SUCHMAN TAMÁS, DR. (MSZP)
SUCHMAN TAMÁS, DR. (MSZP)
SUCHMAN TAMÁS, DR. (MSZP) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! Tisztes korú és ügyéről, elkötelezettségéről határozottan szóló képviselőtársam után erről az oldalról elég nehéz lesz folytatni. Néha úgy érzem, hogy ez a vita már nem szakmai, nem egy törvény előkészítése, hanem cinikus politikai vitává fajul. Megmondom őszintén, tekintettel arra, hogy falusi környezetből származom, és a családomban mindenki gazdálkodó az apámtól az apósomig, rendkívüli módon sajnálom, hogy erre egyáltalán ilyen módon kerül sor, hogy a kárpótlás és a tulajdoni viszonyok rendezése földkérdéssé degradálódik.
Úgy érzem, a politikai játszmában néha nem megalapozottan lettek olyan elemek bevonva, amelyek következményei most itt egy parlamenti huzavonával szinte kilátástalan útvesztőbe torkollnak. Ebben a vitában vagy ebben a vitamenetben úgy tűnik, sokszor nem tudunk eltekinteni attól, hogy ne az előterjesztéshez szóljunk, hanem az előttünk szólóhoz, vagy a korábban szólóknak a véleményéhez szeretnénk csatlakozni.
Nem negatív értelemben, pozitív értelemben a ma már egyszer idézett Szabó Iván-féle hozzászóláshoz szeretnék csatlakozni, és abban is egy elemhez csupán, a "társadalmi szerződésekhez". Úgy gondolom, Rousseau óta és a Politikai intézményrendszerek című művének megjelenése óta jó néhány száz év telt el, és kevés feltétel valósult meg ma a XX. században mindazokból a viszonyokból, amelyekről Rousseau szólt, azonban ha ezek a gondolatok a "társadalmi szerződés", a forradalom bibliája tudtak lenni, néhány elemére szeretnék visszatérni.
Aktuális ez a visszatérés, nemcsak azért, mert Szabó Iván képviselőtársam is szólt róla, de van egy filozófus képviselőtársunk, aki többször s nemrégiben is szólt a társadalmi szerződésnek a szükségességéről.
Képviselőtársam feltevése egy újfajta társadalmi szerződés megkötéséről ürügyet szolgáltat többfajta gondolatmenetnek a kifejtésére. Én néhánnyal szeretnék most megpróbálkozni. Azért is van szükség egy új társadalmi szerződésre, mert bízom benne, hogy az végre konszenzus alapján, a társadalom teljességének a bevonásával történik meg. Tehát önként kötött és önként vállalt szerződés.
Ezzel szemben, ha vizsgáljuk a társadalmi reálfolyamatokat, mondjuk a Parlamentben, amióta ez a törvénykezési huzavona folyik, a következő érdekes helyzet áll elénk. Az előterjesztő koalíció – s erről ma már többször volt szó, ezért nem húznám vele az időt – a legteljesebb ellentmondásban van önmagán belül. Furcsa. Ugyanakkor elhangzik egy olyan miniszterelnöki nyilatkozat, hogy a Kisgazdapárt meg fogja szavazni a kárpótlást, hisz egyetlen lehetősége, hogy választási ígéreteit betartsa. Ezen is elgondolkodtam. Akkor miért folyik ez a hosszúra nyúlt vita, és miért vannak ezek a szenvedélyes érvek, mint ahogy ma már itt elhangzott, ha minden előre le van játszva.
A másik. A Kisgazdapárt úgy érzem, radikalizálódott ezen az úton, és elszántsága tiszteletre méltó ugyan, de néha földön vagy földdel fogható jogszerűségét vitatja ilyenkor az ember. Az ellenzék vagy meghaladja a kárpótlást, vagy elutasítja, vagy feltételekhez köti annak elutasítását.
Úgy érzem azonban, ha vizsgáljuk a társadalmi reálfolyamatokat a Parlamenten kívül is, hogy a társadalom is megosztott, ugyanúgy legalább, mint a parlamenti pártok, és kérem, ezen el kellene gondolkodni. Én tehát a kérdés felvetését tartom elhibázottnak, mert először is – nem visszaismételve kisgazda képviselőtársam gondolatait – nem került meghatározásra a privatizáció helye a gazdasági reformfolyamatban. Nem lett vázolva a reformfolyamatnak a közgazdasági megalapozottsága. Vázolva sem lett.
Téves a meghatározása a tulajdonviszonyok rendezése tekintetében, és ennek összevetése is téves a kárpótlási igényekkel. A kárpótlással kényszerpályára szorul a privatizáció, főleg, ha az reprivatizációs elemekkel keveredik. Nem világos a tulajdonviszonyokon belül a privatizáció aránya, és vitás a bevezetés sebessége is. A privatizációt meg lehet kérem valósítani. Kárpótlási jegyet is lehet kiadni, de a valós értékelést biztosító ár- és versenypiacok nem jönnek létre önmaguktól. Nem történt meg az állami vagyon piaci értéken történő számbavétele. A Kisgazdapárt szakértőkre hivatkozott, amikor ellentmondás merült fel, majdnem négyszeres a pénzügyminiszter úr értékelése és a Kisgazdapárt szakértőinek értékelése között.
Úgy érzem, ez egy újabb kényszerpálya. Én nem a gazdasági folyamatok lassú átszövését szorgalmazom, csak ezeket a lépéseket kárhoztatom.
A privatizációs előkészletek magasabb fokán némi előrelátásunk, betekintésünk lehetne az egész folyamatba. Szeretném javasolni, hogy ne haladjuk meg lehetőségeinket, mert ez egy veszélyes út.
Egy gondolattal visszatérnék a társadalmi szerződésekre. Szerződni annyi, mint feltételekkel hozni áldozatot, nemcsak adni, kapni is kell. Ha most újra kitekintek a társadalomba, akkor az a kép tárul elébünk, hogy akinek tegnap nem volt, annak ma sem lesz, a nincstelen pedig nemhogy kapni nem fog, de továbbiakban is fizetni.
Azt hiszem, az eddig elmondottakkal pont azt a képtelenséget hoztam össze, mint ami a kárpótlási törvény eddigi vitájában elhangzott, tehát majdnemhogy tévúton járunk. Mi ebből a megoldás?
Három dolgot szeretnék említeni. Az első. Helyes volna, ha a kárpótlás biztosítását, ha egyáltalán ennél az elvnél megmaradunk, egy stabil gazdasággal rendelkező állam elemi kötelezettségévé tennénk. De hol van a stabil gazdaság? Hát mindazoknak a folyamatoknak az előkészítettsége után, a nemzet, a Parlament, a Kormány, a pártok fáradságot nem kímélő munkájával néhány év alatt kerülhetnének olyan helyzetbe, hogy volna miből kárpótolni. Kötelezettsége lenne ez az államnak azért is, mert akkor már magángazdaságokon alapul. Én elhibázottnak tartanám, ha ez az egész magángazdaság, a reformfolyamat archeológiai kutatásokra és leletekre épülne, és nem pedig a XX. századi Európa közgazdasági valóságán, gyakorlatán és elméletén alapozódna meg.
Úgy gondolom, csak egy ilyen ország, csak egy ilyen állam adhat kárpótlást a tönkretett egzisztenciákért, vagy az ifjúságnak az elrabolt jövőjéért, vagy az elvett vagyonokért.
A kárpótlásnak általánosnak és egyenlőnek kellene lenni. ma már fölmerült Wekler képviselőtársam, a múlt heti ülésen Szauter képviselőtársam előadásában, hogy ez a törvény nem általános és nem egyenlő, mert például a németség kárpótlását nem oldja meg. Én is felvetnék egy másik ilyen meg nem oldást, amit a 21. § valamikor 3-4 évre sorol tovább, ez pedig a magyar zsidóságnak a kárpótlása.
Azt hiszem, ha a társadalmi szerződés gondolatát, az egész intézményrendszer igazságosságát alaptételként fogadjuk el, akkor a magyar demokrácia hagyományaira – ha másra nem – legalább hagyatkozni kell. 1945. november 4-én, a megválasztott Magyar Nemzetgyűlés történelmi értékű állásfoglalást tett a zsidóság kártalanításáról. Az 1946. évi 25. törvénycikk a magyar zsidóság megbélyegzésének és következményeinek enyhítéséről törvényt alkotott, és mindezekre a figyelmet dr. Antall József, a Semmelweis Orvostudományi Múzeum, Könyvtár és Levéltár főigazgatója hívta fel, és kommentárt fűzött ezekhez a törvényekhez. Levelében azt írja, számos tanulmány, előadás foglalkozott a magyar zsidóság II. világháború alatti elszenvedett üldöztetésével, jogtalansággal, embertelenséggel. Ezért is fogadta nagy taps Tornai József felszólalását a Magyar Demokrata Fórum országos gyűlésén, közölte a Magyar Nemzet, és nem sorolom tovább.
Annyit szeretnék mondani, nem lehet úgy törvényt alkotni, hogy népek, népcsoportok, rétegek kimaradjanak a kártalanításból. Nem lehet úgy törvényt alkotni, hogy van, aki visszakapja majdnem mindenét, más meg nem kap semmit sem; nem lehet úgy törvényt alkotni és jövőt meghatározni, hogy mások fizessenek egy mások által elkövetett igazságtalanságért.
A magam részéről úgy érzem, az egész nemzetet kell kárpótolni, nem 20 ezer forintos bonokkal, nem kárpótlási jegyekkel, hanem azzal, amiről bevezetőben szóltam: egy valamennyiünk által kívánatosnak tartott, gazdaságában is olyan rendszert kell megalapozni és felépíteni, amely közelít a jóléti társadalmak felé, és akkor a kárpótlás automatikusan megvalósul.
Köszönöm figyelmüket.
