DÉNES JÁNOS (független)
DÉNES JÁNOS (független)
DÉNES JÁNOS (független) Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Köszönöm a szót, és a sorsnak köszönöm azt az előnyt, hogy ilyen átfogó, összefoglaló hozzászólások után és értékelések után ad lehetőséget nekem arra, hogy sorsom révén a véleményemet kifejtsem.
Az már kitűnt a 3413-as számú, életüktől és szabadságuktól politikai okból, jogtalanul megfosztott személyek kárpótlásáról rendelkező törvényjavaslat tárgyalásának általános vitájában, hogy a magam részéről a teljes Ház együttérzésével, kegyelettel emlékeztem meg a háborúban és a háborút követően hozott áldozatok mindegyikéről – hovatartozás nélkül. Ezt a gesztust én most ismételten megismétlem. Amikor ezt megteszem, akkor a magam részéről elismerem azt a munkát, amit a különféle bizottságok ebben az ügyben tettek, azt az abszolút jószándékot, amivel a törvényjavaslat beterjesztője, a Kormány – nehéz gazdasági körülménye közepette – ezt a törvényjavaslatot elénk tette, amely szerint tulajdonképpen nemzeti önmegbecsülésünkről van szó, hogy áldozatainkat, azokat a teljesítményeket, amiket a különlegesen nehéz emberi és történelmi pillanatban az egyes állampolgároktól és az egyes állampolgárok közösségétől ez a társadalom, ez a nemzet megkapott, elismeréssel, sőt, ha lehetősége van, anyagi elismeréssel is elismerje és értékelje.
Amikor ezt megtettem, külön fejet hajtok Zimányi Tibor képviselőtársam előtt, aki e törvényjavaslatok forgatagában és vitájában tulajdonképpen egy olyan önmérsékletről, olyan emberi jobbá formálódásáról tett még személyében is tanúbizonyságot, ami alapján én most Zimányi Tibor képviselőtársamtól bocsánatot kérek, hogy a parlamenti vita hevében 1991 áprilisában – jegyzőkönyvileg rögzített, általam kifogásolt beszéde kapcsán – esetleg indulatosan megsértettem. Itt most, a nyilvánosság előtt, megkövetem. Megkövetem azért, mert teljes egészében felmérte, mekkora az az erkölcsi felelősség, a súly, ami sorsa révén rá hárul. Mert igenis, bizarr sors az, hogy ott ül az ellenálló, Zimányi Tibor – és a másik oldalon Király Béla. Különleges történelmünk van e két pólusban itt, mindnyájunk előtt megjelenítve. Engedjék meg, hogy tovább ezzel ne foglalkozzam, mert én ennek tisztázó jellegét akartam a tisztelt Ház előtt kihangsúlyozni.
Akkor engedjék meg, hogy beszéljek egy dátumról: 1944. március 19-éről. A magam részéről 1986-ban, a 30 éves októberi emléktalálkozáson – ami illegálisan szerveződött kezdetben, és a félelem jegyében nem október 23-án, hanem december 6-án tartottuk – rögzítettem le azon álláspontomat, hogy Magyarország 1944. március 19-étől – akkor mondottam – napjainkig a törvényesített törvénytelenség állapotában él. Akkor olyan jeles tudós elme, mint Kis János – az akkori demokratikus ellenzék vezetője és az ellenzéki mozgalomban akkor sorstársam – homlokára csapott, hogy ez milyen egyszerű, hogy ez nekik, történészeknek nem jutott eszükbe. Hát kérem, ez a villámfényszerű felismerés azóta elhalványodott a különféle eszmei berkekben, és bizonyos szempontból, sajnos, elhalványodott a tisztelt Ház értékelésében is. Mert a magam részéről teljesen egyetértek Zimányi Tibor képviselő úr fejtegetésével, amelyben azt mondja, hogy különbséget kell tenni: különbséget kell tenni az ellenállás tulajdonképpen '44. március 19-étől '45. május 8-áig tartó időszaka között, és ami utána következett, hogy a megszállás következtében mocsokká gyúrtak mindent. És a későbbiekben, mint Zimányi képviselő úr példája bizonyítja, ő maga is Recsken kötött ki. Ezt a kérdést kell tehát tisztáznunk.
A magam részéről a Magyar Demokrata Fórum 1990. április 29-ei frakcióülésén azt mondottam – amikor arról volt szó, hogy javaslatot tesz a képviselőcsoport első törvényünk megalkotására, miszerint 1956 forradalom és szabadságharc, valamint elítéljük az 1956. november 4-ei és az utána következő restaurációt, tehát ebben a törvényalkotási javaslat-előkészítő vitában hangzott el részemről –, hogy meg kell különböztetni a fényt és az árnyékot, meg kell különböztetni a hideget és a meleget, meg kell különböztetni a keményet és a puhát. Kérem, anélkül nem lehet disztingválni. A magam részéről ekkor azt mondottam: ahhoz, hogy e törvényalkotásunk, első törvényalkotásunk szellemében érdemrendeket, kitüntetéseket alapítsunk, hozzunk létre, első feltétel, előfeltétel az, hogy a hazaárulásért, társadalomellenességért kapott kitüntetéseket el kell törölni. Ez nem következett be. Ennek következtében történik az, hogy a Kormány és a törvényjavaslat benyújtója, ugyebár, egy év késedelembe esett – számos kritika elmondotta ezt –, mert ezt az ellentmondást nem volt képes sem törvényjavaslat-tevőként, sem szakjogászként, sem érzelmileg, sem sehogyan megoldani. Ahhoz, hogy ez a törvényjavaslat valóban elérje azt a célt, hogy visszaadja társadalmi-nemzeti önérzetünket, kell hogy elérje ezt a tisztázó hatást, amit én itt egy pár szóval próbáltam érzékeltetni.
A különféle felszólalások beszélnek arról, hogy ezt a törvényjavaslatot bizonyos szűkkeblűséggel marasztalják el, és fölemlítenek abszolút emberi igazságokat – de ezeket az abszolút igazságokat tulajdonképpen a tények figyelmen kívül hagyásával és valami agyafúrt módszerrel, hogy egy szál hajszállal egy hajóvontákot átvonok a túlsó kikötőbe, meddő kísérletezésekkel próbálják. Hát, egy történelmi tény vagyon, amit tulajdonképpen az elmúlt években még az általam oly nagyra becsült Magyar Televízió is reprezentált egy műsorában: 1944 nyarán Magyarország, Budapest az akkori háborús és szörnyű képet mutató Európában a béke szigete – és ide zarándokoltak, kérem, lelőtt angol pilóták, francia ellenállók, akik ide menekültek, különféle zsidó menekültek, hazaiak és külföldiek, és személyükkel reprezentálták ennek a műsornak az igazságát. (Zaj.)
Amikor eljutottam idáig mondanivalómban, akkor engedjék meg, hogy beszéljek azokról az időegységekről is, amely időegységekkel ezt a törvényjavaslatot mérni kell. És mondottam: Magyarországon a német megszállás 1944. március 19-én következett be. Az előtte lévő rezsim még mindig igyekezett adminisztrációja, szervezettsége révén, ahogyan tudott, az ellenállásnak, a fegyveres megszállásnak intézkedéseiben ellenállni. Történt ez nemcsak intézményesen, hanem az állampolgárok millióinak az egyéni döntése és hovatartozása alapján.
A német megszállás pillanatától kezdve az az irányzat, amit a megszálló diktált, Magyarországon mindig csak töredékében érvényesült, mind az állami hivatal ellenállásán, mind a széles társadalom erkölcsi és valóságos ellenállásán. Így következik be, hogy amikor 1944. október 15-én a Szálasi-kormány, kifejezetten a megszálló bűnös segítségével ragadja magához a hatalmat, még nagyobb az ellenállás a fennálló, idegen kézből létrehozott hatalom és kormány ellen. És ennek a kormánynak a hatótávolsága, hatórádiusza, annak az intenzitása sohasem érvényesült és sohasem érvényesülhetett egy – a hadműveleti cselekmények következtében – egyre zsugorodó ország mindig kisebbedő hatórádiuszával és mindig hatástalanabb és egyre hatástalanabb intézkedési és végrehajtási mechanizmusával.
(11.50)
Ha ezt a tényt – ami tény – tudomásul vesszük, akkor disztingválnunk kell, és meg kell szabadulnunk azoktól az érzelmekre ható, de a tényeket figyelmen kívül hagyó érvektől, amelyek az egész törvényjavaslatot ellehetetleníteni akarják. Tudniillik, ha a nemzeti gondozást, avagy az előbbi, a 3413-as számú törvényjavaslatban realizálandó, abszolút jószándékú törvényalkotást kiszélesítjük, akkor, kérem, egyben és rögtön semmivé tesszük, semmivé tesszük.
Kérem, miután időrendről beszéltem az előbb, tessék idefigyelni, 1944. március 19-e, 1945. május 9-e a világraszóló diadalmas győzelem napja.
Kérem, '45. május 9-étől 1985 utánig még, hiszen nem tudom, Aczél úr meddig uralkodott, kérem szépen, ezek az irányzatok, ezek a hősi cselekmények, ezek az áldozatok a kor szintjén, lehetőségén intézményesen, békediktátum alapján jóvátételként számos módon: anyagi elismerést, erkölcsi elismerést, sőt társadalmi előmenetelt, egyetemre bejutást, fő-fő akadémiai tisztséget, vezérigazgatóságot, kesztyűs létemre gyógyszergyár igazgatóságot jelentett. Hát kérem, ezzel kell tisztában lenni, hiszen szörnyű és meghökkentő a következő kép. Még egyszer térdet, fejet hajtok az összes áldozat előtt, amikor megemlítem a következőt.
Elképzelik azt önök, hogy 1945. május 9-étől Aczél György úr dicsőséges haláláig nem derülhetett ki, hogy Kőszegen gázkamra működött?
Elképzelik önök azt, hogy 1992-ben szemen lehet köpni egy város tisztességes érzületét, hogy itt, a ti városotokban gázkamra volt, s ugyanakkor negyven évig nem tudtunk róla? Uraim! Merő képtelenség. Szembe kell nézni a tényekkel. Ez az ország, ha nem nyitja ki a szemét, a következmények beláthatatlanok. És most, amikor kegyeletről és tisztességről beszélünk, akkor a kegyeletnek és tisztességnek bizonyos mértéktartásáról is beszélünk.
Én egyetértek azzal a törvényalkotó elvvel, hogy aki már kapott kártérítést, kárpótlást kétszer, háromszor, ne kaphasson ötödször.
Én a magam részéről egyszerűen érthetetlennek találom azt a meddő és sehova nem vezető próbálkozást, amikor a jogos sérelmeket, az áldozatokat… nem lehet a sebekben vájkálni – fájdalmas, ízléstelen, gusztustalan. Viszont, kérem szépen, bizonyos szempontból a mutogatásnak ez a mértéke legalább annyira ízléstelen, mint amire az előbb hivatkoztam.
Tekintettel arra, hogy én most az előttem lévő felszólalók értelmezésében is tulajdonképpen mind a két törvényjavaslatot érintettem, így a magam részéről a következő téma tárgyalásánál, tehát az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló törvényjavaslat részletes vitájában nem kívánok megszólalni, de engedje meg az elnök úr, hogy egy oda vonatkozó egyetlen részletet megemlítsek. Ez az egyetlen részlet pedig az – hogyha jól tudom, pont az általam előbb elismert Zimányi képviselő úr szájából hangzott el az a megjegyzés: az elvált feleségekre vonatkozóan.
Engem megkerestek kivégzett sorstársaim hozzátartozói, és sérelmezték. A magam részéről a következőket ajánlanám. Tekintettel arra, hogy mint rabtárs, mint sorstárs, meg a jogi gyakorlatból és a végrehajtásból köztudott, hogy a börtönbe bekerült politikai elítélteket nemcsak a börtönben sanyargatták és kínozták, hanem lakóhelyi, munkahelyi, társadalmi környezetükben is igyekeztek megalázni, meggyalázni őket. Ennek egyik legérzékenyebb pontja a feleség volt. A feleségre hatottak, hogy megtagadja, a feleségre hatottak, hogy elváljon stb., stb. Tehát a magam részéről az ilyen nagyon kényes érzelmi és erkölcsi kérdés egyedi eldöntését én a társadalmi kollégiumra bíznám, és a Zimányi képviselő úr figyelmét felhívnám arra, ha lehetősége van részletesen felszólalni, ennek adjon gesztust az özvegyek esetében, akik ilyen szempontból – hogy úgy mondjam – erkölcsi megvigasztalásra szorulnak, még akkor is, ha azóta – tegyük fel – egy sorstárs, aki túlélte, kínlódás, nehéz évtizedek után annak lett a felesége, és szült tisztességgel gyermeket a magyar társadalom és a haza részére.
Köszönöm, hogy meghallgattak. Kérem, hogy mérlegeljék az elmondottakat. Elnézést kérek azért, hogy ennyire érzelmi síkú volt a mondanivalóm, de én azt hiszem, hogy ez az érzelmi síkon előadott, elmondott hozzászólás tisztázó lesz, és az általános, valamint a részletes vitában is fel tudják használni.
A magam részéről támogatásra javaslom – már most, az általános vita kezdetén – a törvényjavaslatot. Köszönöm a meghallgatást. (Taps.)
