ILKEI CSABA, DR. (független)
ILKEI CSABA, DR. (független)
ILKEI CSABA, DR. (független) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A szűk időkeret egyébként csupán egyetlen gondolat említésére ad lehetőséget.
Nem vitatom, hogy a szociális piacgazdaság megteremtése, a gazdasági szerkezetváltás súlyos érdekütközésekkel, megpróbáltatásokkal jár, munkanélküliséggel, ellehetetlenülő élethelyzetekkel. Ám erősen vitatható a szociális konfliktusok kezelésének módja, a terhek viselésének elosztása és a védettség mértéke a leginkább sújtott rétegek tekintetében. Az utóbbiak között találhatók az átalakulás első nagy vesztesei, az alsó középosztályból lecsúszott dolgozó rétegek, az önhibájukon kívül válságos helyzetbe került családok és egyedülállók.
A Létminimum Alatt Élők Társaságának számításai szerint kétmillióan élnek ma a létminimum alatt, két és félmillióan a létminimumon vagy kevéssel a fölött. Ők azok, akiket a leginkább sújtanak az objektív társadalmi-gazdasági folyamatokból eredő hátrányok, a már ma is szóba került munkanélküliség, a pénztelenség, az egzisztenciális talajvesztés, a létbizonytalanság, és ezért képtelenek prózai módon fizetni a megnövekedett közüzemi díjakat, törleszteni a kamatadóval tetézett bankhiteleket, vállalni az alapvető élelmiszerek drágulását, a kiskorú gyermekek aránytalanul megemelt nevelési, oktatási költségeit. Következésképpen ezért kapcsolják ki náluk a villanyt, a gázt, a fűtést, ezért kell megalázóan elviselniük a végrehajtást, a foglalást, az árverést, ezért kerülnek gyermekeik állami gondozásba. Védtelenségükben áldozataik ők a hiányos – és mára már áttekinthetetlen – szociális gondoskodásnak, az együttműködés- és megállapodásképtelen szakszervezeteknek, a kihűlő közösségi szolidaritásnak, a hatástalan munkahelyi érdekvédelemnek.
Ezeknek a rétegeknek – fájdalom – ma nincsenek sem anyagi, sem egészségügyi, sem lelki tartalékai.
(15.00)
Nincsenek önsegélyező alapok, pénztárak – csak forráshiány van a Kormány részéről.
Ennél is tragikusabb – fordult a múlt hónap végén felhívásában a Kormányhoz a Létminimum Alatt Élők Társasága – idézem: hogy "gyors ütemben növekszik azok száma, akik a minimális megélhetéshez szükséges anyagiak híján éhezni kényszerülnek."
A peremre szorultak, a reménytelenül eladósodottak, a hajléktalanok, az egyik napról a másikra élők, a magukra maradt idős emberek, az ellátatlan fogyatékosok közül kerülnek ki az eltűntnek nyilvánítottak, az öngyilkosok, az alkoholisták, az elmeosztályokra beszállítottak szociológiailag nagyon jól meghatározható része.
Az önszerveződő, független, civil érdekvédelmi szervezetek – így az Állampolgári Jogvédő Liga vagy a Társadalmi Kamarába tömörült egyesületek, szövetségek – sajnálatosnak és súlyos hibának tartják, hogy a Kormány anélkül növeli az említett rétegek terheit, hogy – megállapításuk szerint – ténylegesen ismerné teherbíró képességüket. Véleményüket legfeljebb meghallgatják, de nem szívlelik meg, intézkedéseikben, a törvénykezésben figyelmen kívül hagyják azokat.
Az augusztusi váratlan áremelések – így az energia és a meleg víz árának drasztikus növekedése, a kenyér és a péksütemények, a gyógyszerek, a hús- és húskészítmények és, be nem jelentve, a cigaretta árának drágulása az elszegényedő rétegek számára azért megrázó, mert további fogyasztáskorlátozással már alig kompenzálhatók.
300-350 ezerre tehető azoknak a nyugdíjkorhatáron túli embereknek a száma, akik egyáltalán nem kapnak nyugdíjat. A nyugdíjminimum csupán fele a létminimumhoz szükséges összegnek. A veszélyeztetett kategóriába tartoznak sokan azok közül is, akik egyedül nevelik gyermekeiket, gyeden vagy gyesen vannak, vagy egyszülős családfenntartók. 1,2 millió öregségi nyugdíjasnak a járandósága nem éri el a létminimumot. Számukra az átfogó szociális törvény jog az életben maradáshoz.
A tét az, tisztelt képviselőtársaim, kihordhatók-e, mederben tarthatók-e intézményesen a legelkeseredettebbek ezen konfliktusai, vagy valóban az utcán dőlnek majd el a konfliktusok.
A Kormány monetáris szigorának nagy szociális ára van, és még nagyobb lehet, ha elmarad a nagy elosztási rendszerek és az államháztartás reformja, a költségvetési pazarlás felszámolása.
Szociális biztonság nincs olyan minimálbérrendszer nélkül, amely folyamatosan igazodik a mindenkori létminimum szintjéhez. A gazdaság elhúzódó stagnálása az egész középosztályt veszélyezteti, például a munkanélküli jogosultsági idő esetleges csökkentésével, a részmunkaidős foglalkoztatás tömeges kiterjesztésével, a kétkulcsos ÁFA-rendszer kellő kompenzáció nélküli bevezetésével.
Ma sokan látjuk úgy, hogy a családi pótlékon, a gyesen, az anyasági segélyen, a gyermeknevelési pótlékon felül alanyi jogon biztosítani kell az önhibájukon kívül ellátatlanok és a megélhetési szint alatt élők szociális ellátását, ide értve – fájdalom – a temetési segélyt is.
Bérből és fizetésből, nyugdíjból, munkanélküli járadékból, szociális segélyből, adományokból élők nem máson, mint napi gondjaik alakulásán mérik a politikát, a jó és a rossz politikát egyaránt.
Úgy tapasztalom: hidegen hagyják őket a túl távoli elméletek és modellek, ideológiai viták, írói tanulmányok, a pártok öncélú belső harcai. Egyszerűen túl akarják élni megpróbáltatásuk éveit, a csalódás és a bizalomvesztés időszakát, hogy aztán a maguk erejéből ismét talpra álljanak, mert minden feledésre méltó korszakban életképessége, szívóssága emelte a nemzetet a legmélyebb pontról is az újrakezdés küszöbére. A kormányzati politika felelőssége, hogy ébren tartsa a reményt: nem kilátástalan dolog várakozni 1994-ig. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
