TARDOS MÁRTON, DR. (SZDSZ)
TARDOS MÁRTON, DR. (SZDSZ)
TARDOS MÁRTON, DR. (SZDSZ) Tisztelt Ház! Elnök Úr! Képviselőtársaim! Furcsa helyzetben vagyunk, mert egyrészt mindnyájan tudjuk, hogy rég volt az az idő, amikor Antall József miniszterelnök úr azt ígérte, hogy átmeneti áldozatok vállalása eredményeként a nemzeti megújhodás már középtávon be fog következni, és ez a középtáv az ígéret szerint a félidő, és még nem következik be.
(11.40)
Egy furcsa felszólalás után szólalok, amely ismétli a Kormánynak azt az állítását, hogy a lakosság és – véleményem szerint – az objektív megfigyelő tapasztalatával ellentétben az ország nem hanyatlik – a lakosság véleménye szerint és a véleményem szerint objektív megfigyelő szerint tudniillik hanyatlik –, hanem már az emelkedés útján jár. Azt hiszem, hogy együtt, mindnyájan, akik itt vagyunk, tudjuk ma már, hogy az MDF-nek az az ígérete, hogy két év alatt a felemelkedés sikeressé válhat és látható eredményekre vezethet, nem volt reális, illúzió volt. És az, hogy ez a belátás kialakult a magyar társadalomban, és az illúzióval az MDF-nek és a Kormánynak is számolnia kellett, vezetett oda, hogy az ellentmondások, a politizálás ellentmondásainak kiéleződésére játszik, amely félelmeket éleszt a magyar társadalomban. Félünk attól, és sokan félnek attól, hogy a viták, a nézeteltérések meg fogják haladni az alkotmányos keretek közt lehetséges vitákat.
Örömmel hallottam Kónya képviselőtársam azon véleményét, amelyben ezt tagadta. De a jelek nem egyértelműen igazolják az ő ígéreteit. Elismerem, és sosem mondtam mást, hogy a gazdasági nehézségek mélyén a negyvenéves kommunista uralom következményei keresendők elsősorban. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hibák és a nehézségek, amikkel szembe kell nézzünk ma, egyedül a kommunista rendszer örökségeként kezelhetők.
Mi is a hibáknak az a gyökere, amely meghaladja ezt? A bajok mélyén, vagy legalább messzemenően nem elsősorban – mint azt sokan állítják – nem a Kormány programjának, és különösen nem a két pénzügyminiszter programjának – Rabár és Kupa urak programjairól beszélek – a hibái húzódnak meg, hanem az, hogy a miniszter urak elképzelései mögé nem sorakozott fel az a politikai akarat, amely a túloldalon a parlamenti többséget kialakítja. Nem lehet úgy vezetni egy országot, hogy a Kormány ezt is, azt is mondja. Nem került végrehajtásra a megújhodás programjában is megígért, Rabár úr által részleteiben kialakított, a Kupa-programban szereplő költségvetési újraelosztási rendszereknek a felülvizsgálata és átalakítása, nem került sor arra, hogy gyakorlatilag vállalkozásbarát politikát folytasson az ország, nem került sor arra, hogy a privatizációt a gazdasági szerkezetek átalakítására sikeresen megpróbálták volna fölhasználni. Ezek helyett centralizációs törekvések erősödtek meg, amelyek politikai ellenállásba ütköztek.
Melyek azok a hibák, amikről konkrétan érdemes beszélni? Az átalakulás teli reménykedési időszakában elszalasztotta a Kormány, hogy őszintén beszéljen a nehézségekről. Megemlítette a nehézségeket, igaz, nem ilyen egyértelműen, hogy könnyű álmot ígért, de a nehézségek mélységéről, a nehézségek időtartamáról, a nehézségek következményeiről nem beszélt, és azt mondta, hogy egy viszonylag nehéz egy-másfél év után elkezdődik a felemelkedés. Az amúgy is súlyosan eladósodott állam éppen ezért további adósságterheket vállalt, és evvel azt a helyzetet hozta létre, hogy az ország eladósodása nem fejlesztési erőforrások fölhasználására történt, nem a jövő reményének kialakítására történt, hanem a folyamatos zavarmentesség viszonylagos fenntartására. A jelenlegi nyugalmat gyerekeink kárára, a fiatalság kárára érték el, és ez súlyos felelősséget jelent.
Második súlyos hibaként említem, hogy a Kormány a privatizációs folyamatokat a spontán privatizáció jogos bírálatának ürügyén lelassította, és nem használta fel a termelési szerkezetek sikeres átalakítására. A privatizációs technikák, a kárpótlással kapcsolatos döntések részletei, de még a csődök és a felszámolási eljárások kezelésének a gyakorlata nem törekedett eléggé arra, hogy hatékony legyen a termelés. A könnyen megfogható és világosan látható cél sokkal inkább politikai, hatalmi szempontok értékelése volt.
Harmadik kérdésként a mezőgazdaság kérdéséről kell beszélnünk, mint egy konkrét, és a magyar állampolgárok nagyon nagy részét érintő kérdésről. A korábbi időszakban az agrárágazatról mint sikerágazatról beszéltek. Ez a sikerágazat objektív körülmények között válságba került. Ezért a válságért nem a Kormány a felelős. Azonban a válság mélységében sok hiba játszott közre. Ma a mezőgazdaságban dolgozók jövedelme reálértékben egyharmaddal csökkent, a falun élő munkanélküliek száma ugrásszerűen emelkedett, és az egész vidék, a falu súlyos válságban van. Ez elsősorban annak a következménye, hogy az agrárszektor átalakítását nem a mezőgazdasági tevékenységgel foglalkozó állampolgárok érdekérvényesítése irányította, hanem más. Ilyen körülmények között a föld megszerzése, a kárpótlás érvényesítése ellentmondásba került, pontosabban mondva: ügyetlenség miatt került ellentmondásba az agrárszektor nyugodt fejlődésének célkitűzésével. A termelési kedv csökkent, és ez azt eredményezheti, hogy ez a nagyon sikeres, korábban sikeres ágazat, és az az ágazat, amelyről sokan azt hitték, hogy a kert Magyarország álma megvalósításának központi területe lesz, nemcsak nem válik a magyar gazdaság felhajtóerejévé, hanem még előfordulhat az is, hogy az élelmiszer-ellátásunkról nem tud zavarmentesen gondoskodni.
(11.50)
Ebben közrejátszott nemcsak a privatizálás, a kárpótlás technikájával elkövetett hiba, hanem az is, hogy az agrárgazdálkodási rend kialakításával, az exportengedélyezési renddel és más intervenciókkal a Kormány fölerősítette a mezőgazdasági termelési ciklusokat, és nemcsak a sertéstermelésben – de talán ott a leginkább –, hanem még a gabonatermelésben is olyan ciklusok állhatnak elő, amelyek időlegesen lehetetlenné teszik azt, hogy a magyar mezőgazdaság ellássa az ország élelmiszer-szükségletét.
Hozzájárult ehhez az is, hogy az élelmiszer-gazdaság és -kereskedelem, magyarán mondva az élelmiszeripar privatizálásában sem törekedtek a mezőgazdasági termelés ösztönzése szempontjainak érvényesítésére.
Negyedik kérdésként azt említem: nyilvánvaló, hogy abban az átalakulási folyamatban, amelyről Kádár Béla az előbb beszélt, válságágazatok és válságrégiók alakulnak ki. Nem lehet okos politikát folytatni az országban, hogyha a válságágazatok és válságrégiók kezelésére nincs összehangolt kormányprogram. Nem az egyes vállalatok irányítását kell a Kormánynak kézbe venni – mert arra képtelen –, de alapvető célkitűzése – ilyen például a Borsod megyei válságövezet problematikája, ezen belül a kohászat egyes üzemeinek válságproblematikája – állami elképzeléseket, állami kezdeményezéseket követel, csak úgy lehet a nehézségeken ezeket a válságterületeket túljuttatni. Ezek nem alakultak ki.
A kialakult programok – például a Dimag esetében – véletlenszerűek, foltozó jellegűek, kapkodóak – és sok más ilyen példát mondhatok még.
Ötödik és utolsó kérdés, amit fel akarok említeni – erről a szabaddemokrata felszólalók szólni fognak még részleteiben is –, a szociálpolitika ügye. A Kormány a megújhodás programjában szociális piacgazdaságot ígért és a szociális védőháló gyors és hatékony, teljes körű kiterjesztését az ország számára. Mi úgy ítéltük meg, hogy ez irreális, de mindig tudtuk és most is nagyon erősen hangsúlyozzuk, hogy a válság, az átalakulás időszakában leszakadó magyar állampolgárok védelmében nagyon hatékony intézkedésekre van szükség, ha az országot mint egységes nemzetet és mint élni és megújhodni képes nemzetet képzeljük el. Az a védőháló, amely azoknak az állampolgároknak a védelmét is szolgálná, akik már másfél éve vagy egy évnél hosszabb ideje munkanélküliek, még mindig nem alakult ki. Számtalan olyan nyugdíjas család van, amely nem tudja a polgári, családfői feladatát ellátni – és ezek segítésére nem alakult még ki a védőháló. Ez egy szerény feladat – a jövőben, öt, tíz, tizenöt év múlva, ennél sokkal nagyobb védelmet kell nyújtanunk minden állampolgárnak –, de most, ebben a nehéz helyzetben ezt elhalasztani, ezzel nem foglalkozni, ezzel nem hatékonyan foglalkozni: bűn.
Az a véleményem tehát, összefoglalva, hogy nem lehet a Kormánytól azt várni, hogy 1990 áprilisa után két év alatt az országot elvezesse az egyértelmű siker időszakába. Két év ehhez kevés idő – a problémák sokkal súlyosabbak. (Közbeszólás a jobb oldalról: Helyes! Így van!) De történtek – nem véletlen jelleggel – jelentős hibák abban, hogy ezt a nehéz időszakot hogyan vészeljük át. Ebben megvolt az ellenzék, ezen belül a szabaddemokraták együttműködésének készsége: ezt az együttműködési készséget a Kormány nem használta ki. Ezt az együttműködési készséget ma is kifejezésre juttattuk, tehát jogtalan annak a kérdésnek a fölvetése, azon állítás megkockáztatása, miszerint az ellenzéken múlott az, hogy ez az együttműködés nem alakulhatott ki. (Közbeszólás a jobb oldalról: Is!)
Ha végignézik, minden felszólalásunkban, amely a gazdasági kérdésekben elhangzott a Parlament kétéves működése alatt, ezt az együttműködési készségünket hangsúlyoztuk, hangsúlyozni fogjuk. (Közbeszólás a jobb oldalról: De csak azt!) Fontosnak tartjuk, hogy másfél évig, ameddig a Kormány mandátuma érvényben van, ne a hanyatlás jelei jelentkezzenek erőteljesebben, hanem elkezdődjék a fölemelkedés. (Taps.)
