ÓMOLNÁR MIKLÓS, DR. (FKgP)
ÓMOLNÁR MIKLÓS, DR. (FKgP)
ÓMOLNÁR MIKLÓS, DR. (FKgP) Hadd csatlakozzam néhány gondolattal én is Eörsi Mátyáshoz, ugyanis az elmúlt héten a Parlament elé került volna, hogyha idő jut rá, az a csomag, amely a vagyonpolitikai irányelvekkel kapcsolatos. Ezekben az irányelvekben is már úgy beszélnek a privatizáció-reprivatizáció kérdéséről, mintha már eldőlt volna, mintha már bizonyos lenne, hogy Magyarországon semmiféle reprivatizációra – akár közvetlen, akár közvetett formában – sor nem kerülhet.
Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársak! Aki alaposan végiggondolta, egymás mellé rakta a kárpótlás, a tulajdoni rehabilitáció – hadd mondjam inkább így – ügyében elhangzottakat, az bizony sokszor kapkodhatja a fejét.
Hallhattunk beszédeket például a történelmi igazságtevés fontosságáról. Megtudhattuk, hogy az államosítás és a kolhozosítás igazságtalan, jogsértő cselekedet volt - aztán, sokszor éppen ugyanezek, akik mindezeket az elveket előadták, hozzátették, hogy a teljes kárpótlás megrokkantaná az országot. Ugyanaz, aki néhány mondattal előbb még történelmi igazságtételről beszélt, aztán az elrabolt kistulajdon visszajuttatását már az állami vagyon ingyenes szétosztogatásának "becézte".
Hogy is van ez? Miféle logikai, hogy ne mondjam, világnézeti zűrzavar van itt egyes fejekben? Mi lapul meg a dolgok hátterében?
Más felszólalók, ezúttal kizárólag a szívükre hallgatva, egy históriai szalto mortaléval, lényegében összemosták, és egyformán erőszakos cselekedetnek minősítették az 1945-ös földosztást és a kolhozok összekényszerítését. Magyarán: a felemásan, de mégiscsak bekövetkező polgári átalakulás egyik alapeseménye ugyanabba a kategóriába tartozik, mint az ázsiai tipusú kommunizmus kisembereket vagyonuktól megfosztó intézkedéssorozata. Íme a bizonyítéka: az elmúlt négy évtized agymosása, ideológiai nevelése nem múlt el nyomtalanul. (Ellentmondások a FIDESZ soraiból. Taps.)
Megint mások a mitizált, mindenre kiterjedő önkormányzati tulajdonnal számomra már-már valamiféle őskeresztény elvek hangoztatásába kezdtek. Akadt olyan, aki kihasználta az alkalmat, és megalkotta a diktatúra utolsó parlamentjének valóságos apoteozisát – hallhattuk, hogy milyen nagyszerű intézkedéseket hozott ez a Parlament. Megint más, például Áder János képviselőtársam, felszólalásának egy részében számomra tulajdonképpen kisgazda-érveket hangoztatott (Wachsler Tamás közbeszólása: Ez pejoratív. Elnök Úr, utasítsa rendre!) , amikor erőteljesen bírálta a kárpótlási jegyet, a kárpótlási jegyből következő gondokat. Hadd tegyem hozzá, hogy a Kisgazdapárt soha nem akarta a kárpótlási jegyet, soha nem tartotta valamiféle üdvözítő, gond nélküli megoldásnak.
Hallgatva a remek retorikai produkciókat, minden érvelés ellenére, én úgy vélem, hogy nem jutottunk túl bizonyos jószándékú jelszavak hangoztatásán. A tisztes szakmai, ugyanakkor erkölcsi megoldás igénye mindeddig csak a vágyak szintjén fogalmazódott meg – és ez számomra a tizedik hónapjába lépett Magyar Parlament nagyon szomorú bizonyítványa.
De hadd beszéljek inkább arról a különös kreációról, amely kárpótlási törvénytervezetként került az asztalunkra!
Vajon milyen gazdasági, politikai elemzések előzték meg ennek a tervezetnek az elkészítését? Én, mint egy kormánypárti képviselő úgy tudom, hogy szinte semmilyen. Valahol valakik elkezdtek osztani, szorozni és úgy döntöttek, hogy politikai okokból most már ez a kérdés megkerülhetetlen, és ha egyesek annyira akarják, szorítsunk ki rá 70 milliárdocskát. Vagyis volt egy 70 milliárdos gomb, amihez tudós jogászok, eredetileg állítólag két nap alatt hozzáférceltek egy jogi kabátot. Jöttek a különféle reklamációk, főként a Kisgazdapárt részéről, és a Kisgazdapárt számára is meglepetés erejével hatott, hogy néhány nap alatt körülbelül 50%-ban kicserélték ezt a törvénytervezetet. Ennyit ennek az 1020-as számúnak a szakmai megalapozottságáról. A 70 milliárdhoz arányként tegyük oda azt a 46 milliárdot, amelyet az idén nyugdíjemelésre költöttünk. Ugye senki nem érti félre, nem a nyugdíjemelésre költött összeget sokallom, csak azt mondom, hogy 70 milliárddal megpróbál elítélni 41 egynéhány tulajdonon esett sérelmet, ez számomra cinizmus. Akkor inkább a FIDESZ álláspontjával azonosulok (Wachsler Tamás közveszólása: Nincs tagfelvétel. – FIDESZ taps.) , és azt mondom, ne kapjon senki semmit. (A FIDESZ padsoraiban taps.) Számomra nincs roszszabb ugyanis az álszentségnél. A jelszószerű ellenérvek között a leghangzatosabb az, hogy az ország rossz gazdasági helyzete miatt lehetetlen a reprivatizáció, az államnak mindenáron bevételre van szüksége, ezért nagyobbrészt ki kell árusítania a boltot.
Vajon felmérte-e körültekintő alapossággal valaki, hogy az egykoron erőszakkal összeharácsolt állami vagyonból mekkora részt is érinthetne a 100%-os reprivatizáció. Én először ezzel kapcsolatos szakmai érveket Szabó Lajos képviselőtársam felszólalásából hallottam. Hadd idézzem ismét azokat a független szakértői számításokra alapozódó adatokat, mely szerint a 100%-os automatikus, tehát elvben elképzelhetetlen reprivatizáció is mindössze 17%-át érintené a jelenlegi állami vagyonnak. (Dénes János tapsol.) Amint hallgattunk, 5-6% nyomban lejönne a külföldre már teljesített kötelezettségek miatt. Ez a maradék 10-11% is csak egy elvi adat a 100%-os reprivatizációra, mert ha valami igénybejelentéshez kötöttük volna a tulajdon visszaadását, akkor bizonyára még mindig csökkent volna ez az arány – becslésem szerint – 8-9%-ra. Erről a 8-9%-nyi rablott vagyonról vitatkozunk itt a Parlamentben. Vajon miféle érdekek vannak amögött, hogy ez a 8-9%-nyi vagyonvisszaadás bármilyen formában ekkora tiltakozást vált ki egyesekből.
Még néhány adat: a Független Kisgazdapárt rendelkezésére álló szakértői számítások szerint anyagi ágazatokban még 10%-ot sem érne el a 100%-os – hangsúlyozom ismét – elvi reprivatizáció, a legnagyobb lenne a szolgáltató ágazatokban.
A Kisgazdapárt – hangsúlyozni kell – soha nem akart vagyonjegyeket osztogatni.
Egyik tanúlt ifjú képviselőtársamat idézem; nem akartunk ily módon terheket sem rakni az ifjabb generációk vállára. Mi azt mondtuk, hogy kapja viszsza kistulajdonát az, aki hajlandó működtetni ezt a sokszor tönkrement, lepusztult, kizsigerelt kistulajdont. Hajlandó működtetni, tehát hajlandó vállalni a tulajdonnal járó terheket. Itt engedjenek meg nekem egy rövid kitérőt. Az eddigi felszólalások némelyikében többször elhangzott a régi ősbolsevik jelszó: "A föld azé, aki megműveli". Remélem, hogy az ezt hangoztatók lesznek egyszer annyira következetesek, hogy továbbgondolva a dolgot, meghirdetik: a butik azé, aki árul benne, a masszázsszalonokról már ne is beszéljünk. (Derültség.)
Mégegyszer hangsúlyozom: a kistulajdon elvi 100%-os reprivatizációja a legkövetkezetesebb esetben sem érintené az állami vagyon 12%-át. Boldogok azok az országok – legalábbis én boldogabbnak tartom őket –, ahol jelszavak pufogtatásán túl tisztes szakmai és erkölcsi érvek alapján végiggondolták a dolgot – és nemcsak Németországban, hanem Csehszlovákiában is, ahol a régi tulajdonosok jogait magától értetődően érvényben lévőnek tekintik – és itt pontosítani kell egy igen magasrangú, igazságüggyel foglalkozó politikus szavait, aki azt mondta, hogy még nem dőlt el ezzel kapcsolatban semmi Csehszlovákiában. Igenis a kisprivatizáció lévén eldőlt, ott a kisprivatizáció – a mi előprivatizációs törvényünkhöz hasonló szabályozás – keretében nem vonták be azokat a tulajdonokat, amelynek gazdája vagy örököse jelentkezett.
Megint másoknak azt ajánlanám, hogy a sok tiszteletre méltó bátor büntetés után hasonló téma tanulmányozása céljából ismét zarándokoljanak el Prágába. Áttanulmányoztam az ezzel kapcsolatos csehszlovák sajtót, és sehol nem találtam durva tiltakozásokat a régi tulajdonosok jogainak az érvényesítése ellen, azaz, hogy két helyen, két cikkben, de ezek a mára már jelentéktelenné zsugorodott Rudé Pravóban jelentek meg.
Mi idehaza az ország rossz teherbíró képességére hivatkozva meghirdettük az általános kötvénykárpótlást. Mintha nem tudnánk, hogy a kötvényért boldog, boldogtalan tartani fogja a markát, azok is, akiknek máskülönben eszébe sem jutott volna a nagypapa üzlete, boltja vagy földje. Amúgy technikailag tényleg egy remek találmány a felszólalási jegy, én magam egy vészkijárathoz hasonlítanám egy békés magyar forradalom zsákutcájának a végén, ahol a falat az Alkotmánybíróság nagytekintélyű bírái húzták fel. Igen, technikailag alkalmas lehet az Alkotmánybíróság döntésének a kicselezésére.
Hogy az ellentmondásokat tovább soroljam, az ország nehéz gazdasági helyzetére hivatkozók – ez a legdöbbenetesebb részlete számomra a törvénynek – meghirdették az ingó kárpótlást, túllépve mindenféle ésszerű reprivatizációs elképzelésen. A Kisgazdapárt soha nem követelte, a szélsőségekkel gyakran megvádolt Független Kisgazdapárt soha egyetlen követelésében nem mondta, hogy ingó kárpótlást is kér, tudván, hogy az elvitt tehénkéért, vagy az ávós által lehúzott aranygyűrűért kárpótlást kérni egyszerűen abszurditás. Az ingó kárpótlás miatt, ha a jelenlegi formájában marad a törvénytervezet, biztos, hogy végeláthatatlan perek hazája lesz Magyarország.
A jelszavak csatája mögött persze nem nehéz felismerni a különböző érdekcsoportokat. Nem szeretném elismételni a sokszor elhangzott érveket a gonosz kapitalistává átvedlett funkcionáriusokról, egy azonban bizonyos, ez az a réteg, amely nemhogy a reprivatizáció elutasításában, de valójában a kárpótlás elutasításában is érdekelt, még ha felmérve a közhangulatot nem mindig mondja is ki.
Ez a réteg abban érdekelt, hogy a Kádár-korszak vége felé megszerzett gazdasági pozícionális status quot fenntartsa. Ők azok, akik esküdt ellenségei, nemhogy a reprivatizációnak, hanem az ellenőrzött keretek közé szorított gyors privatizációnak is, hiszen ha nem húzódik el évekre az állami vagyon kiárusítása, akkor ez rontja az ő vagyonfelhalmozási esélyeiket. A mai nap két pontosan dokumentált esetet voltam kénytelen ebben a témában végigolvasni. Az egyik egy nagy Budapest környéki tsz forgatókönyve, hogyan alakítják át néhány napon belül részvénytársasággá a szövetkezetet, a másik pedig bármelyik képviselőtársam számára hozzáférhető, ez az Állami Vagyonügynökség egyik esetéről szóló állami számvevőszéki jelentés, csak annyit mondok Gerbeaud-ügy. Tessenek alaposan áttanulmányozni, hátborzongató élmény.
Ehhez a réteghez periférikusan tartoznak csak hozzá az egykori falusi, városi, kisvárosi párttitkárok. Sokkal inkább ide veendők az egykori központi apparátusok, beleértve a KISZ funkcionáriusait. Azok az ügyes gazdaságpolitikai, MSZMP-s, régi MSZMP-s menedzserek, akik ott találhatók még ma is számos fontos döntéshozatali pozícióban. Egyszer a Bajcsy-Zsilinszky Társaság egyik lelkes tagja fölvázolt ezzel kapcsolatban egy nagyon érdekes családfát. Pontosan levezette, hogy a KISZ KB és az MSZMP KB egyes székeiből hogyan vezetett egyenes út bizonyos bankok, ügynökségek, hadd ne soroljam, döntéshozatalt biztosító székeibe.
A kérdés számomra végső soron csupán az – ebben is ismétlek számos, előttem már elhangzott gondolatot –, hogy kikből lesz az új magyar polgárság. Sajnos, prüszkölhetünk bárhogyan, azt hiszem, hogy kénytelenek leszünk belenyugodni abba, hogy részben az átvedlett funkcionáriusokból. Az ő kaméleonbőrükön azt hiszem, hogy semmiféle Justitia-terv papírmasé dárdái át nem hatolhatnak. Ahhoz sokkal következetesebben végig kellett volna vinni a magyar forradalmat, hogy ne belőlük legyen jelentős részben az új magyar polgárság. Persze, a funkcionáriusok mellett nagyon örülünk, ha a Kádár-korszak utolsó harmadának ügyes, jelentős alkalmazkodó képességről bizonyságot adó vállalkozóiból is polgár lesz, de azért – itt is előttem elhangzó érveket ismétlek – ezen vállalkozóknak csak némelyike érdemli meg a citoyen dicsérő jelzőjét. A nagy kérdés a tulajdoni rehabilitációs kérdésben az, hogy visszahelyezhető-e történelmi jogaiba a magyar kispolgárság, amelyik sajnálatos módon egy meglehetősen vékonyka réteg volt, talán azért is érintené 10%-át a mai állami vagyonnak ez a reprivatizáció. Hangsúlyozom ismét, automatikus elvi esetben. Ez az eldöntendő alapkérdés, a többi jogtechnika, és szakmailag tisztázandó részlet. Ezen a téren sokkal fokozottabb a kormánypártok felelőssége. Tessék csak visszaemlékezni arra, hogy kik voltak azok, akik az előprivatizációs törvénytervezetből a régi tulajdonosnak még a nevét is kigyomlálták. (Közbeszólások: Ez az! Úgy van.)
A mindannyiunk által jól ismert Lengyel László nyilatkozta nemrégiben: Polgárnak lenni kialakult életformát jelent. A polgári középréteg kitalálta magának, milyen házban, milyen bútorok között kíván élni, hányszor jár színházba, mit olvas. A kádári típusú polgárosodásban kis egzisztenciák alakítottak ki hasonló modelleket, mondja Lengyel László. Azt már én teszem hozzá, hogy a Kádár-rendszer felemás polgárosodási lehetőségével zömmel – ez szociológiai tény – az egykori vagyonkájukból kifosztott kispolgárság tagjai lettek. Ők voltak azok, akik a legnehezebb években is őrizték a polgári erényeket. A családjukba menekülve átvészelték az ideológiai agymosást. Éppen úgy, mint a bérrabszolgasággal együtt járó totális kiszolgáltatottságot. Ezek a vagyonkájuktól megfosztott kispolgári százezrek használták ki elsőként a csekélyke lehetőséget a másodállással, a maszekolással és ily módon tudtak függetlenedni némiképp a zsarnokságtól, sőt, kicsinyke önálló egzisztenciákra is szert tenni. Ebben –vak, aki nem látja – az egészséges polgári hagyományőrzés is szerepet játszott.
Ismételten kérdezem, miért nem kaphatja meg a kisemmizett, vagyonától megfosztott magyar kispolgárság a történelmi újrakezdés lehetőségét. Többen úgy teszik fel a kérdést, hogy annak kellene adni az állami vagyont, aki azt a leghatékonyabban működteti. Ki állíthatja felelőssége tudatában, hogy ez a réteg nem működtetné hatékonyan azt a vagyont, amelyhez a szakmai ismeretek megőrzésén túl érzelmi szálak is fűzik. Ezekről az elvett vagyonokról szinte havonta megemlékeztek ezekben a családokban. Néhány konkrétum: ugyancsak egy magas rangú kormányzati politikus szájából hangzott el, hogy Németországban nem helyezkedtek a reprivatizáció talajára, még valamiféle alkotmánybírósági, karlsruhei alkotmánybírósági döntés is hivatkozási alapul szolgált. Hadd pontosítsam az elhangzottakat. A Kisgazdapárt rendelkezésére álló dokumentumok alapján nem született még reprivatizációval kapcsolatban alkotmánybírósági döntés Németországban, április 22-én kerül erre sor. Január 10-én mindössze egy meghallgatásra került sor. Egyébként is, ez a várható alkotmánybírósági döntés csak az 1945 és 1949 között, jelentős részben a Vörös Hadsereg segédletével végrehajtott államosításokat érinti, amelyek döntő részben a junker nagybirtokokat, a bankokat, bányákat, a nagy gyárakat érinti.
1949 után került sor a kistulajdon erőszakos elvételére, a szovjet megszállási zónában a német egyesülési szerződés alaprészét képezi az a törvény, amely a reprivatizáció elvére helyezkedik, és nem azért, mintha olyan gazdag lenne Németország, hiszen a költségvetésre a lehető legkevesebb terhet akarja ezzel kapcsolatosan hárítani, hiszen a természetbeni visszaadást próbálja következetesen végigvinni a törvény. Magától értetődően tiszteletben tartva a jóhiszeműen megszerzett jogokat. Nagyon precíz törvény. A cseretelkektől az elővásárlási jogok, az opciós jogok biztosításáig alaposan végiggondolták Németroszágban ezt a kérdést.
Valamit hadd idézzek több előttem felszólaló mondandójából. Sokan fogalmaztak úgy, hogy miért kell ennyit foglalkoznunk hajdanán volt tulajdonosok hajdanán elvesztett tulajdonával. Többen közelítették meg így a kérdést. Csak egyetlen ellenérvet engedjenek meg nekem. Ezelőtt 11 hónappal, 1990 februárjának végéig még hatályos volt az a törvény, amely lehetővé tette a földmegváltást. Ezt a jogokat korlátozó, jogokat megcsúfoló törvényt csak március 1-jétől helyezték hatályon kívül. Bizony még akadhatnak olyanok, akik tavaly február 28-án vesztették el jogos tulajdonukat ebben az országban. Nem tudom, ha nem földtulajdonról lenne szó, hanem más tulajdonról, akkor nem prüszkölnének-e itt néhányan, hogy tavaly februárban ellopták az autójukat vagy elvették az öröklakásukat. Nem kívánok további részletekbe bocsátkozni, csak egyetlenegybe. Ez a törvénytervezet egy hónapos bejelentési határidőt ad. Az a rendelkezés, amely 1957-től – lehet, hogy nem pontosan idézem – lehetővé tette bizonyos államosítások esetén az utólagos kártalanítást, ez a Kádár-rezsim által meghozott szabály is három hónapos igénybejelentési határidőt tett lehetővé.
Hallgatva ezt a sok-sok érvet, megfogalmazódott bennem egy lehet hogy nevetséges gondolat. Ha a jelenlegi formájában fogadná el a tisztelt Ház a kárpótlási törvényt, a maga degresszív elveivel, akkor én javaslom, hogy fogadjunk el egy másik törvényt is, amely kimondja, hogy minden 1949 után tulajdont szerzett állampolgár köteles – nem degresszíven, hanem – progresszíven vagyondézsmát fizetni. Akkor ez lesz az általános közteherviselés… (taps jobbról és középről) … ha nehéz helyzetben van az ország, akkor hadd fizessek én is a 37 négyzetméteres öröklakásom után. Ha közteherviselés, akkor vágja le mindenki a kis ezüstgombot! Köszönöm szépen. (Taps jobbról és középről.)
