HORVÁTH LÁSZLÓ, DR. (FKgP)
HORVÁTH LÁSZLÓ, DR. (FKgP)
HORVÁTH LÁSZLÓ, DR. (FKgP) Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Elnök Úr!
Úgy tűnik, hogy elnök úrnak az előző felhívása megfogant, az előttem lévő hozzászólók röviden és lényeget érintően beszéltek. Mégis engedje meg nekem, hogy tekintettel arra, hogy ahhoz a csoporthoz tartozom, akik valóban több évtizedre szeretnék megalkotni ezt a törvényt, és jól, a gondolatom rögzítve legyen ebben a Házban, és ha esetleg ismételve is, de teljes egészében szerepelhessek.
Kedves Barátaim! Amikor kezembe került e törvényjavaslat, és felszólalásra készültem, elgondolkodtam azon, hogy tudunk közös nevezőre jutni, hogy tudjuk összeegyeztetni pártom és a tisztelt Ház elgondolását, amikor olyan nagyok az ellentétek, az indulatok a kártalanítás kérdésében. Ekkor eszembe jutott Voltaire egy gondolata, egy megnyilatkozása, aki egyszer valamelyik barátjával sétálgatott, pappal találkoztak, aki az oltári-szentséget vitte egy haldoklónak. A filozófus megemelte kalapját, mire barátja megkérdezte tőle, vajon megbékélt-e Istennel. Köszönni köszönünk egymásnak – válaszolt Voltaire –, de nem beszélünk egymással.
Hát, képletesen mi is így vagyunk: vinnénk az oltári szentséget az erkölcsi-anyagi rászorulóknak, vinnénk a kárpótlást a betegeinknek, akik végigjárták az elmúlt negyven év minden kálváriáját – amit oly érzékletesen ecsetelt Zimányi képviselő úr –, és most várják a megtisztulást, az elégtételt. Ehhez kell most már nemcsak köszönnünk, hanem beszélnünk is egymással, beszélnünk és megértenünk egymást. (Fodor András Attila tapsol.)
Ez most a feladatunk, az őszinteség és becsület nevében, mert ez a társadalom ilyen szempontból két nagy osztályból tevődik össze – azokból, akiknek több az ebédjük, mint az étvágyuk, és azokból, akiknek több az étvágyuk, mint az ebédjük. Az utóbbi réteggel foglalkozunk, beszélgetünk az 1020-as törvényjavaslatban.
Beszélgetésemet mindjárt tagadással kezdem: az 1020-as, részleges kárpótlásról szóló törvényjavaslatot nem fogadom el, és kérem a Parlamentet is, hogy ne fogadja el. A törvénytervezet elfogadása ellen felhozott első érvem: ma a Kormánynak nincs privatizációs stratégiája. (Bekiabálás a FIDESZ soraiból: úgy van.) Márpedig, ha a magántulajdonon épülő gazdasági rendszert akarunk kiépíteni, akkor ne pillanatnyi ötletek és érdekek határozzák meg a jogalkotói tevékenységet, hanem azok a több évtizedre szóló célkitűzések, amelyek végre valóban az ország polgárainak az érdekét szolgálják.
Kérdezem a tervezet beterjesztőitől: hogyan merjünk az állampolgárok kezébe bemutatóra szóló, átruházható, nagy értékű értékpapírt privatizációra adni akkor, amikor nincs eldöntve az, hogy mit és mikor akarunk privatizálni? Ilyen helyzetben hogyan lehet helyeselhetőnek vagy nem helyeselhetőnek megítélni azt a kitételt, miszerint – idézem – "A gazdasági társasággá átalakuló állami vállalatok vagyonmérleg szerinti vagyonának, illetőleg a közvetlenül értékesítésre kerülő állami tulajdonú vagyontárgyak értékének 5-20%-áig fogadható el ellenértékként kárpótlási jegy."
Nézzük meg ezek után, mivel indokolja az előterjesztő ezen szigorú, korlátozó intézkedéseit. Megnyugtathatom a tisztelt Házat, hogy semmivel. Meglehetősen zavarosan hivatkozik arra, hogy a forgalomba kerülő kárpótlási jegyek felhasználását összhangba kell hozni az állami vagyon privatizációjának ütemével. Állítólag ezért kell a Kormánynak a kárpótlási jegy beváltásának lehetőségét időnként felfüggeszteni. Kérem, ez egészen egyszerűen érthetetlen! Teljesen egyértelmű ugyanis, hogy a kárpótlási jegyeket minden külön adminisztáció és korlátozás nélkül, csak az állami vagyon privatizációjának ütemével összhangban lehet felhasználni. A kárpótlási jegyek megteremtik a keresletet, az egyes konkrét állami vagyontárgyak privatizációra bocsátása pedig a kínálatot. Ha tehát az állam nem hirdeti meg az egyes vagyontárgyak privatizációját, akkor a kárpótlási jegyeket sem lehet vételi célra felhasználni. Ha pedig van meghirdetett és megvásárolható vagyontárgy, akkor minek a kárpótlási jegy felhasználását korlátozni? Könnyen belátható, hogy ezt a folyamatot a kínálati oldal változása önmagában szabályozza. A kárpótlási jeggyel rendelkező nem tesz mást, mint azt, hogy a kínálathoz alkalmazkodik. Biztos vagyok benne, hogy van olyan állami vállalat, ahol az előbb idézett százalék megfelelő lenne, de abban is biztos vagyok, hogy van olyan privatizációra váró vállalat, ahol ez kevés.
Jó lenne eljutni oda, hogy ne a technikai jogalkotó izzadjon ki a Parlament elé kerülő, ellenőrizhetetlen és ködös megoldást a privatizációra, hanem e mögött álljon alapos közgazdasági és szociológiai elemzés – mert a magánszektor likvidálható volt állami parancsra, de nem fejleszthető ki állami utasításra. (Taps a Kisgazdapárt soraiban.)
Felteszek két kérdést. A törvénytervezet közgazdaságilag megalapozott-e? És a másik: a törvénytervezet politikailag helyes-e? És most, tisztelt Elnök Úr, eltekintek a részletezésétől, mert korábban mind elhangzott. Csak azt válaszolom mindkét esetben, hogy nem helyeselhető. Ezzel függ össze a tervezet elfogadása ellen felhozandó másik érvem is.
Feloldhatatlan konfliktushelyzetet teremt annak az elvnek a törvényi szintű kimondása, amely szerint természetben kártalanítani kizárólag a termőföldek vonatkozásában lehet, egyéb ingatlanok vonatkozásában viszont nem. Nem lehet fátylat borítani a magyar állampolgárokkal szemben elkövetett törvénysértésekre. A tulajdon a világ nagyobb felén az emberi és a politikai jogok alapköve, szent és sérthetetlen. Ezért, aki megbocsátja a gaztettet, az cinkossá válik. (Gyér taps a Kisgazdapárt soraiból.)
Az igazság, tisztelt Wekler úr, megéri azt, hogy évekig keressük. (Wekler Ferenc mosolyogva bólint.) A tulajdonjog létbiztonságot és társadalmi státust jelent. Olyan hajtóerő, amit eddig semmivel nem lehetett helyettesíteni, ugyanakkor a tulajdon gazdasági és politikai hatalom alapja. Amikor az elmúlt negyven évben az egyéneket megfosztották a tulajdonuktól, megfosztották őket gazdasági és politikai hatalmuktól is. Ha tehát valóban polgárosodást szeretnénk, akkor nem lehet akadályokat gördíteni a polgárosodás alapja, a tulajdon visszaállítása elé sem. Következésképpen, a tulajdon helyreállítását nem szabad korlátozni – ez egyébként az emberi jogok nemzetközi törvénye 17. cikkében lefektetett alapvető emberi jog is.
Szeretném emlékeztetni a tisztelt Házat arra, hogy az előttünk fekvő törvénytervezet 1. számú mellékletében felsorolt jogoszabályok megjelenésekor még hatályban volt az 1928-as magánjogi törvénykönyv 489. §-a, amely kimondta, hogy – idézem – "Aki bűncselekménnyel vagy vétkesen, tilos önhatalommal jutott a dolog birtokába, a kártérítés szabályai szerint felel a tulajdonosnak. (taps a Kisgazdapárt soraiból) . továbbá köteles az ingatlant az alaptalan gazdagodás visszatérítésének szabályai szerint a tulajdonosnak kiadni."
A Polgári Törvénykönyv szerint a tulajdonjog iránti igény elévülhetetlen, ezért a tulajdonos vagy annak örököse bármikor kérheti a birtokából kikerült dolog visszaadását. Logikailag ide kapcsolódik az az ősi jogelv is, amely szerint a kényszer vagy fenyegetés hatása alatt tett jognyilatkozat semmis. A semmisségre bárki határidő nélkül hivatkozhat, és ilyen esetben az eredeti állapotot kell helyreállítani.
Itt vigyázzunk, mert képletesen egy rothadt kagyló bűze elegendő arra, hogy az egész tengert vádoljuk miatta. Újabb időkben már nálunk is az Alkotmányban rögzítődött az a tétel, mely szerint a tulajdonnak mind egyedi határozattal, mind pedig törvénnyel való elvonása csak azonnali, feltétlen és teljes kártalanítás mellett lehetséges. A tulajdonnak azonnali feltétlen és teljes kártalanítás nélküli elvonása ezért most is Alkotmány-ellenes. A jelenlegi állami és szövetkezeti tulajdon az elmondottak miatt durva jogsértéseken alapszik, az eredeti állapot visszaállítása mellett viszont jogi érvek szólnak. Az Alkotmánybíróság terminológiájával élve az állami és a szövetkezeti tulajdon nem hibátlan tulajdon. Miután azonban az állam mégiscsak tulajdonos, így elvileg a privatizálási és reprivatizálási joga is korlátlan, mert ez a joga a tulajdonosi voltából következik. Az erre vonatkozó döntés ezért most ennek a Parlamentnek a kezében van. Engedjék meg képviselőtársaim, hogy kifejezzem azt a meggyőződésemet, hogy tisztelet az elveknek, itt most szavazni kell igennel vagy nemmel. Aki a tartózkodás gombját nyomja meg, annak nem lesz nagy dicsősége.
A kérdés az, hogy szükséges-e minden vagyontárgy tekintetében egy törvényben és most azonnal dönteni. Meggyőződésem szerint nem. Természetesen ismert előttem az Alkotmánybíróság e tárgykörben az Alkotmány értelmezésével összefüggésben hozott határozata, amely szerint a jognak mindenkit egyenlőként, egyenlő méltóságú személyként kell kezelnie. Eszerint az emberi méltóság alapjogán nem eshet csorba, azonos tisztelettel és körültekintéssel az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell a jogosultságok elosztásának szempontjait meghatározni. Emlékeztetni szeretném azonban képviselőtársaimat arra, hogy az Alkotmánybíróság a tulajdonjog jogosultjai szempontjából vizsgálta az Alkotmányt és nem terjeszkedett annak kimondására, hogy szükségszerű kiemelni a tulajdonjog tárgyai közül a földet. Ezt azért szükséges megtenni, mert a föld mint termelőeszköz a többi termelési eszközhöz és vagyontárgyhoz képest szinte változatlanul rendelkezésre áll, nem fogyott el, a rendeltetésszerű használattal értéke nem csökkent, hanem éppen ellenkezőleg, nőtt. Éppen ezért egyetlen pillanatra sem szem elől tévesztve az átfogó történelmi igazságtétel nélkülözhetetlenségét és szükségességét, most mégis azt javaslom, hogy a különböző javak utáni kártérítés fokozatosan valósuljon meg. Múlhatatlan és halaszthatatlan a föld visszaszármaztatása jogos tulajdonosának vagy örökösének főszabályszerűen ott, ahol a birtokba vétel megtörtént. Természetesen nem szabad és nem is kell ráerőltetni a földet senkire, de vissza kell adni mindazon tulajdonosoknak, akik azt kérik, és várják a föld megművelését vagy megműveltetését.
A mai mezőgazdasági túltermelés mellett be lehet vezetni a közvetlen művelési kötelezettség nélküli földmagántulajdont is. Egyéb vagyontárgy természetbeni visszaadását is meg kell ejteni, ha az ma is átalakulás nélkül létezik és pontosan meghatározható. Minden más esetben kártérítést, tehát forgalomérték szerinti ellenértéket és nem kárpótlást kell fizetni a volt tulajdonosoknak. Erre azonban csak akkor kerüljön sor, ha kialakul a Kormány számításokkal alátámasztott privatizációs politikája. Köszönöm a meghallgatást. (Taps.)
