ZIMÁNYI TIBOR, DR. (MDF)
ZIMÁNYI TIBOR, DR. (MDF)
ZIMÁNYI TIBOR, DR. (MDF) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Minden rendszer- és hatalomváltásnál a társadalom alapvető érdeke, hogy minél gyorsabban lezáruljon az átmeneti szakasz. Ilyenkor erőteljesen összecsapnak a múlt még jelenlevő erői az új éra erőivel.
Joggal merül fel a kívánság, hogy minél hamarabb zárjuk le a múltat. Valóban. Elindulni igazán a jelenbe, a jövőbe csak akkor lehet, ha lezártuk a múltat. Szabaduljunk meg a múlt terhes emlékeitől. De hogyan lehetséges ez? Csak úgy, ha napvilágra hozzuk, és rendezzük a múltban elkövetett törvénysértéseket. A sebek csak akkor hegedhetnek be, ha az áldozatok kellő elégtételt kapnak erkölcsi, politikai és anyagi szempontból egyaránt.
Az előttünk levő törvényjavaslatnak is ez a célja, de igazi céljának így nem felel meg teljes mértékben, mert csak részterületet ölel fel.
Mi is van mögötte voltaképpen? Mondhatnánk valahogy úgy is, hogy bűnszövetkezetben elkövetett sorozatos törvény- és jogsértés. Ezért adtam módosításomban új címet a törvényjavaslatnak, amely így hangzik: a súlyosabb törvény- és jogsértések rendezése érdekében az állam által igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról.
Ez az általános gyűjtőfogalom, mert a vagyoni kár is törvénysértések folytán keletkezett. De ez a legsúlyosabb károkozás az állam által? Van ennél súlyosabb is, és ez a személyes szabadság megsértésével okozott kár. Senki nem vitatja, hogy az anyagi kár mit jelent egy embernek, elveszik egyik napról a másikra a létalapját, és még el is üldözik esetleg eredeti lakhelyéről.
De mennyivel súlyosabb, ha valakinek a személyes szabadságát veszik el. Úgy gondolom, ezt most nem kell Önöknek részleteznem. Milyen erkölcsi alapon állunk, ha a vagyoni kár megelőzi a személyes szabadságtól való megfosztottságot? Ez nem azt jelenti, hogy kisebbíteni akarom a vagyoni kár súlyosságát.
Sokan mondják, hogy ne keverjük a két területet össze, a személyes szabadság megsértésével okozott kárt a vagyoni kárral. Nincs itt semmiféle összekeverés. A félreértések elkerülése érdekében röviden elemzem a törvényjavaslat új címét.
Súlyosabb törvénysértések és jogsértések, azaz nem lehet egy menetben minden törvénysértést rendezni, mindent, amit az állam négy évtizeden keresztül az állampolgárokkal szemben elkövetett, csak a két legsúlyosabbat, a személyes szabadság és a magántulajdon megsértését. De nézzük tovább.
Az állam által igazságtalanul okozott károk, azaz nem jogtalanul, mert sok esetben hatályos jogszabályok alapján történt mindaz, amit ma károkozáson értünk, lásd például tsz-esítés. És végül, részleges kárpótlásról beszélünk, mert tisztában vagyunk azzal, hogy jelenleg az ország állapota nem tesz lehetővé teljes kártérítést.
Felmerülhet az a kérdés, hogy miért nem született meg már a politikai áldozatok anyagi kárpótlásáról szóló törvény. Jogos kérdés, hiszen több országgyűlési határozatot hoztak 1990-ben, ugyan az előző Parlament által, amely fölszólítja a Kormányt az anyagi rehabilitációs törvény megalkotására. Kit kötelez azonban az országgyűlési határozat? Határidő és szankció nélkül úgy látszik, hatástalan.
Nem tudom, hogy az Országgyűlés elnökének nincs-e ezzel kapcsolatban valamilyen elősegítő szerepe? De nézzük az Alkotmányt. Az 51. cikkely kimondja, hogy az ügyészség törvénysértés esetén fellép a törvényesség védelmében. Felléphet-e a törvénytervezetben érintett esetekben? Az 55. cikkely 3. pontja szerint az, aki törvénytelen letartóztatás vagy fogvatartás áldozata volt, kártérítésre jogosult. A 78. cikkely (2) bekezdése pedig azt mondja ki: a Kormány köteles az Alkotmány végrehajtásához szükséges törvényjavaslatokat az Országgyűlés elé terjeszteni.
Minthogy – sajnálatos módon – mindezek ellenére a Kormány ez évben benyújtandó törvénytervezetei között nem szerepel a személyes szabadságuktól megfosztottak kárpótlásáról szóló törvény, ezért nyújtottam be módosító javaslatomat.
A törvénysértések jellegét kellene kivizsgálni és meghatározni. Erre még hivatalos kísérlet nem történt, én ezt nem tudom pótolni, mert ugyan erre meglennének a hivatalos fórumok, de még ez idáig nem tárták fel eredményeiket, ezért csupán kísérletet tesznek ennek meghatározására.
Törvénysértésnek azt nevezhetjük, hogyha az éppen hatályban lévő jogszabály tételeit szándékosan tévesen alkalmazzák, elfogadnak valótlan, hamis tárgyi bizonyítékokat, valamint fizikai és lelki kényszer hatására tett vallomásokat. Ennél még szélesebb körben jelentkezett az a kategória, amelyet jogsértésnek nevezhetünk. Ezen azt értjük, ha az adott korban érvényes olyan jogszabályok alapján jártak el, amelyek sértették az ország lakosságának évszázadok alatt kialakult jogi érzékét, és amelyet nem szavazott volna meg, ha erről szabadon dönthetett volna.
Az illetékeseknek ebből a szempontból kellett volna vizsgálniuk a fennálló jogszabályokat, és akkor nem fordulhatott volna elő olyan döntés, amelyet az Alkotmánybíróság hozott a földtulajdonnal kapcsolatban, és amellyel lényegében szentesítette azokat a jogszabályokat, amelyek alapján jogos lett a tsz-esítés és az egyéb magántulajdon elvétele. (Taps középen.) De ha a jogállamban így kell eljárni, akkor viszont a Kormánynak vállalnia kellett volna a kétharmados többséggel megszavazandó törvények módosítását, illetve a módosítással járó kockázatot. (Zsiros Géza közbeszólása: Így van!) Ha nem kapja meg a szükséges kétharmados többséget, akkor az ország közvéleménye elé tárhatta volna, hogy kik azok, akik ma is helyesnek tartják a pártállam legsötétebb korszakaiból való jogszabályokat. Ezután kellett volna ezt a kárpótlási törvényjavaslatot benyújtani (gyér taps középen és a jobb oldalon) , az érintettek egészen másként fogadták volna.
A tervezet 2. §-a csak a jogsértésként meghatározható esetekre vonatkozik. Bár köznyelven legtöbbször inkább törvénysértésekről beszélünk, a törvényjavaslat nem foglal állást a törvénysértések kezelési módját illetően. Itt megítélésem szerint két eset lehetséges: vagy egyéni eljárásokkal rendezni, ami a teljes eredeti állapot helyreállítása lehet, vagy ennek a törvénytervezetnek a kiterjesztése a törvénysértésekre is. Ebben a tekintetben a Kormány által benyújtott módosítást tartanék szükségesnek.
Javaslatom szerint a kárpótlásra jogosultak köre a politikai okból szabadságvesztést szenvedett állampolgárok. Mit takar ez a kissé talán bonyolult elnevezés? Nehéz tömören, egy szóval megjelölni az internáltakat, a kitelepítetteket, a recski kényszermunkásokat, a törvénysértő módon elítélteket, a hadifoglyokat, a Szovjetunióba hurcolt kényszermunkásokat, a szovjet bíróságok által elítélteket.
A kárpótlásra jogosultak körét három újonnan hozott jogszabály alapján viszonylag könnyen meghatározhatjuk. A mellékletből felsorolt 93/1990. számú kormányrendelet, az 1989. évi XXXVI. törvény és az 1990. évi XXVI. törvény alapján a szabadságvesztésben töltött időt beszámítják a szolgálati időbe, és így az érintetteknek nyugdíjkiegészítés jár. De nehogy azt gondolja valaki, hogy ezzel már kárpótlást kaptak. Nem kárpótlásról van szó, csak nyugdíjkiegészítésről. Az az állampolgár, aki például három évet töltött benn, az havi ezer forint nyugdíjkiegészítést kap, illetve fog kapni, ha a Kárpótlási Hivatal szegényes apparátusa eljut a nevéhez, és le tudja adminisztrálni.
E jogszabályok alapján a Kárpótlási Hivatal hivatalosan megállapítja és igazolja a rabság időtartamát. Ez vehető alapul a kárpótlás mértékének személyre szólóan történő meghatározásánál. Figyelembe kell venni a bíróságok egyéni kezdeményezésekre folytatott eljárásai alapján megállapított törvénysértésekre vonatkozó döntéseit is.
Nincs még jogszabály a kivégzettekre és a szabadságvesztés alatt meghaltakra. Engedjék meg, hogy keresetlen szavakkal azt mondjam, hogy óriási mulasztása Országgyűlésünknek, hogy ezt a jogszabályt még nem alkotta meg. Nem tudom, hogy ki a hibás, mi, vagy az előkészítés. De időnek erre mindenképpen kellett volna lennie, mert hiszen hányan estek áldozatul az 56-os megtorlásnak ítélettel és minden igazságszolgáltatási eljárás nélkül. Még tetemeik felkutatása sem történt meg országosan, a 301-es parcellát kivéve. A hozzátartozók semminemű kárpótlást nem kaptak.
Még mindig ismeretlen helyen nyugszanak a Szovjetunióba hurcoltak. Történészeink eddigi adatai szerint százezerre tehető a szovjet bíróságok által elítéltek száma. A legkisebb ítélet 10 év volt. Sztálin halálának köszönhetően ezek az elítéltek, akiket azóta a szovjet legfelsőbb bíróság már névre szólóan, írásban, bűncselekmény hiányában rehabilitált, csak 9–12 esztendőt töltöttek le büntetésükből.
Ezenkívül kárpótlásra jogosultak lehetnek egyes személyek a Kárpótlási Hivatal mellett működő társadalmi kollégium egyedi döntései alapján.
Talán a legnehezebb kérdés a kárpótlás mértéke. A vagyoni kárnál erős degresszivitással számolunk. Így történik ez, sajnos, a személyes szabadság elvesztésével okozott kárnál is. A javaslat csak a fogság alatt kiesett átlagkeresetet kívánja a kártérítés alapjául venni.
Ezt az átlagkeresetet dolgozta fel és számította ki a Pénzügykutató Részvénytársaság és figyelembe véve az inflációs rátát, havi 11 ezer forintban állapította meg. Ezt kapnák az áldozatok minden bent töltött hónapra. Három év esetén is csupán 396 ezer forintról van szó.
Azt hiszem, ebből látható, hogy milyen nagyfokú degresszivitás érvényesül itt. Nem szerepel ebben semmilyen szubjektív elem. Nincs benne semmi a megaláztatásokból, az elszenvedett kínzásokból, a magánéleti veszteségekből. És nincs benne a szabadulás után évtizedekig továbbra is tapasztalt mellőzöttség, háttérbeszorítottság. Egyeseket kivéve egész hátralévő életükben nem jutottak képességüknek és képzettségüknek megfelelő keresethez.
Itt kell kitérnem arra az egyre többet hangoztatott érvre, amelyet két egymással nem éppen szoros kapcsolatban levő párt is felhasznált állásfoglalásában. Ez pedig úgy hangzik, hogy minden emberfia, aki az elmúlt négy évtizedben itt élt, az kizsákmányolás áldozata volt, az keresetének csak egy részét kapta meg, így hozzájárult az állami vagyon kialakulásához. Köszönöm ennek a két egymástól eltérő ideológiájú pártnak, hogy alátámasztják ezzel a szabadságvesztést szenvedett jogosultságát, hiszen ha a szabad embert is kizsákmányolták, akkor mennyivel inkább áll ez azokra, akik fogság után lettek ilyen kizsákmányolt, méghozzá másodosztályú állampolgárok.
Ennyit arról, hogy mindenkinek adjunk-e kárpótlási jegyet. A politikai okból szabadságvesztést szenvedett állampolgárok részére az előzőekben említett mérték alapján megközelítőleg 25 milliárd forint értékű kárpótlási jegyet kell majd kiállítani.
Itt kell kitérnem a pénzügyminiszter úr nyilatkozatára. Első megállapításra megnyerő volt számomra, mert tisztán látja, hogy a kárpótlás alapvetően politikai kérdés. Ebben az is benne van, hogy a fontossági sorrendben sok mindent megelőz. De nézzük csak a számokat. Ha elfogadjuk az 1800 milliárdot mint állami vagyont – ami mélyen aláértékelt összeget jelent (Így van! – közbeszólás középről) –, azt is fogadjuk el, hogy a jó gazda mindig igyekszik tartalékra szert tenni, akkor nehéz megérteni a pénzügyminiszter úrtól a szokatlan pesszimista hangot. Nem hiszem, hogy bárki túlzott követelésnek tekinthetné az állami vagyon 1,5%-át alig kitevő összeget. Akár annak sem lehet akadálya, hogy az önkormányzatok 300 milliárdjából csípjük le azt az esetleg hiányzó tételt, hiszen az önkormányzatok is érdekeltek abban, hogy polgáraik közvetlenül is megerősödjenek.
Azt is felhozhatnám, hogy az akkori közigazgatási szerveknek is volt sajnálatos módon szerepük a lakossággal szemben hozott terrorintézkedésekben. Hogy ez mennyire így van, mutatja Hatvan város példája. Hatvan tanácsa még 1989 végén úgy döntött, hogy a városi költségvetés terhére ad kárpótlást a kitelepített és ezáltal lakásuktól és ingóságuktól megfosztott polgáraiknak.
Ha tisztán gazdasági szempontból nézzük a kérdést, akkor lehetetlen össze nem kapcsolni a kárpótlást a privatizálással. Nagyon jól tudjuk, hogy a privatizálás egyik legnagyobb akadálya a hazai kereslet gyengesége. A kárpótlási jeggyel elősegíthetjük a hazai erők fokozottabb bevonását a privatizációba, mert olyan tartalékokat is elő fog csalni, amelyek egyébként nem bújnának elő, nem mernének bekapcsolódni.
Ezekre a kárpótlási jegyekre egyébként sokan fognak földet igényelni, amit lehetővé is kell tenni a számukra. Már csak azért is túlzottnak tartom a kárpótlási jegyek kapcsán inflációs veszélyről beszélni. Egy nagyon fontos szempontot viszont nem említett a pénzügyminiszter úr, ez pedig az a kérdés, hogy kiktől vették el ezeket a vagyonokat, amelyeket most úgy-ahogy közvetve akarnak visszaadni. A vagyonok oroszlánrészét éppen azoktól vették el, akik bekerültek a politikai okból szabadságvesztést szenvedettek nagy táborába. Már ezért sem lehet a kárpótlást csak a vagyoni kárra korlátozni. Külön kell foglalkozni az ítéletekkel kimondott vagyonelkobzásokkal. (Gyér taps a Kisgazdapárt padsoraiban.)
Mindezekből azt állapíthatjuk meg, hogy a kárpótlási törvény általunk javasolt kiterjesztése nem ütközik áthághatatlan gazdasági problémákba, mert a pénzügyminiszter úr által felvázolt számokból az derül ki, hogy az 1400 milliárd állami vagyon elegendő fedezetet nyújt a hasonló összegű állami adósságra. De remélem, nem gondol arra, hogy az állami vagyon értékesítéséből vissza akarja fizetni a teljes államadósságot, mert akkor itt állnánk egy fillér államadósság nélkül, és van-e ilyen ország ezen a világon.
Ezek értelmében gazdasági szempontból nyugodtan nekivághatunk a kárpótlás rendezésének. Tisztában vagyunk azzal, hogy a kárpótlási jeggyel szemben komoly ellenérzés tapasztalható. A kárvallottak idős emberek, életerejük az elszenvedett megaláztatások nélkül is már megroppant vagy éppen roppanóban van. Mit kezdjenek a kárpótlási jeggyel, ha földet nem akarnak? Ezért meg kell találni a módját annak, hogy még ebben az esztendőben megkezdődjék a kárpótlási jegyek beváltása. Erről részletesebben a vagyonpolitikai irányelvek tárgyalásakor fogok szólni.
Elhangzott az is, hogy 7 millió választónak van ma rossz közérzete az országban. A rossz közérzet, a fásultság, valóban sajnálatos módon jelen van, sőt egyre erőteljesebben jelentkezik. Ez a tendencia azonban azonnal megfordul, mihelyt tapasztalják az emberek, hogy a társadalmi igazságtétel, ha kis lépésekben is, de megkezdődött, és erre a legjobb bizonyíték a kárpótlás megindítása lesz.
A Fiatal Demokraták Szövetsége nem lelkesedik a kárpótlásért. (Közbeszólások a FIDESZ soraiban: Így van!) Szeretném remélni, hogy ez a vagyoni kárpótlásra vonatkozik, mert talán nem volt alkalmuk még megismerni a személyes szabadságtól történt megfosztással okozott kár rendezésére benyújtott javaslatot. Orbán Viktor képviselőtársam egyik válaszában kihangsúlyozta, hogy őket elsősorban a moralitás vezérli. Az előző okból nem ismerve még a fiatal demokraták véleményét, legyen szabad néhány általános, de elsősorban etikai szempontból felhívni a figyelmüket és tőlük függetlenül minden fiatal figyelmét.
Sokszor elhangzik személyi és vagyoni károk kárpótlásával kapcsolatban az a kérdés, hogy azok fizessék meg a bűnöket, akik nem voltak okozói. Hiszen akkor még nem is éltek! Ez első pillanatra tetszetős érv, nézzünk azonban egy kicsit a kérdés mélyére. Egy nemzet társadalma folyamatos életet él, ami jó volt a múltban, azt a jelen élvezi és fordítva. Nincsenek teljesen új kezdési pontok. A múlt bűneit, hibáit az utókor viseli mindenkor, mindenütt. Ez a kormányokra is vonatkozik természetesen. Ez alól nem lehet kibújni, de nézzük morálisan! Milyen példát mutatnánk a mai új nemzedéknek, ha látná, hogy szabadon lehet a törvénysértéseket elkövetni, és az áldozatokat nem kárpótolják, és a törvénysértőket nem bélyegzik meg?! Ezzel akarva-akaratlanul is azt a meggyőződést érlelnék meg, hogy nyugodtan lehet törvénysértéseket elkövetni, semmilyen megtorlással nem jár.
A másik szempont talán legalább ennyire súlyos. A mai ifjúság nem volt kárvallottja az elmúlt korszaknak. A legvidámabb barakk ajtaja elég szélesre nyílt előttünk, legföljebb éppen március 15-én suhogott felettük a népnevelő – vagyis szabadabban éltek, durvább elnyomástól kevésbé kellett tartaniok. Az egyensúly akkor áll helyre az idősebbek és a fiatalabbak közt, ha a fiatalok legalább a kárpótlás anyagi terheiből kiveszik a részüket. Ezzel lehetne a nemzedéki diszkriminációt megszüntetni. (Gyér taps a Kisgazdapárt padsoraiban.)
Úgy gondolom, hogyha igazán morális alapokra helyezkedünk, akkor tekintettel kell lenni ezekre a szempontokra.
Tisztelt Képviselőtársaim! Módosító indítványommal kapcsolatban az előzőekben kifejtett álláspontomat a koncepciós vita során szerettem volna elmondani, mert úgy gondolom, hogy teljes mértékben koncepciós jellegű. A házbizottság döntése úgy szólt, hogy az első körben csak koncepciós vitát lehet folytatni, így sajnálatos módon meg kell állapítanom, hogy e tekintetben a házbizottság következetlen volt önmagához. Az ilyen kirekesztő jellegű döntéseket nehezen lehet az érett demokratikus, parlamentáris rendszerben szerencsésnek megítélni. A benyújtott törvényjavaslathoz tehát utólag voltam kénytelen koncepciós felszólalást tartani. Igyekeztem megvilágítani, hogy a politikai okból szabadságvesztést szenvedett állampolgárok kárának rendezése az általam előterjesztett módon nagyon szerényen történne meg, figyelembe véve az ország teherbíró képességét, annak leszögezésével, hogy ez a változat beleilleszthető a válságból kivezető gazdaságpolitikai elképzelésekbe, politikai és erkölcsi szempontból pedig teljesen érett, halasztást nem tűrő megoldás. Javaslatomat a Recski Szövetség, a Társadalmi Igazságtétel Bizottság és a Magyar Politikai Foglyok Országos Szövetsége egyöntetűen támogatja.
Az általános vitában további érvekkel szolgálva, kérem képviselőtársaim támogatását. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a jobb oldalon.)
