közepe táján meg fogja határozni azokat az egészségügyi szakmapolitikai irányelveket, amelyek már a társadalombiztosítási finanszírozási rendszer bevezetését céloznák, akkor ezt a szempontot feltétlenül vegye figyelembe, és kérem a Társadalombiztosítási Főigazgatóságot és a tárcát, hogy a tervezéskor erre anyagi eszközökkel feltétlenül számítson. Köszönöm a türelmüket. (Taps.)
