FODOR TAMÁS (SZDSZ)
FODOR TAMÁS (SZDSZ)
FODOR TAMÁS (SZDSZ) Tehát erre, hogy milyen életesélyeket ad és milyen színvonalon fognak ott tanítani, erre a közoktatás rendszere nem ad választ.
Másodszor: a közoktatás rendszere nem tudta megoldani, hogy az iskolák képesek legyenek alkalmazkodni a helyi igényekhez.
Harmadszor: nem tudta megoldani, hogy a legtöbb iskola fenntartói, az önkormányzatok képet, valóságos képet nyerhessenek iskolájuk szakmai színvonaláról, és ily módon is képviselhessék választóik érdekét.
Negyedszer: nem tudta megakadályozni, hogy fiatalok sokasága essen ki idő előtt a közoktatásból. És, hogy mivel ezek a fiatalok semmilyen szakképzettséggel nem rendelkeznek, hiszen ma már egyenesen luxus egy szakma megszerzése, számításba véve a kisiparos mestereknek fizetendő több százezer forintot, tehát nem tudta megakadályozni, hogy ezek a szakképzetlen fiatalok tovább gyarapítsák az ifjúsági munkanélküliek reménytelen tömegét.
Ötödször: nem tudta megakadályozni, hogy a fogyófélben lévő szakképző iskolák 15 főre méretezett, de 40 tanulót magukba zsúfoló tanműhelyeikkel továbbra is elavult, fölösleges szakmákat okító munkanélküli-képzők legyenek.
Nem tudta érdekeltté tenni a kis- és nagyüzemeket, a kis- és középüzemeket, hogy a gyakorlati képzésből kieső nagyvállalatok helyére lépjenek.
Hatodszor: saját hatáskörben nem tudta elejét venni annak, hogy a szakképzés megújítására nyújtott 36 millió dolláros világbanki hitel egy szűk szakképzési lobby martaléka legyen, annak a lobbynak, amely a szakképzést a katasztrófába vitte.
Így néz ki tehát a működőképesség.
Nézzük a második kérdést, a második állítást, a struktúraváltás kérdését.
Az eddig vázolt feladatok elvégzéséhez nem annyira pénz, mint inkább struktúraváltás kellett volna. Ami a kormány beszámolója szerint megindult, szerintünk nem. Változás persze van. A régi struktúra összeomlott. De képviselőtársaim, ezt az összeomlást talán mégsem lehet struktúraváltásnak nevezni. Ez nem az önállóságot és a szabadságot növeli, hanem a káoszt és a függőséget. Pedig, ha a kormány komolyan gondolja a szabadságot, egészen egyszerű eszközökkel meg lehetett volna indítani a struktúraváltást. Csak a finanszírozás rendszerét kellett volna úgy átalakítani, hogy:
a) a tankönyvdotációt már korábban ne hivatalnokok által kijelölt kiadók vagy tankönyvek kapják;
(15.20)
b) az oktatás szakmai ellenőrzésére és a tanácsadásra szánt összeget ne minisztériumi intézetek vagy frissen felállítandó regionális közoktatási központok kapják;
c) a tantervek, tananyagok kidolgozására szánt pénzt ne a minisztérium költse el, hanem az erre szánt pénz épüljön be az iskolákhoz menő normatívába. Ez valódi struktúraváltás lett volna, mert megteremtette volna a tankönyvek, a tantervek, a szakmai szolgáltatások piacának feltételeit.
Nem azért nincsenek tankönyv- és tantervkészítő, meg szakmai szolgáltatást nyújtó vállalkozások, mert ebben az országban kevés a szellemi erő, hanem azért, mert nincs rá fizetőképes kereslet. Kedvenc tankönyvek, kedvenc kiadók vagy kedvenc szakemberek minisztériumi kijelölését nem lehet piacnak nevezni. Abban a pillanatban, amikor az erre szánt pénz az iskolafenntartó önkormányzatokhoz és az iskolákhoz kerül, egyik napról a másikra megteremtődik az a bizonyos fizetőképes kereslet, és gombamód fognak szaporodni ezek a közoktatást kiszolgáló vállalkozások és műhelyek.
Ezt, persze, ki kellett volna egészítenie egy valóban minisztériumi feladatnak: az iskolák és a szülők tájékozódását, döntését megkönnyítő országos információs rendszer megteremtésének. Pedagógusok panaszkodnak lépten-nyomon, akikkel találkozom, mert nem tudnak arról, hogy milyen módszerek és milyen iskolák léteznek, fizetésük nem elég arra, hogy saját maguk és családjuk fenntartását megoldják belőle; szakkönyvek helyett krumplival, csirkével kell foglalkozniuk, hogy megéljenek. Kaptak – természetesen – a közalkalmazotti törvény által egy odavetett madzagot, amelyről a mézet lenyalta a költségvetés, de nincs olyan szakmai autoritást képviselő forrás, amely a nyilvánosság számára objektíven értékeli a piacon jelen lévő sokféleséget. Ez, bizony, nem a ROK-oknak a jogosítványa: ez országos ügy, nem regionális ügy. A kormány ezt a feladatát is elmulasztotta.
Ha mindezt megtette volna, akkor a szülők tudhatnák, hogy mivégre küldik gyerekeiket az iskolába nap mint nap, az iskolák tudnának alkalmazkodni a helyi igényekhez, az önkormányzatok és más iskolafenntartók képet kaphatnának iskoláik szakmai színvonaláról, az egész közoktatás jobban tudna alkalmazkodni a demográfiai és a munkahely-szerkezeti jellegzetességekhez.
Ugyancsak elmulasztotta a kormány megteremteni annak a strukturális feltételeit, hogy a közoktatásban az elkövetkezendő években egyre nagyobb szerephez jutó egyház anyagilag is valóban függetlenné váljon az államtól.
A harmadik kérdés: a szabadság kérdése. Mivel a kormány elmulasztotta ezeket a – valóban struktúraváltó – lépéseket megtenni, nem a szabadságot növelte, hanem a függőséget. Felmerül a gyanú, hogy mindez nem tehetetlenségből, hanem egy határozott politikai szándék alapján történik. Erre utal például a regionális oktatási központok létrehozására irányuló kísérlet.
Mindezt színesíti, hogy a kormány roppant nagy arányú központi elvonásokkal, adókkal növelte – és a jövő évi költségvetési irányelvekből biztosra vehető, hogy tovább növeli – az önkormányzatoknak a központi döntésektől való függőségét. A ROK-on keresztül tervezi megteremteni az egyes iskolák és pedagógusok függőségét a központtól; a dotációk elosztási rendszerével kiszolgáltatott, függő helyzetben tartja a kiadókat és a potenciális szakmai szolgáltatókat; tandíjak bevezetésének tervével kiszolgáltatott, függő helyzetbe kívánja hozni a hallgatókat – így néz ki a valóságban a működőképesség, a struktúraváltás és a szabadság. (Taps a bal oldalon.)
