GÉCZI JÓZSEF, DR. (MSZP)
GÉCZI JÓZSEF, DR. (MSZP)
GÉCZI JÓZSEF, DR. (MSZP) Tisztelt Ház! Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Bevezetőmben röviden reagálnék Mile képviselőtársam néhány megjegyzésére. Előterjesztéséből jelentős munkásmozgalmi előképzettség sejlik ki, azonban néhány ponton nagyon pontatlan.
Énnekem volt szerencsém két évig munkásnak is lenni a 70-es évek elején. Én nem emlékszem arra, hogy a bizalmiak mindenhatóak lettek volna. A bizalmiak, bizony, eléggé erőtlenek voltak az üzemekben, valamikor a 70-es években volt ebben változás. És amit még itt megjegyeznék elöljáróban, hogyha egy törvény dzsungeles, akkor természetesen a végrehajtása is dzsungeles körülmények között valósul meg.
A kárpótlási törvényre annak idején azt mondottam, hogy végrehajthatatlan, de ennek ellenére végre fog hajtódni, mert a felek, az érdekeltek, az érintettek, a nyertesek és a vesztesek túl akarnak lenni rajta. A kivételes szakszervezeti törvényről kezdettől az volt a véleményem, hogy teljességgel végrehajthatatlan. Végrehajthatatlan, legalábbis bevallott célját tekintve, mert csak arra alkalmas, hogy szétzilálja a pártállami béklyóktól éppen csak megszabadult szakszervezeti mozgalmat, hosszú időre tartósítsa a megosztottságot, sőt gyűlölködéssé fokozza.
Két kimenet látszott lehetségesnek. Az egyik: az érintettek úgy tesznek, mintha a törvény végrehajtódott volna. Ezen belül is lehetséges lenne két változat: néha emlékeztetni a rakoncátlankodó érintetteket a fejük felett Damoklesz kardjaként lebegő kivételes törvényre, fegyverként használni fel a törvény esetleges bevetésével való fenyegetőzést engedetlenség esetére és a sztrájkhajlamok gyengítésére. A másik változat, hogy lovagiasan a jótékony feledésre hagyatkozva besoroltuk volna ezt a törvényt a rendszerváltáskor voltaképpen természetes parlamentáris balesetek közé. Mindkét esetben törekedni lehet a szakszervezeti választások serkentésére, a törvényi keretek megalkotására, meghozni a munkavállalók világára vonatkozó törvényeket, megalakítani a munkavállalók részvételi szervezetét az üzemekben, és azután ezek révén pontot tenni a szakszervezeti vagyon fölötti osztozkodás hosszú huzavonájára. A másik út akkor következik be, ha a törvényt kezdeményező felek a kivételes törvény végrehajthatatlanságát további végrehajthatatlan kivételes törvénymódosításokkal kísérlik meg korrigálni. E törekvések eredményeként kiépülhet a jogállamiság elvét keresztező kivételes törvények rendszere.
Mindegyik megoldásra voltak előjelek. Folytak tárgyalások a törvény óta is a szakszervezetek között, felcsillant néha a megegyezés reménye. A vitás kérdéseket itt-ott kezdték bírósági útra is terelni. Tudomásunk szerint a kormányzati szervek és a szakszervezetek is megpróbáltak egyezkedni a törvény által érintett kérdésekben. A másik, hogy végre megkezdtük a munkavállalókat érintő törvények tárgyalását, egyre több törvénytervezet került be az egyeztetési mechanizmusokba. És végül voltak előjelek arra is, ami most következett be, hiszen vészjósló napirend előtti felszólalások szóltak arról, hogy a gonosz posztkommunista szakszervezeti vezetők miféle trükkös átmentésekkel rabolják el a magyar dolgozók vagyonát; arra utaltak, hogy e tárgyalásokkal párhuzamosan készülőben vannak újabb retorziós politikai törvények, módosítások is.
Zseniális volt a kivételes szakszervezeti törvények nyári időzítése. Ugyanis volt még annyi pártállami lerakódás a tradicionális szakszervezeteken, hogy a dolgozók még nem érezték át az ügyben rejlő veszélyeket. Pontosabban: jobban átérezték, mint jómagam reméltem, hiszen nyilvánvalóan a dac is szerepet játszott abban, hogy szép számban újították meg tagsági viszonyukat. Jeleztek az új hatalomnak, de nem demonstráltak. Elismerték a szabadon választott győztesek legitimitását, de éreztették, hogy a választásokon adott felhatalmazás nem korlátlan, és jelezték azt is, hogy igényt tartanak a beleszólásra, a meghallgatásra.
Önök azt mondhatják, nyilvánvaló kommunista nyomásra újították meg az emberek tagsági viszonyukat. Hivatkozhatnak a megfélemlítésre és minden másra, ezek a szövegek azonban egyre kevésbé hitelesek "odalent". Kiszolgáltatottak a munkavállalók az üzemekben, de talán megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy nem elsősorban a szakszervezeti vezetőktől rettegnek. A munkahelyeken kiszolgáltatottak, sok esetben függő viszonyban vannak valóban a szakszervezeti vezetők is, ezen azonban nem ilyenfajta törvényekkel lehetne segíteni. A szóban forgó törvény azt viszont elérte, hogy most már kiszolgáltatottak, fenyegetettek a szakszervezeti központok is. Ez viszont együtt jár különféle kapkodással, hisztérikus lépésekkel. Nehéz dilemma előtt állnak: megadják-e magukat, lojalitásuk bizonygatásával nyerjenek-e kegyelmet vagy egyre keményebben harcba szálljanak, és egyre jobban belebonyolódjanak a különös és szörnyűséges jogvitákba.
Kevésbé volt zseniális a kivételes szakszervezeti törvény, mely – már annak idején is elmondottam – hamis analógiára épült, összetévesztették a több mint évszázados múltra visszatekintő és annak idején német mintára kiépült szakszervezeteket az állampárttal. Kevéssé volt zseniális továbbá azért is, mert két évvel a pártállam összeomlása után a forradalmi konzervativizmus és – már megbocsássanak ellenzéki társaink – a forradalmi liberalizmus nevében hadjáratot indítottak a szakszervezetek ellen mint állampárti maradványok ellen. Ez annál is inkább fájdalmasabb, mert a hatalom birtokában az elszámoltatást és a netán kétes értékű átalakulások megakadályozását polgáribb eszközökkel is el lehetett volna érni. Azért is volt kevéssé zseniális ez az indulataiban Nagy Sándor-ellenes, hatásaiban munkavállaló-ellenes, az önszerveződést visszavető, a társadalom még meg sem született önvédelmi képességeit gyengítő törvény, mert a tradícionális szakszervezetek szétzúzása nem felel meg a magyar konzervatív hagyományoknak sem.
A Horthy-rendszer nagy formátumú, konszolidált grófja, gróf Bethlen István kétszer is megvédte a szakszervezeteket, először a fehér ellenforradalom, másodszor a fasisztaügy-törekvések ellenében. A szakszervezetek újjászületésének támogatása helyett a kivételesen rossz, diszkriminatív szabályozás útjára léptek. Mindezen az sem segít, hogy a beterjesztést pártolók körében szemmel láthatóan néhányan őszintén hitték, hogy ez a törvény lökést ad az önszerveződésnek, és magával hozza a ligás szakszervezetek és munkástanácsok lavinaszerű kiépülését.
Egy munkástanácsbéli barátomnak kifejtettem a vita napjaiban, hogy majdnem minden meg lesz bocsátva, amennyiben fél éven belül fel tudnak mutatni teszem azt egymillió munkástanács-tagot és félmillió ligatagot. Ez azonban nem következett be, mint tudjuk. Azóta már nem csodálkozom a parlamentáris történelemírás nyári aktusán, hisz azóta a kivételes törvénykezési szándékok hulláma elérte az egyházakat is. Már csak abban reménykedem, hogy legalább az egyházak nem minősülnek pártállami maradványnak.
Bár tudom, önök dícséretet is kaptak tengerentúli tanácsadóktól a szakszervezeteket forradalmasító neves szándékaikért ez azonban még csak fokozza aggodalmaimat. A legkatasztrofálisabbnak azért tartom a még meg sem erősödött szakszervezetek legyengítését, megbélyegzésüket, megújulási lehetőségeik eltorlaszolását, mert a következő hónapokban az eddiginél is drámaibb helyzet alakulhat ki a munkahelyeken.
Forró tél már csak a fűtésszámlák miatt sem lesz, ám a következő hónapokban munkahelyek százai omlanak össze. Állva porladnak szét a termelési szervezetek, azok is, amelyek a privatizálás messiását várják, és azok is, amelyek valószínűleg állami tulajdonban maradnak. Tél végére a munkanélküliség elérheti a 6–700 ezret is. Ilyen esetekben bizony jól jönnének konszolidált, konfliktusok kezelésére alkalmas és egymással nem civakodó szakszervezetek.
Az ilyen törvények alkalmasak a társadalom ellenállásának gyengítésére, hatásuk viszont katasztrofális lehet egy senki által nem kívánt kaotikus helyzetben. A gazdaságra és a munkavállalókra vonatkozó törvények önmagukban természetesen nem számolják fel a válságot, de valamit talán mégis csak jelentenének. Ezzel szemben az elmúlt hetekben a fontos gazdasági törvényeket, legyen az szövetkezeti törvény, vagyonpolitikai irányelvek, Munka Törvénykönyve, úgymond lámpafújás után tárgyaltuk. Fáradtan, kimerülten, a heves politikai vitáktól, személyeskedéstől görcsbe rándult gyomorral, egymás tekintetét kerülgetve nehéz alaposan átgondolni a gazdaság és a munkavállalók világának kívánatos jogviszonyait.
Az emberek, mint láthattuk, beléptek a régi átkos szervezetekbe; szakszervezetekbe, pontosabban megújították tagságukat. Ezek után kettőt tehetünk. Belátjuk, hogy ez a múlt rendszerben megnyomorított, de szerkezetében, reflexeiben mégis csak megmaradt ágazati szakmai szervezkedés a magyar hagyományoktól nem fosztható meg, tehát a továbbélése nem tagadható meg, ez természetesen korántsem kérdőjelezi meg, hogy mellette más szerveződések, mint a munkástanács vagy a liga is megerősödjenek. Ha ezt nem látjuk be, tehát, hogy ezek a szervezetek nem a múlt rendszer örökösei, hanem egy százéves mozgalom az elmúlt 40 évben megnyomorított részei, akkor nem tehetünk mást, mint ilyenfajta módosító indítványokkal állunk elő, mint nevezetesen Mile Lajos képviselőtársam. Akkor viszont itt nem lehet megállni. Ki kell mondani, az emberek azért léptek be a tradicionális szakszervezetekbe, mert megfélemlítik őket, mert kötődnek a régi rendszerhez, mert a tudatuk elmarad a léttől.
Képviselőtársaim! Innen már csak egy lépés, hogy törvényt hozzunk a régi rendszerhez kötődő magyar társadalom megszabályozására, felemelésére.
Képviselőtársam módosító javaslata arról szól, hogy a szakszervezeti vagyont nemcsak védelmezni kell, nem csupán ki kell ragadni a posztkommunista szakszervezeti bürokrácia kezéből, hanem el is lehet idegeníteni.
Matyi László képviselőtársam, különösen a mostani hozzászólása alapján, meggyőzött arról, hogy valószínűleg nem volt beavatva a törvényhozók egy részének valóságos szándékaiba, amikor a nyári vitában a következőket mondotta: ez a törvény az ingatlanvagyonokat nem vonja el a jelenleg használóktól – és a továbbiakban szó szerint mondanám – "egyedül egy dolgot akadályoz meg, hogy eladják, illetve ezeket megterheljék. Teljesen alaptalan tehát az ebben a Házban nagyon sűrűn elhangzó vád, hogy ez a törvényjavaslat a szakszervezetek működését akadályozza. Ez a törvényjavaslat nem mást céloz, mint a jelenleg meglévő vagyonnak az egybentartását, pont azért, hogy ez kizárólag a munkavállalók érdekeit képviselje. Erről a vagyonról kizárólag a munkavállalók jogosultak dönteni, és ez a döntés a szabad választás után lesz szándékaik szerint." Idáig az idézet. Természetesen itt a szabad szakszervezeti választásokra gondolt Matyi László, pontosabban a nem egészen ugyanazt jelentő szakszervezetek közötti választásra.
A módosító javaslat arról szól, hogy a VIKSZ is eladogathatja a szakszervezeti vagyontárgyakat. A B) változat ezen is túlmegy, megsérti a konszenzus elvét, hiszen az igazgató tanács vagyont elidegenítő döntéséhez nem ír elő egyhangúságot, csupán határozatképességet. A határozatképesség a módosító javaslat szerint akkor is fennállna, ha a tagoknak csupán a fele van jelen. Azaz elvileg a munkástanácsok és a liga képviselői kettesben minden fölött rendelkezhetnek, sőt ad absurdum még az is előfordulhat, hogy egy másik épületben a másik kettő jön össze és szintén rendelkezik. Remélem, sem a munkástanácsok, sem a liga tagszervezetei, vezetői és tagjai nem vállalják fel ezt a kirekesztést. Ilyen áron vagyonhoz jutni e mozgalmak erkölcsi halálához vezethet. Mi lesz akkor például, ha teszem azt, Forgács úr és Palkovics úr a körülmények szerencsétlen egybeesése okán egyszerre betegednek meg, és a sebtében odaküldött helyettesítők jóindulatú óvatlansággal eladnak egynémely székházat? (Közbeszólások.) Akkor arra kell törvényt hozni.
Amennyiben a Parlament ezt a javaslatot törvényi rangra emeli, és a VIKSZ ügyrendjét szabályozza, elvileg egy társadalmi szervezet ügyrendjét szabályozza, viszont ha a Parlament szabályoz egy ügyrendet egy szervezetnél, akkor az már állami szervezet, tehát a VIKSZ voltaképpen kvázi állami szervezetnek is tekinthető a továbbiakban. A szakszervezetek államosításának stratégiája a XX. században néhányszor már kudarcot szenvedett.
Jogi személynek nevezi a VIKSZ-et a tervezet, ugyanakkor nem szól arról, hogy mi ennek a jogi személynek a székhelye, hogyan jön létre, egyáltalán kijelenti azt, hogy ez jogi személy, és ezzel a dolgot befejezettnek tekinti.
Uraim! A legitimitást keresztény elvek mentén nemcsak hiba, hanem bűn is összetéveszteni a mindenhatósággal. Nagyon kérem képviselőtársamat, vonja vissza javaslatát. (Taps.)
