FODOR GÁBOR, DR. (FIDESZ)
FODOR GÁBOR, DR. (FIDESZ)
FODOR GÁBOR, DR. (FIDESZ) Köszönöm szépen, Elnök Úr. Tüzes hangulatban folytathatom itt a vitát a Házban.
Kedves Képviselőtársaim! Én az oktatásügy és az önkormányzatok kérdéséhez szeretnék a FIDESZ-frakció nevében hozzászólni.
A FIDESZ többször kifejtette már, hogy az oktatásügy kérdései számára nemcsak azért fontosak, mert tagjainak és szimpatizánsainak egy jelentékeny része fiatal, hanem elsősorban azért, mert az ország jövője szempontjából kulcskérdésnek tekinti az oktatás fejlesztését.
Ezért tartjuk különösen sajnálatosnak, hogy a Kormány félidős beszámolójának oktatási fejezete a vártnál tartalmatlanabb. E fejezet sem veti össze, hogy mit tervezett ezzel a szférával kapcsolatban annak idején a kormányprogram, és hogy azután mit valósítottak meg ezekből a tervekből. Valószínű, hogy ez nem véletlen, hiszen közismert, hogy ezek a tervek javarészt megvalósíthatatlanok maradtak. De ha már ez így van, helyes lenne, ha a Kormány beszámolna a Parlamentnek azokról a problémákról, amelyek miatt oktatási programjáról le kellett mondania, és felvázolná: mi az, amit mégis teljesíteni tud majd a jövőben.
Azt várnánk, hogy legalább megemlíti beszámolójában azokat a fontos oktatáspolitikai kérdéseket, gondokat, amelyek körül a nyilvánosság előtt is kemény viták zajlanak, amelyeket tehát úgy sem érdemes és nem is lehet tagadniuk a beszámoló készítőinek.
Sajnos, a Kormány jelentése sem ezt, sem azt nem teszi – sem a tervek megvalósítatlanul maradásának okairól nem szól, sem a közoktatás, a felsőoktatás és a szakképzés mindenkit foglalkoztató, égető gondjaira nem tesz még célzást sem. Ha nem tudnánk egyébként, ha nem tapasztalnánk ezt tanárként, diákként, szülőként, ebből a jelentésből bizony nem derülne ki, hogy mindmáig elmaradt az 1978 óta, tehát mintegy 15 éve érvényes tantervnek konszenzusos megváltoztatása a szülők, tanárok, diákok, érdekvédelmi szervezetek bevonásával.
Mindmáig elmaradt a tankönyvek nagy többségének kicserélése, illetve alternatív tankönyveknek a készítése. Nem kezdődött meg a magyar felsőoktatási szerkezet átalakításának aktív ösztönzése. De az olyan, a magyar oktatásügyben megindult, és következményeiben évtizedes károkat okozó súlyos hatású folyamatokról sem értesülnénk, mint hogy gyorsuló ütemben folytatódik az iskolarendszer, az iskolatípusok felbomlása, hogy egyre több az iskolába be nem férő 14–16 éves fiatal, aggasztóan gyorsul az ifjúsági munkanélküliség növekedésének az üteme. Csődbe került a szakmunkásképző iskolai hálózat, a szakközépiskolák közül is egyre több képez eleve munkanélkülieket.
Ha nem tudnánk egyébként, ebből a jelentésből nem értesülnénk róla, hogy az országban milyen sokfelé folynak éppen az erre vonatkozó elhibázott szabályozásnak, s a kormányzat ideológiai nyomásának köszönhetően heves küzdelmek az egyházi iskolák újraindítása körül.
A jó példák mellett egyre több negatívummal találkozunk, és arról a – mindannyiunkat aggodalommal eltöltő – gyakorlatról sincsen szó például ebben a jelentésben, hogy elterjedésben van nemcsak épületek, hanem működő iskolák, főiskolák diákostul, tanárostul való átadása az egyházaknak.
Mit olvashatunk mindezek helyett a kormánybeszámoló oktatási fejezetében?
Megtudhatjuk például, hogy elkészültek az oktatási és szakképzési törvénytervezetek. Azok a tervezetek, amelyekről mindannyian tudjuk, hogy távolról sem készültek el. Nemcsak végleges szövegváltozatuk nincs még, de a tárcaközi egyeztetésen sem sikerült túljutniuk.
A Nemzeti Megújhodás Programjának címét viselő kormányprogram 99. oldalán erről azt olvastuk annak idején, hogy az 1991. év folyamán elkészülő oktatási törvény fogja majd végleges rendszerbe a kormányzat meghirdetett elveit. Most 1992 ősze van, a magyar közoktatásnak nem tervezetekre, hanem törvényre lenne égető szüksége, de még a végleges tervezet sem készült el. Valószínű, hogy a kormánybeszámoló ezen szövegrészét egyszerűen összecsapták, nem tulajdonítottak jelentőséget sem annak, hogy önmagában megállja a helyét, sem annak, hogy valóban arról szóljon, amit a címben megjelöltek.
Mit találunk viszont a javarészt tartalmatlan mondatok mellett? Adatokat, amelyeket azonban úgy válogattak össze, hogy még véletlenül se legyenek értelmezhetők. Közli a dolgozat például a közoktatási normatívákat, melyik iskolatípusban mekkora a központi támogatás egy tanulóra. Azt azonban, hogy mibe került valójában egy-egy tanuló ellátása ezekben az iskolákban, tehát hogy mennyit költöttek erre az önkormányzatok ténylegesen, hogy annak harmadrészét tette ki a normatívaként folyósított összeg, arról nem sokat tudunk meg.
A beszámoló szövegének ürességénél, a törvénytervezet késésénél sajnos sokkal nagyobb baj, hogy az adatok nem véletlenül maradtak értelmezés nélkül, a tervezetek nem véletlenül nem készültek el mindmáig, hanem azért, mert az oktatásért felelős tárcának mindmáig nem sikerült koncepciót kialakítani arról, hogy mit is kellene ezen a területen a közoktatásban, a szakképzésben tennie és mit nem. A baj itt ma nem pusztán az, hogy nem jó, amit akarnak, hanem az, hogy a tanügy mai irányítói látványosan nem tudják, hogy mit akarnak.
(13.50)
Egyszer nincs szükség szerintük országos alaptantervre, máskor viszont szükség van rá, egyszer a 4+8-as iskolaszerkezet mellett nyilatkoznak, máskor a 6+6 mellett, majd hirtelen a 10+2-re esküsznek. Egyik tervezetükben meghirdetik az önkormányzati iskolák világnézeti semlegességét, majd alig egy hónap múltán visszavonják ezt és úgy vélik, hogy a világnézeti pártatlanság egyébként nem is igen létezik. Ahogy mondani szokták: aki nem tudja, hogy mit akar, azzal nem lehet megegyezni.
Így szakadt félbe az iskolafenntartó önkormányzatokkal és a pedagógus szakszervezetekkel, diákszervezetekkel való minisztériumi egyeztetések sorozata is. Először elfogadott a minisztérium – éppen az itt sorolt kérdésekben – egy kompromisszumot, majd két hét elteltével homlokegyenesen megváltoztatta az álláspontját.
Mit tett hát e két év során az oktatási kormányzat? Hogy semmit sem tett volna, azt nem állíthatjuk. Oktatási koncepció és fejlesztési program hiányában elbizonytalanodást és lassan állandósuló zavart keltett a közoktatásban és a szakképzésben. Sikerrel verte vissza az ifjúsági munkanélküliség enyhítésére válságkezelő program kidolgozását követelők törekvéseit. Offenzívát indított a hitoktatás átgondolatlan bevezetésére, majd az ellenállás hatására e téren részlegesen visszavonulva az állami önkormányzati iskolák szellemiségének óvatos vallásossá alakítását tette céljává. Az egyik főszereplőjévé vált a ma egyébként nem általa beterjesztett törvény megvalósításának, amely kihatásaiban alkalmas lehet a magyar oktatási rendszer szétzilálására, tehát az egyházi ingatlanokról szóló törvénynek. Rossz lépésével kiprovokált több pedagógus- és diáksztrájkot, tüntetést. Elérte a közalkalmazotti törvény pedagógusokra előnytelen előírásainak elfogadtatását.
Miután minden érdekszervezet és az iskolafenntartó önkormányzatok egyaránt elvetették, és a pedagógusok körében végzett közvélemény-kutatások szerint is szinte osztatlan elutasításban részesült a tankerületi főigazgatóságok gondolata, az oktatási kormányzat elrendelte ezek bevezetését. Ennek az intézménynek fontossága volt egyébként az egyetlen szilárd elem a szinte naponta változó minisztériumi elképzelésekben, talán éppen azért, mert ezt fogadta a társadalom részéről a legnagyobb ellenállás. Látványos akciót indított a tankönyvek tartalmi, világnézeti ellenőrzésére – például történelem, egészségtan. A Nemzeti Tankönyvkiadó Vállalatot létrehozva ismét politikai kérdéssé tette a tankönyvkérdést. Elkészített számos tervezetet az új felsőoktatási törvényre, amely jelenlegi szövege szerint egyáltalán nincs összehangolva a már korábban elkészült akadémiai törvénytervezettel. Nyilván azért, hogy ezeket – nyilatkozatai szerint – egymástól függetlenül kívánja majd a Parlament elé terjeszteni.
Mérleget vonva mindez nem is kevés. Az oktatási kormányzatnak rövid két év alatt sikerült szembekerülnie nemcsak szinte minden tanügyi érdek-képviseleti, szakmai szervezettel, de szinte minden érintettel is. Így számunkra a kormányprogram oktatással foglalkozó fejezete elégtelen.
De nézzük meg most az önkormányzatokat.
Kedves Képviselőtársaim! Az önkormányzatok területén az elmúlt két évben tapasztaltakat talán úgy lehetne röviden jellemezni, mint a Kormány kétségbeesett igyekezetét, hogy az önkormányzatiként létrejött szisztémát helyhatóságivá, az állam által maximálisan kézben tartott helyi hatóságok rendszerévé alakítsa át. A kormányprogramban célul tűzött és az önkormányzati törvény által megtestesített önkormányzati rendszer ugyanis politikailag kényelmetlenné vált az MDF választási veresége következtében. Elkezdődött ezért az Alkotmány, a törvények politikai szempontok szerinti értelmezgetése, csűrése-csavarása. Ez természetesen időt vett el, ezért a Kormány komoly mulasztásokat könyvelhet el az önkormányzatok működését szabályozó jogszabályok előterjesztésénél, illetve elfogadásánál.
Mi másként lehet értékelni ugyanis azt, hogy az önkormányzatok működését átmenetileg rendező I. törvény is csak másfél hónappal azok megalakulása után látott napvilágot, vagy ne is beszéljünk az önállóságot biztosítani hivatott vagyoni törvényről, amelyre tíz hónapot kellett várni.
Érdemes sorra venni, mit is ígért a Kormány, és mi valósult meg belőle. A tanácsrendszer felváltását egy valódi gazdasági és politikai önállósággal, és tényleges hatalommal bíró közigazgatási önkormányzati rendszer életrehívását. A valóságban mind a gazdasági, mind a politikai önállóság megvalósítása még várat magára.
Az állami tulajdon lebontásával az önkormányzatoknak a lakossági igényeket szolgáló vagyontárgyakhoz juttatását a lehető legrövidebb időn belül. Ezzel szemben a vagyonátadás még most is húzódik, a végére maradtak a legfontosabbak, a közüzemek, illetve több fontos vagyontárgy átadását eleve nem tették lehetővé – például műemlékek egy része, energia, közművek.
Az átadott vagyonnal a közösség érdekében az önkormányzatok önálló gazdálkodását, hasznai szedését, jövedelmező gazdasági vállalkozásba fektetésének lehetővé tételét is ígérték. Ezzel kapcsolatban elég csak az önkormányzatok kezét megkötő elavult lakásügyi, helyiséggazdálkodási jogszabályokra utalni.
Sokan várták a közigazgatási alkalmazottak jogállásáról szóló törvényben a jogi garanciákat a politikasemleges, a politikai váltógazdálkodástól függetlenített stabil szakértői, tisztviselői kar működéséhez. Itt a jelentős késéssel megszületett törvény az önkormányzatok esetében nem ad garanciákat a hivatalok politikasemlegességére.
Azt reméltük, hogy a Kormány gondoskodik arról, hogy az indulás évében megalkossák azokat a jogszabályokat – államháztartási törvény, helyi adótörvény, céltámogatási rendszer –, amelyek a települések gazdálkodásához óhatatlanul szükségesek. Az államháztartási törvény majdnem két évet késett, a céltámogatási rendszer szabályai pedig igencsak foghíjasak.
Ígérték a vagyonátadás mechanizmusának a kialakítását, hogy az ingatlan-nyilvántartásbavétel késedelme ne akadályozza az ingatlanvagyon vállalkozásokba fektetését. Közben az önkormányzati törvény 107. szakaszában meghatározott, és az 1991. évi XXXIII. törvény által részletezett vagyonátadási folyamat bürokratikusan zajlik. A földhivatalokban lassú az önkormányzati tulajdonjog átvezetése, van, ahol 1990-es kérelem ellenére a mai napig sem történt meg. A hivatalvezetők a kárpótlási törvények által adott többletfeladatok ellátásának a kényszerére hivatkoznak.
A Kormány vállalta, hogy biztosítja azt, hogy az önkormányzatok a bérlakások privatizációjának mértékét és feltételeit, az eladási árat önállóan határozhassák meg. Nincs lakáskoncepció, elavult jogszabályok akadályozzák a piaci viszonyok kialakulását. A vagyonátadási törvény által ugyan az önkormányzatok tulajdonába kerültek az eddigi állami tulajdonú lakások és nem lakás céljára szolgáló helyiségek, az épületek felújításához szükséges pénzeszközök azonban nem. Ezzel a felemás megoldással a Kormány időzített bombák sorozatát rejtette el a képviselő-testületek és a lakosság kapcsolatrendszerében. Az önkormányzat és a lakosság a kialakult helyzetben egymástól várja el a felújítási munkálatok finanszírozását, csakhogy erre sem az önkormányzatnak, sem a lakosságnak nincs meg az anyagi fedezete.
Az elmúlt időszak kormányzati politikáját figyelembe véve teljes mértékben beigazolódtak azok a félelmek, amelyek a biztosítékjellegű elemek hiányát kifogásolták az önkormányzati törvényben. Ma az önkormányzatok elsősorban a gazdálkodás területén kiszolgáltatottjai a mindenkori kormánytöbbség elképzeléseinek.
Az önkormányzatok gazdálkodását nagymértékben akadályozta a korszerűtlen költségvetési rendszer továbbélése. A kormány által késve előterjesztett költségvetési törvény megnehezítette a helyi rendeletek megalkotását, a költségvetés szerkezete követhetetlenné teszi az önkormányzatoknak biztosított pénzösszegek felmérését. Tovább él a pénzügyi támogatás kijárásos rendszere, a települések közötti diszkrimináció.
A Kormány egyik évben sem tudta a címzett és céltámogatások elosztását jogszerű és a településeknek a pályázatok átgondolt benyújtására időt adó módon megoldani.
A beszámolónak az önkormányzatok gazdálkodásáról szóló pontja igen röviden és hézagosan tárgyalja ezt az alapvető kérdést. Megfeledkezik a Kormány arról, hogy a jelenlegi támogatási rendszer már a tanácsi finanszírozás reformját követően, 1990. január 1-jén életbe lépett, tehát az önkormányzati törvény elfogadását megelőzően. Mi történt azóta?
Erősen megnövekedett a normatívák száma, 1990-ben 14, '9l-ben 26, '92-ben 24, s ezzel egyidejűleg az 1990-es százszázalékos személyijövedelemadó-részesedés 50%-ra csökkent. Új bevételi forrás 1992-től a települési önkormányzatok által beszedett belföldi gépjárművek adója, a részesedés azonban az önkormányzati adóhatóság kiadásaira való tekintet nélkül 50%.
Itt kell megjegyeznem, hogy az állami költségvetés a mai napig nem biztosítja a helyi államigazgatási feladatok ellátásának anyagi hátterét. Az újonnan jelentkező államigazgatási feladatok – például útlevél-ügyintézés, tejjegyügyintézés – finanszírozásának elmaradásához hasonlóan nem valósult meg a törvényi követelmény, mely szerint az önkormányzatnak megállapított új feladattal egyidejűleg központi többlettámogatást kell nyújtani – lásd az érdekegyeztető fórumoknak a működése.
Az államháztartási törvény az önkormányzati háztartás reformját elnapolta, s csupán az önkormányzati törvényben, a hatásköri törvényben és a költségvetési törvényben meghatározott szabályokat ollózta össze.
Furcsa, hogy a beszámoló készítői pozitívumként említik azt a félezernél több kérdést, melyekre az érdekelt minisztériumok munkatársai válaszoltak az önkormányzatok gazdálkodásával és finanszírozásával kapcsolatban. A félezernél több kérdés nem a minisztériumi dolgozók felkészültségét, hanem a gazdasági jogalkotás csődjét fémjelzi.
Tisztelt Országgyűlés!
A beszámoló deklarálja, hogy sikerült olyan költségvetési hátteret teremteni az önkormányzatok számára, amely biztosítja a működésükhöz, legfontosabb feladataik ellátásához szükséges pénzügyi fedezetet. Ezzel a beszámoló egyrészt azt állítja, hogy megszűnt a működési forráshiány, másrészt az egyes normatív támogatásokat elegendőnek látja az adott feladatok ellátásához.
(14.00)
A gyakorlat ennek ellenkezőjét igazolja.
A gazdálkodással kapcsolatos nehézségeket kiegészítik egyéb problémák is. Az önkormányzati rendszerből érzékelhetően hiányzik a középszint. A Kormány eddigi működése során nem tudott mit kezdeni a megyei önkormányzatokkal, amelyek, a települési és a regionális érdekektől elszakadva, lebegnek a semmiben. Ennek okai csak részben politikaiak, lényegesebbek ennél a sajátos választási rendszerből eredő problémák, és a megye jelenlegi, adminisztratív, a társadalmi-gazdasági kapcsolatokat teljesen figyelmen kívül hagyó területi felépítése.
Megerősíteni látszik a FIDESZ által beterjesztett, de el nem fogadott "városközösség" koncepciót, amely érdemi orvoslást jelentene az önkormányzati középszint kérdésére.
A középszint hiányához kapcsolódik a köztársasági megbízotti rendszer működésének értékelése. Bár az intézmény szükségessége beigazolódott, semmivel sem támasztható alá a területfejlesztéshez kapcsolódó feladatok idetelepítése, térségi koordinációs szerepkörük túlhangsúlyozása. A köztársasági megbízottaknak a Belügyminisztérium kihelyezett szerveként való működése nem teszi elfogadhatóvá az önkormányzatok hátrányára való erősítésüket, és regionális szerepkörük növelésének is elvi akadálya kell hogy legyen a térségi érdekektől való teljes függetlenségük.
Az önkormányzati törvényt illetően a beszámoló többször hivatkozik a parlamenti pártok konszenzusára. Nos, a konszenzus akkor valóban fennállt. Az azóta elvégzett úgynevezett "törvényértelmezések" ezt az egyetértést múlttá tették, a kapcsolódó jogszabályok pedig már az eltérő értelmezések jegyében születtek meg, ezért ezekkel a FIDESZ nem tud azonosulni.
Köszönöm szépen. (Taps a bal oldalon.)
