DEME ZOLTÁN (MDF):
DEME ZOLTÁN (MDF):
DEME ZOLTÁN (MDF): Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Tegnap este a Studió 91. műsorában láthattunk egy fiatal tanárt, aki igen rokonszenvesen, nagy emberi erőfeszítésekkel próbált deviáns fiatalokat, a rábízott osztály tagjait úgy nevelgetni, hogy ők, kikerülve az életbe, a társadalom hasznos tagjai legyenek. Úgy próbálja ezt az eredményt elérni, hogy színjátszó kör alakításával, a felnőtt társadalomnak is sokszor nehezen emészthető darabokat tanít be a gyerekeknek. A tegnapi riport alapján épp a Macbeth előadásának részleteit láthattuk. Csak így lehet – hangzott el végül a műsorvezetői kommentár. Bennem kérdéssé lett a jelentés kizárolagossága: csak így lehet? Abban egyetértek a kijelentés tevővel, csak így, a fiatalokkal komolyan foglalkozva lehet igazi eredményt elérni. A módszerek, az elképzelések azonban nagyon sokfélék lehetnek, de csak akkor, ha hagyjuk.
Jézus kétezer évvel ezelőtt ezt is mondta: tanítvány nem lehet nagyobb mesterénél. Igaza van. Például idegbeteg tanár, például csak az idegbetegség határáig, a széles látókörűek pedig a végtelenség határtalanságáig vezethetik a rájuk bízottakat.
Úgy gondolom, nincs helye itt a túlzott szellemeskedésnek, hiszen egy egész nemzet élet-halál kérdése forog kockán. Azért különösképpen is megértem Giczy György képviselőtársamat, amikor igen élesen fogalmazott a felszólalásában az általános vita során. Az ő szavait már Jézus egyszer kimondta: aki nincs velem, ellenem van.
Amikor ezt a törvénytervezetet tárgyaljuk, akkor én magam is sokszor úgy érzem, hogy az ellenzék valamit nagyon nem akar, amit mi nagyon szeretnénk. Luther Márton az ő Kis kátéjában az egyház feladatáról a következőket írja: Az egyház feladata elsősorban az evangéliumhirdetés, szentségek kiszolgáltatása és a szeretetszolgálat. Ehhez a meghatározáshoz pedig már mi tehetjük hozzá: szeretetszolgálatra, mint ahogy azt napjainkban is tapasztaljuk, mindig nagy szüksége van a társadalomnak. Ennek a törvénynek a tárgyalásakor gondolnunk kell azokra, akik egyházi keretek között egészen addig végezték személyes meggyőződésük szerint hittel a szeretetszolgálatot, amíg a diktatúra el nem vette, meg nem szüntette azt az intézményt, amelyben szolgáltak. Így lettek iskolák, árvaházak, szerzetesi itnézmények, gyülekezeti helyiségek a diktatúra martalékává.
Gondolunk azokra is, akik a pártállamnak behódolt egyházvezetés parancsuralmi törekvései miatt kiszorultak az egyház keretei közül, s végezték igazi küldetésként a szeretetszolgálat krisztusi parancsát. Ismerek olyan szolgáló közösséget, ahol a protestáns szolgálók évtizedeken keresztül egészen napjainkig végzik felekezeti vagy ideológiai hovatartozás nélkül, mindenki számára teljesen ingyenesen a lélekmentés szolgálatát. Az egész országban, sőt, határainkon túl is nagyon sokan mondhatják el, hogy ott igazi értelmet nyert életük, nagyon sokan jutottak ki általuk az alkoholizmus, kábítószerélvezet útvesztőiből, nagyon sok megromlott házasság újult meg, s állt helyre így a családi béke. Vagy egyszerűen csak életkedvre derült sok megkeseredett élet. S még nagyobb szolgálatra is készek, ezt a társadalom lehetővé teszi. A Bibliában olvashatunk arról, hogy az első keresztények örömmel fogadták vagyonuk elrablását a keresztény üldözések idején. A legnagyobb békesség, sőt Jézusra néző öröm volt szívükben azért, mert mindentől, még anyagi javaiktól is szabadok voltak, mivel a mennyei kincsekre néztek, nem a földekre. Ők például nem vonultak volna ki tüntetni alacsony fizetésük miatt.
Azt azonban, ami 1948-ban történt, sem ateisták, sem hívők nem nézhetjük jó szemmel vagy örömmel. Például egyházi iskolák sora szűnt meg, s így nagyrészt lehetetlenné vált iskolai keretek között széles körűen továbbadni a legnagyobb erkölcsiséget, az Ó- és Újszövetség tanítását. Ha csak a kórházaink mai helyzetét tekintjük, nagy általánosságban elmondhatjuk, természetesen tisztelet a kivételnek, hogy kórházainkban nemcsak a fizikai fájdalmaktól szenvednek betegeink, hanem a szeretet hiányától is. Nem lehet, hogy az éppen 1948 következménye? Az erkölcsi nevelés hiánya? Azt mondják, évtizedekkel ezelőtt ezen a téren más volt a helyzet. Jó lenne, ha megértenénk: az egyházi vagyon megfelelő funkcionárius működtetése közhasznú cél. Amit 1948-ban elvettek az egyházaktól, most kimondottan a működő intézményekre gondolok, az végül is közvagyon még akkor is, ha az egyházak tulajdonába kerül. Az ellenzék egy részének elképzelése szerint e törvény kapcsán támogatni kellene minden egyházfelekezetet, vallási közösséget, mégpedig, ha lehet, egyenlő mértékben. Ha nem lenne a mustármagnyi hit nagyságához közelítő hitem, Géczi Józseffel, szocialista párti képviselőtársammal együtt mondanám, engedjék meg, hogy féljek, amikor az önök arcára kiülő felsőbbrendű mosolyt látom, csak éppen ezt a másik oldalról mondom, hiszen nagy a liberális veszély.
A tipikus liberális szemlélet szerint ugyanis, minthogy a liberálisoknak végül is mindegy, vallás – vallás, lehetővé teszi akár sátánista vallásfelekezet támogatását is. Akik így vélekednek, elfeledkeznek arról, hogy a cselédsorban Szarvas környékén tanyavilágban élő özvegyasszony azért vitte mindenét, talán két fillérét a lelkészi hivatalba annak idején, hogy felépüljön a szarvasi evangélikus árvaház. Nem pedig azért, hogy majd egyszer a közös vagyonból hiábavalóságot támogassunk. Vegyük azt észre, hogy 1948-ban végül is az özvegyasszony két fillérét és sok-sok egyszerű ember szívből jövő adományát egyszerűen elrabolták. Azoktól kérdezem most elsősorban, akiknek lelkiismeretét a Szentírás üzenete szinten tartja: nem kell-e, ha erre lehetőségünk van, változtatni az égbe kiáltó igazságtalanságon? Ahogy az írás mondja Mózes könyvében: fölvállalni az özvegyek és árvák ügyét. Nem szégyenít meg minket Ézsaiás próféta kijelentése: ez a nép csak szájával közeledik hozzám, de szíve távol van tőlem.
Lássunk tisztán, végül is nem kárpótlás e törvény célja, hanem a közhasznú cél funkcionális megvalósítása.
Természetesen a törvény létrejöttét akarók is belekerülhetnek egy bizonyos kísértés gondolatkörébe: mindent vissza abból, ami az egyházé volt. Akik saját gazdagságuk érdekében gondolkoznak így, méltán vívják ki a világ haragját és a legfelsőbb bíróság fölött álló igaz bíró rosszallását is.
Úgy gondolom, nem kell különösebben bizonygatnom azt a tényt, hogy Krisztus földi egyháza sokszor éppen a gazdagság hajszolásával szennyezte be leginkább önmagát. Most semmiképpen ne legyen ez így. Persze a törvénytervezet Varga János képviselőtársam és mások elfogadásra váró módosító indítványaival együtt erre nem is ad lehetőséget. Négyszer tartottunk szakértői tanácskozást választókörzetemben e kérdésben, és a végső kicsengése ezeknek a tanácskozásoknak az volt, ha meg akarjuk valósítani a közeljövőben az állam és az egyház teljes szétválasztását, ahhoz például az iskolák esetében a normatív és fejkvóta-támogatáson túl az elinduláshoz és működtetéshez valami hathatós támogatásra van szüksége az egyházaknak.
Az MDF sajtótájékoztatóján be is jelenthettük azt a tényt, hogy az MDF-frakció felkérésére az érintett minisztériumok egyeztető tárgyalásokba kezdenek egy egyházi intézményeket működtető törvény megszületése érdekében.
Végül is mi a közvetlen cél: az állam és az egyház azonnali teljes szétválasztása, ahogyan azt egyes ellenzéki képviselőtársaim hangoztatják? Az egyházak jelenlegi anyagi helyzetében ez biztos katasztrófát jelentene, de nemcsak az egyházak, hanem az egész ország számára is. Reményeink szerint az e nézetet valló és hangoztató ellenzéki képviselőtársaim sem akarják ezt. Az biztos, hogy a történelmi keresztény egyházfelekezetekben sokkal kevesebb a hívő, mint a templomba járó vagy a megkeresztelt, ennek ellenére vétek lenne a kicsiny szám miatt, vagy azért, mert gazdaságilag nem rentábilis, fölrúgni, a sok egyházi bűn ellenére is a történelmi kereteket. Inkább gondoljunk a kicsiny mustármagra, amely megfelelő gondoskodás mellett nagy fává növekedhet, annyira, hogy fészket rakhatnak rajta az ég madarai. Valaki 2000 esztendővel ezelőtt mondta e szavakat, biztosan igaza van, s ha igaza van, érdemes reménységgel előretekinteni. Lehet még igazi, széles körű, intézményes egyházi szolgálat e hazában, kivétel nélkül minden ember javára. Ez a közvetlen cél.
Előbbi gondolataimat összefoglalva el kell hogy mondjam, bizonyos mértékig egyetértek a FIDESZ vezérszónokával – nem egészen –, amikor a vita kezdetén többek között azt is hangsúlyozta, hogy a törvénytervezet nemcsak társadalom-, de egyházellenes is. Egyetértek kijelentésével, de más irányból. Én úgy érzem, hogy jobban meg kell támogatni a pozitív diszkriminációt ezen a téren az egyházak szempontjából. Csak így alakulhat ki igazán sokszínű iskolarendszer, ahogyan azt Andrásfalvy miniszter úr az előző napirendi pont tárgyalásakor kifejtette. Személy szerint örömmel emlékezem vissza a debreceni református kollégium gimnáziumában eltöltött évekre: evangélikus identitásom ellenére teljes nyitottsággal fogadtak, de nemcsak minket, evangélikusokat, hanem katolikusokat, sőt megkereszteletlen, kommunista, ateista szemléletű szülők gyermekeit is. A Békéscsabai 5. Számú Általános Iskola negatív diszkriminációja után, amivel az úgynevezett klerikálisokat illették, üdítőleg hatottak a gimnáziumi évek ( Az elnök csenget.)
Egyetlen gondolat, befejezem, csak annyit: kérem tisztelt képviselőtársaimat, tegyük lehetővé az egyházakban élő hívő emberek halálig tartó hűséges szolgálatát még szélesebb területeken azért is, hogy nemcsak az ő részük lehessen a halhatatlanság, ahogyan azt ma reggel hallottuk Hegedűs Lóránt református püspök úrtól a Parlamentben testvéri közösség alkalmán, hanem lehessen a halhatatlanság azoké is, akiket ezek a keresztény hívő emberek ápolnak, gyógyítanak, tanítanak, vígasztalnak és bátorítanak. Köszönöm a meghallgatást. (Taps.)
