FODOR ISTVÁN, DR. (független)
FODOR ISTVÁN, DR. (független)
FODOR ISTVÁN, DR. (független) Elnök Úr! Tisztelt Ház! A köztudatban röviden csak kárpótlási törvényként ismert előterjesztés parlamenti vitájának megkezdése előtt a házbizottságban azt kellett jeleznem, hogy a vita első, koncepcionáis kérdésekben egyes képviselőcsoportok többségi álláspontját ismertető szakaszában a független képviselőknek nem állt módjukban szónokot állítani. Nem állt ez módunkban azon egyszerű oknál fogva, mert a kárpótlás kérdésében szóba jöhető megoldások egyikének sem sikerült elnyernie a csoport többségének támogatását.
A pártokhoz nem tartozó képviselők egymástól eltérő álláspontjának ismeretében nem volt tehát meglepetés, hogy hat frakció és a kérdésben jelentősen érintett rétegek képviseletét ellátó Agrárszövetség álláspontja mind különbözött egymástól. Nem volt ez meglepetés, még akkor sem, ha a korábban ismertté vált programokon túlmenően néhány esetben egyfajta kompromisszum irányába való elmozdulás szándékát érzékelhettük, máshol taktikai megfontolásokat vagy éppen az adott párt sajátos érdekeit szolgáló, nagyon is praktikus szempontokat hallhattunk.
A parlamenti vitában a kárpótlás kapcsán eddig ismertté vált álláspontok ilyen sokféleségéből vagylagosan két következtetést lehet levonni. Az egyik lehetséges következtetés az, hogy az elhangzott javaslatok egymásnak megvalósítható alternatívái, így kisebb módosításokkal vagy azok összegyúrásából a társadalmi közmegegyezést bíró változatot meg lehet találni.
Ilyen következtetésre azonban legfeljebb a változatok nagy száma alapján lehet jutni. Tartalmi kérdések ismeretében, nevezetesen hogy a kárpótlás módját tekintve négy olyan markáns álláspontot hallottunk, amelyek mindegyikének viszonya a másikhoz tűz és víz, teljesen más következtetés vonható le, mégpedig az, hogy a kárpótlás kapcsán ismertté vált megoldásokban olyan egymásnak feszülő, összeegyeztethetetlen érdekellentétek öltenek testet, amelyek egymást vagy kioltják, vagy éppen a társadalmi robbanásig felkorbácsolják. Mint ahogy a jelen esetben összeférhetetlenek mindazok a kategóriák, jogszerűség, igazságosság és gazdaságosság, amelyek az egyes elképzeléseket igazolni hivatottak.
A tulajdont ért sérelmek orvoslásának a jogszerűség, igazságosság és gazdaságosság oldaláról történő megközelítése azért is járhatatlan út, mert igaz ugyan, hogy a sérelmek elkövetése következtében kialakult helyzet egy feje tetejére állított rend szüleménye, ám itt nem egyszerűen a dolog talpra állításáról van szó, hanem arról is, hogy a történelmi tótágas egyéb következményeit, fájdalmasan kitapintható társadalmi és gazdasági bajainkat nem lehet nem létezőnek vagy a tulajdont ért sérelmektől független tényezőnek tekinteni. A társadalom egészséges fejlődésének ellene ható rend torzszülöttet hozott létre. Sziámi ikrekké nőttek össze mindannyian, akiket tulajdonukban, munkaerejük, szellemi vagy kétkezi munkájuk ellenértékében, egészségükben vagy éppen szabadságukban rövidítettek meg.
Vállalható-e olyan műtéti megoldás, amelynek eredményeként bizonyosra vehető, hogy a szétválasztás után az egyik rész életképtelenné válik? Szabad-e a jog eszközével operálni, a társadalmat nyertesekre és vesztesekre osztani? A régi és új jogrend, a mindig is viszonylagos, már majdnem elvont, de mindenképpen szubjektív igazságosság, a száraz számsorokkal könyörtelenül alátámasztott tények és az összekuszálódott gazdasági és társadalmi viszonyok antagonizmusát lehet-e egyáltalán jogszabállyal feloldani? Válaszom a három kérdésre az, hogy nem, nem és nem. A jelen helyzetben más módját kell találni a közmegegyezésnek, amely ez alkalommal véleményem szerint is csak a Szabó Iván képviselőtársam által már említett társadalmi szerződésben ölthet testet, ahogy ez nemzetek sorsfordulóin ugyan különböző helyzetekben, különböző módon, de már sokszor megtörtént a történelem folyamán.
Ha ebbe az irányba akarunk elmozdulni, akkor azt is tudnunk kell, hogy társadalmi szerződést nem köthetünk olyan alapon, hogy a hatalom gyakorlói a törvény erejével éppen saját maguknak és – illetve vagy – a társadalom meghatározott részének juttatnak javakat.
Ami a hatalomtól ered, de kirekeszt és privilégiumokat biztosít, az nem társadalmi szerződés, hanem feudális diktátum. Társadalmi szerződést egyfajta megközelítés alapján lehet kötni. Nevezetesen az esélyegyenlőség alapján.
Tisztelt Országgyűlés! Két évvel ezelőtt a politikai egyeztető tárgyalásokon megírtuk nemzeti sorsfordulónk, új honfoglalásunk társadalmi szerződésének első fejezetét. Nem volt törvény a pártállam lebontására. Nem a hatalmi elit hamis összekacsintása, hanem csak belső késztetés és lelkiismereti parancs motiválta egy olyan politikai intézményrendszer alkotmányos kereteinek megteremtését, amely többek között a továbbiakban nem gátja már a piacgazdaság felé történő elmozdulásnak. Jól megkomponált volt a két évvel ezelőtt elfogadott program a tekintetben is, hogy az új rend alapjait jelentő gazdasági alkotmányunkat már az új politikai intézményrendszer keretei között kellett elfogadni. Több mint sajnálatos, hogy háromnegyed év alatt nem sikerült azt a kormányprogramot megvitatni, amely gazdasági alkotmányunk három, egymással nagyon is összefüggő fejezetét egységes keretbe foglalná. A tulajdonviszonyokat érintő privatizáció, földkérdés, vállalati és szövetkezeti törvény, a pénz- és értékpapírpiacot érintő jegybanki és számviteli törvény, az elosztási viszonyokat magába foglaló társadalombiztosítás, egészségügy, szociálpolitika és művelődéspolitika alapelveit felölelő, átfogó koncepció ismerete hiányában részkérdéseket ragadunk ki egy-egy fejezetből, az összefüggések ismerete, alapkérdések tisztázása nélkül.
A kárpótlás olyan részkérdés, amely következményeiben egyaránt érinti a tulajdonviszonyokat, a monetáris szférát és az elosztási viszonyokat. A tulajdonviszonyok alapkérdése tekintetében a kárpótlás választás elé állít bennünket. Választanunk kell. Az-e a gazdaság előtt álló legfőbb feladat, hogy a ténylegesen elszenvedett sérelmeknek materializálható részét egy megkérdőjelezhető igazságszolgáltatás jegyében kárpótlásban részesítjük, újraélesztve, konzerválva megkövesedett, a valódi piacgazdaság kialakulását gátló formákat? Vagy a jövőbe mutató vonalvezetéssel életerőt injektálva a civil társadalom minden sejtjébe egy határozott, gyors ütemű privatizáció eredményeként a társadalom legszélesebb köreiből verbuválódó, a gazdaság szilárd bázisát jelentő, a nemzetek kegyetlen versenyében a fennmaradás esélyével induló, polgárosodó vállalkozói réteg kialakításán fáradozzunk?
Választanunk kell. Azokat az 1945 előtti provinciális viszonyokat akarjuk-e újjáéleszteni, amelyek már akkor sem tarthattak lépést Európával, vagy Nyugat-Európa polgári társadalmainak mintáit akarjuk követni?
Választanunk kell. Szakadékká kívánjuk-e mélyíteni a társadalmat máris jelentősen megosztó törésvonalakat, vagy nem többel, mint az esélyegyenlőség biztosításával hidat építve, erősíteni akarjuk a nemzeti összetartozás érzését mindazokban – és ez szerintem tízmillió magyart jelent –, akiket az elmúlt rendszer bármilyen formában megrövidített?
Tudnunk kell, a kárpótlási törvény mindezen alapkérdések tisztázása nélkül determináló tényező. Trójai faló, amely a félresikerült modernizációs elképzelés zsákutcájából egy másikba, a korszerűtlen termelési viszonyokkal és gyenge, húzóerő nélküli polgársággal rendelkező, az örök békétlenség, a meghatározó társadalmi mozgások alkotmányos kereteken kívülre kerülésének veszélyét magában hordozó Magyarország zsákutcájába vezet.
Kizárt dolognak tartom, hogy a Kormány ne számolna a kárpótlási törvény elfogadásának lehetséges következményeivel, többek között a fentebb vázolt veszélyekkel. Ha így van, akkor pedig egyenesen megdöbbentő annak a szándéknak a törvénybe iktatása, hogy más időszakban elkövetett sérelmek hasonló felfogásban történő orvoslásának ígéretével megterhelve folytassuk a gazdaság átalakításának gyötrelmes keresztútját.
Tisztelt Ház! A jövő érdekében a múltat le kell zárni. Két évvel ezelőtt a parlamentáris demokrácia által biztosítottnál jóval nehezebb körülmények között azért is sikerült rövid hónapok alatt az elképzelt politikai intézményrendszer alkotmányos kereteit megteremteni, mert a résztvevők nem a múlttal foglalkoztak. A politikai egyeztető tárgyalássorozatnak nem képezte tárgyát az anyagi kártérítés vagy kárpótlás, de az alkotmányosság három dolgot előrevetített. Az erkölcsi rehabilitációt, az anyagi javak megszerzésében az esélyegyenlőséget és a rászorultaknak a szociális biztonságot.
Ez volt akkor a régi hatalom legjobbjainak és az új hatalom várományosainak, a többségében itt ülőknek, közösen felvállalt szent ügye. Ezen közösen vállalt ügyünk mellett leadott voksával juttatott bennünket mandátumhoz a nemzet java része, erről szól a mandátumunk és nem másra. Köszönöm figyelmüket. (Kis taps.)
