ÁDER JÁNOS, DR. (FIDESZ)
ÁDER JÁNOS, DR. (FIDESZ)
ÁDER JÁNOS, DR. (FIDESZ) Köszönöm, Elnök Úr! Tisztelt Ház! Orbán Viktor két héttel ezelőtt már elmondta, hogy a kormánykoalíció két tagjának, a Kisgazdapártnak és a Demokrata Fórumnak kezdetektől fogva alapvetően különbözik az álláspontja a privatizáció, a reprivatizáció és a földtulajdon kérdésében. Megemlítette azt is, hogy a koalíció álláspontjának gyakori módosulását alig-alig lehetett követni. Nos, a gondolatot folytatva hadd egészítsem ki ezt azzal, hogy amennyire érthető és magyarázható a koalíciós pártok véleménykülönbsége a döntéselőkészítés során, olyannyira elfogadhatatlan törvénytervezetek beterjesztését követően. Súlyos politikai hibának lehet csak minősíteni, ha a koalíció két pártja alapvető kédésekben nem a törvényjavaslat vitára bocsátása előtt, hanem csak azután kíván egyetértésre jutni. Márpedig most ennek vagyunk a tanúi.
Súlyos hiba ebből következően az is, ha egy döntéselőkészítő apparátust arra kényszerítenek, hogy világos politikai döntés nélkül vagy naponta változó politikai döntésekkel kezdjen el egy kodifikációs munkát, ráadásul úgy, hogy miközben a többi munkájával törvényszerűen lemarad, szabotálással vádolják.
Jogalkotásunk mind a mai napig politikai kampányokkal tarkított és részben ezért is átgondolatlan és összehangolatlan.
Mielőtt továbblépnénk, részben, mert a kérdés a politikai felelősség előbb feszegetett problémájához kapcsolódik, reagálni szeretnék a vitában korábban elhangzott néhány kijelentésre.
Torgyán József pártja vezérszónokaként a következőket mondotta – és itt idézem a jegyzőkönyvet, nehogy valami félreértés legyen: "Kónya frakcióvezető úr szerint pedig nem volt akkor olyan törvény – itt a 47-es – 49-es állapotokra utal –, amely lehetetlenné tette volna mindazt, ami történt, sőt mintha inkább megfelelt volna az akkori törvényességnek mindaz a jogtalanság, amit elkövettek. Hát erről szó sincs. Az 1949. évi XX. törvény, a Népköztársaság Alkotmánya, amelyet a nép egyszerűen csak gyűlölettel sztálinista alkotmánynak szokott nevezni, hát ez az alkotmány is kimondta, hogy védi a dolgozó parasztoknak a földtulajdonhoz való jogát. Ez az alkotmány is védte az öröklés jogát, védte a munkával szerzett tulajdont. Márpedig az 1967. évi IV. törvény, bármennyire is nem tűnt fel az Alkotmánybíróságnak, alkotmányba ütközött, mégpedig az 1949. évi XX. törvénybe." – Idáig az idézet. (Közbeszólás.) Sztálini alkotmány, igen, ezt mondtam, ez szerepel az idézetben.
Nos, Torgyán József a sztálinista alkotmány 7. § (1) bekezdésének első mondatát csak félig olvasta el. Vélhetően megörült a mondatrésznek, és sietett a szónoklatába beépíteni (derültség) és nem vette észre, hogy a mondat egy és szócskával – ami ugyebár a jogszabályokban a konjunktív feltétel jelzésére is szolgál – a következőképpen folytatódik. És most felolvasom az egész szöveget, hogy hogy szól az 1949. évi XX. törvény 7. §-ának (1) bekezdése: "A Magyar Népköztársaság elismeri és biztosítja a dolgozó parasztok jogát a földhöz és kötelességének tekinti, hogy állami gazdaságok szervezésével, mezőgazdasági gépállomásokkal, az önkéntes társulás és a közös munka alapján működő termelőszövetkezetek támogatásával elősegítse a mezőgazdaság szocialista fejlődését." (Közbeszólás – zaj.) "Az állam elismeri – folytatódik tovább a (2) bekezdés – és támogatja a dolgozóknak a kizsákmányolás ellen irányuló minden valóságos szövetkezeti mozgalmát."
Ugyancsak folytatódik később a 8. §-ban, hogy a magántulajdon és a magánkezdeményezés a köz érdekeit nem sértheti, és még lehetne idézni azokat az egymást is korlátozó rendelkezéseket, amelyeket ez a korabeli alkotmány tartalmaz.
Érdemes azonban foglalkozni Torgyán József idézett felszólalásának második részével is, amikor röviden, de az Alkotmánybíróság álláspontját érintette, kritizálva azt: Értelmezésem szerint annak, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősít majd egy-két, az 50-es és 60-as években született ma is hatályos rendelkezést, a mai tulajdonviszonyokra semmilyen hatása nincsen. Kéretik elolvasni az Alkotmánybíróságról szóló törvényt, annak is a 43. §-a (2) bekezdését, ami kimondja: a (közbeszólás) – nem olyan mulatságos ez, nyugodtan el lehet olvasni – jogszabálynak vagy az állami irányítás egyéb jogi eszközének megsemmisítése nem érinti a határozat közzététele előtt létrejött jogviszonyokat és a belőlük származó jogokat és kötelezettségeket. Ugyancsak nincs értelme azt vizsgáltatni az Alkotmánybírósággal, hogy az 1949-es alkotmánynak is ellentmondott sok későbbi jogszabály. Ennek legfeljebb jogtörténeti, alkotmányjogtörténeti értéke van.
Nem szerencsés, ha néhány képviselő saját vágyait és politikai szándékait vetíti bele a jogszabályokba; önkényes, ámde hatásosan egyszerű, ugyanakkor minden alapot nélkülöző jogértelmezéssel azt a hitet plántálja választóiba, hogy a számukra kedvező döntés csupán jogalkalmazói, bírói jószándék kérdése.
A következő kérdéskör, amivel röviden szeretnék foglalkozni, az igazságosság problémája. Itt inkább csak kérdéseket fogalmazok meg. Igazságos-e az 1949-es időpont, ezt már többen feltették, de folytatható tovább a sor, igazságos volt-e az 1949-es állapot akárcsak a földtulajdon esetében. Tudjuk, sokan nem kaptak akkor, a földosztáskor földet, például azért, mert hadifogságban voltak, vagy azért, mert nem volt elegendő föld. És a földosztó bizottságok az egy főre eső területeket úgy alakították ki, hogy abból meg lehessen élni, ennek természetesen megvolt a közgazdasági racionalitása, de az igazságossághoz nem sok köze volt. Semmiképpen sem az az elv érvényesült akkor, hogy minden rászorult kapjon földet. Több mint százezer ember maradt így akkor föld nélkül.
A következő kérdés: lehet-e igazságosan felderíteni az akkori tulajdoni viszonyokat. Voltak, akik semmilyen igazolást nem kértek földjük elvételekor, félve attól, hogy bármilyen dokumentum, ami egykori vagyoni helyzetüket bizonyítja, még nehéz helyzetbe hozhatja őket. Vannak, akiknek a papírjaik megsemmisültek, korabeli telekkönyvek elvesztek, az ingatlanok árai az elvételkor nyomottak voltak, nem fejezték ki a valóságos piaci értéket.
Hogyan kárpótoljuk azokat, akiknek vagyonuk ugyan nem volt, de ugyanúgy megszenvedték az előző négy évtizedet, mint a korábbi tulajdonosok? Hogyan kárpótolunk az alacsony életszínvonalért, a továbbtanulási lehetőségek korlátozásáért és a vállalkozások ellehetetlenüléséért?
Lehet-e egy egész társadalmat kárpótolni? Lehet-e? Lehet-e? Igazságos-e egy olyan intézmény, ami teljesen vétlen fiatal generációkra rak további terheket? Igazságos-e az a rendszer, ami eltérő mértékben nyújt kárpótlást, hiszen a föld esetében körülbelül 80%-os, a többi ingatlan és ingóság esetében 10-30% közötti a kárpótlás mértéke. És igazságosnak tekintik-e majd a jogosultak azt megoldást, amelyet a törvényjavaslat indítványoz: egy valószínűleg gyorsan értékét vesztő értékpapír hamar eloszlatja majd azokat az illúziókat, amelyek az egyéni élethelyzetek életszínvonal-javulásához kötődnek.
A továbbiakban már csak egyetlen kérdéssel szeretnék foglalkozni, éspedig a törvény végrehajthatóságának kérdésével, erről ezidáig nem sok szó esett.
A vitában sokan megfogalmazták, hogy ez a törvény gyorsan rendezi majd a tulajdonviszonyokat; a rendezett tulajdonviszonyok pedig előfeltételét jelentik a külföldi tőke beáramlásának. Nem kell itt bíbelődni, ott a kalapos király óta – mondotta Oláh Sándor – megcsodált kitűnő telekkönyvi rendszerünk, amelyből hipp-hopp kideríthető, hogy ki is volt az eredeti tulajdonos. Azt hiszem, mindazok akik ezt mondják, elég régen járhattak földhivatalokban. De hogy érveimet erősítsem, hadd hivatkozzam Zsiros Gézára, ugyanezen párt másik tagjának a hét végén kézhez kapott összeállítására. Ebben a következő olvasható a 3. oldalon: Tulajdonképpen külön történet az, ami a telekkönyvezés keretében zajlott le, a többszöri telekkönyvezés, rendezés égisze alatt nemcsak a régi tulajdonos tűnt el, hanem igen sok esetben még átszámozás, átszerkesztés révén maga a tulajdon tárgya is. S folytatódik tovább ez a mondat, de a lényegét, azt hiszem, elmondtam. Nos, úgy tűnik, mégsem lesz olyan egyszerű a helyzet. De tegyük fel, hogy minden a legnagyobb rendben van. Hogyan is zajlik majd az eljárás, és itt van az a végrehajtási kérdés, amiről eddig senki nem beszélt, holott, azt hiszem, ezzel nem ártana a Kormánynak és a kormánykoalíciónak is számolnia.
Az esetek egy részében rögtön az első lépésként a tulajdon megállapítása iránt kell majd pert indítani. Ha befejeződik ez, vagy netán erre nem lesz szükség, akkor 30 nap áll rendelkezésre a kárpótlási igények bejelentésére. Ez alatt az idő alatt kell beszerezni a dokumentumokat, ami az ország lakosságának 40 év alatt bekövetkezett mozgását figyelembe véve nem lesz egyszerű feladat. Ahogyan a hivatalok működését ismerjük, az előírásokat, a követelményeket csak ritkán sikerül a polgároknak elsőre teljesíteni majd. Hiánypótlás, hivatali egymásra mutogatás, az ügyfél küldözgetése, utazgatás, az elkallódott dokumentumokhoz más bizonyítékok beszerzési nehézségei, az ezek elfogadása elé gördített bürokratikus akadályok vagy túlzott engedékenység miatt esetleg visszaélések, a kárpótlási hivatalok kidolgozatlan eljárási szabályai miatti bizonytalanság és tanácstalanság, a minisztériumra jogértelmezési kérdések hullámát zúdító hivatali felterjesztések, a mindezek miatt ugyancsak lassú államigazgatási eljárás lesznek a főbb elemei a végrehajtás történetének.
Az újságok persze foglalkoznak majd az anomáliákkal, aminek következtében kiújul a vádaskodás: "nem is olyan súlyosak a problémák, csak a sajtó csinál ismét a bolhából elefántot". A polgárok pedig elkezdik egymást taposni. Hiszen tudják, hogy a körülbelül 70 milliárd forintra becsült kárpótlási igénynek csak egy részére, körülbelül 20-30 milliárd forint bocsátható ki ebben az esztendőben. Márpedig szeretné majd elsőként jussát megszerezni.
A hivatal, miután megyénként szerveződik, ami persze egyébként más szempontból érthető és magyarázható, pedig nem fogja győzni a munkát. Erre már eleve készültek a jogszabály előterjesztői, amikor az eljárás határidejét nem 30 napban, hanem 6 hónapban állapították meg, amit a hivatalvezető egy alkalommal további három hónappal meghosszabbíthat. Persze, elő lehet írni itt is a 30 napos ügyintézési határidőt, miként ezt néhány módosító indítvány már javasolja is, de ez az igények teljesítését nem teszi reálisabbá. És ne feledjük, ez a 6 plusz 3 hónap a másodfokú eljárásban is megismétlődhet. Ebben a pillanatban máris másfél évnél vagyunk, és ekkor még nem beszéltünk a vélhetően nagy számban előforduló bírósági perekről.
Ez a teher a még fel sem állított közigazgatási bíróságokra nehezedne, ahol mindez kiegészülne a ma még felbecsülhetetlen számú szokványos közigazgatási üggyel. Az előre látható munkateher bizonyára nagy számmal fogja majd csábítani a közigazgatási bírói pályára jelentkezőket.
De kanyarodjunk vissza még a kárpótlási hivatalokhoz. Miután mindenki elsőként szeretné megkapni a kárpótlási jegyét, ez a hivatalokban eluralkodó káoszon kívül kiváló táptalajt biztosít a korrupciónak. Olyan apróságokról pedig már ne is beszéljünk, hogy egyelőre kárpótlási hivatalok nincsenek, ügyintézők nincsenek, speciális eljárási szabályok nincsenek.
De a történet itt nem fejeződik be. Tegyük fel, hogy többéves küzdelemmel sikerül a kárpótlási jegyet megszerezni. De hol vagyunk még attól, hogy a kárpótlási jegyet a tulajdonosa beválthassa? Lehet, hogy abban az időben éppen nem lesz privatizálásra kerülő állami vagyon, vagy nem olyan, amiért érdemes lenne kárpótlási jegyet adni. Lehet, hogy a kárpótlási jegy forgalmát a Kormány éppen akkor fél évre felfüggeszti. Lehet, hogy a privatizálandó vagyont csak egy tulajdonos akarja megvenni, és ebben az esetben az Állami Vagyonügynökség teljes egészében kizárhatja a kárpótlási jegyeket az értékesítésből. Lehet, hogy azokat a termelőszövetkezeteket, amelyeknek a földjére két év múlva a kárpótlási jegy vételi jogot biztosítana, már az idén tavasszal felszámolják. Mi lesz akkor? A föld megművelésére vállalkozók, ámde kárpótlási jeggyel nem rendelkezők nem szerezhetnek földet, mert még nem rendezettek a tulajdonviszonyok. Akkor ki fog termelni? A tsz már nem, az új tulajdonos még nem. És ha szerezhetnek, akkor miből fogják kiegészíteni a később kárpótlási jegyet szerzőket? Máshol földet nem vehetnek, hiszen ezt tiltja a jelenlegi tervezet a helybenlakás korlátozása révén.
Egy mondatba sűrítve következtetésemet: a kárpótlási törvény végrehajtása kiváló alkalmat teremt majd a Kormánynak arra, hogy bizonyíthassa, hogyan lehet békeidőben háborús állapotokat előidézni. (Zaj a jobb oldalon.)
A Kormány igen súlyos politikai hibát készül elkövetni. Olyan hibát, ami nem egy alkalomra szól, hanem tartósít, méghozzá hosszú időre, egy olyan állapotot, amire sem az országnak nincsen semmi szüksége és amire sem az MDF-et, sem a Kereszténydemokrata Néppártot, de még részben a Kisgazdapártot sem kényszeríti választási ígéret.
A végrehajtás nehézségei a kormányzati ciklus hátralévő ideje alatt újabb és újabb kormányzati kényszerintézkedéseket eredményezhetnek majd, amik más, fontosabb kérdések megoldásától veszik el az időt és az energiát.
Joggal kérdezhetik, miért fájlalom én ezt, mint ellenzéki képviselő. Ha erre azt válaszolnám, hogy azért, mert mindig is hangoztattuk konstruktivitásunkat, talán megmosolyognának, de ha azt mondom, azért, mert ez a döntés nemcsak ennek a Kormánynak, hanem a következőnek is megnehezíti a helyzetét, talán elgondolkodnak. És kérem, gondoljanak arra is, lehet, hogy a következő kormányt is Önök alakítják. (Derültség.)
Végezetül azt kérném a kormánypárti képviselőktől – mert talán az ellenzéki képviselőkhöz kevésbé kell fordulnom –, hogy ne bocsássák részletes vitára ezt a törvénytervezetet. A vitában már eddig is sokan hivatkoztak a társadalom véleményére, érdekeire, akaratára. Nekünk sajnos nincs olyan jól kiépített kommunikációs rendszerünk, hogy minden nap közvetlenül érintkezhessünk és beszélgethessünk a társadalommal. Mindenesetre azt biztosan állíthatjuk, hogy semmilyen bizonyíték nincsen arra, hogy a társadalom többsége a kárpótlás gondolatát, és azt a módszert, amit a tervezet javasolt, támogatja. Köszönöm a figyelmet. (Taps a bal oldalról.)
