GÉCZI JÓZSEF ALAJOS, DR. (MSZP)
GÉCZI JÓZSEF ALAJOS, DR. (MSZP)
GÉCZI JÓZSEF ALAJOS, DR. (MSZP) Tisztelt Ház! Tisztelt Elnök Úr! Először is értetlenkedésünknek szeretnék hangot adni. Tudomásom szerint a házbizottságon frakcióvezető-helyettesünk felvetette, hogy három olyan agrártörvény is van, ami nem túl nagy erőfeszítéssel még ebben az évben meghozható lenne. Ilyen az agrárrendtartásról szóló törvény, ilyen a ma tárgyalt földművelési alapok, ahol az erdészet és a vadgazdálkodás antagonisztikus ellentétét is talán fel lehetne oldani bizonyos kompromisszumokkal. Ilyen az állategészségügyről szóló törvény, amely az ún. passzus vagy marhalevél behozatalát tenné lehetségessé és éppen a Békés megyei sertéspestis utalt rá, hogy ez legalább olyan sürgős, mert ha a tavasz táján még egy ilyen eset – ne adj' isten – előfordulna, az bizony az Európába való piaci lehetőségeinket szinte lehetetlenítené ezen a téren.
Hadd tegyem hozzá, hogy még egy negyedik törvény is van, amiben szintén úgy tűnik, hogy formálódik valamilyen megegyezés, legalábbis a földkiadó bizottságokra vonatkozó, Kánya Gábor által beadott javaslat szintén azt a véleményt váltotta ki mind a hat pártban, hogy valamilyen formában a részaránytulajdonok kiadását rendezni kell, hogy tavaszig a részarány-tulajdonosok rendelkezzenek egy átlátással arról, hogy mi is az ő tulajdonuk. E helyett, hogy ezen törvényeket tárgyalnánk és szavazóképes állapotba hoznánk, itt már hetek óta folytatjuk az iszapbirkózásunkat – Szabó Lajos képviselőtársam szerint forradalmi és egyéb más harcunkat – a fölött a néhány kis csatlakozó javaslat fölött, amit többek között Zsiros Géza és Cséfalvay képviselőtársam adott be, vagy a másik, amit Bogárdi képviselőtársam adott be, Kánya Gábor képviselőtársam segédletével vagy közreműködésével, amiről a múltkor már nagyjából megegyeztünk, hogy a cégbíróságok szakmai hivatalának egy miniszteri rendelettel való megerősítése révén kiváltható lenne.
Most akkor vagy komolyan vesszük a mezőgazdaság helyzetét és azt a négy törvényt próbáljuk szilveszter előtt megszavazni, ami szinte készen áll, vagy pedig akkor tovább folytatjuk ezt a propagandisztikus vitát, és az átalakulások utolsó hetében ilyen belenyúló törvényeket hozunk.
Két részre bontanám a hozzászólásomat, az első részben arról szólnék, hogy a szövetkezetben dolgozó azon kisemberek, akiket a benyújtók szóban védeni akarnak, illetve azok a külső tulajdonosok, akik kistulajdonokkal rendelkeznek, azok végül is mennyiben mondhatók veszteseknek, nyerteseknek, végül is kiket akar védeni ez a törvény?
Ebben az átalakulásban a vesztesek lesznek többen. Azok az emberek, akik eddig ugyan formálisan tagok voltak a tsz-ekben, voltaképp azonban bérmunkásként jutottak biztos jövedelemhez, egzisztenciához. Lehet azt mondani, hogy termeltek a háztájiban zöldséget, ám mindezeket legtöbben a tsz-en keresztül értékesítették. Nekik maguknak nem voltak piaci kapcsolataik.
Ha most bekövetkezik az a világ, amit Sárossy László, a Földművelésügyi Minisztérium politikai államtitkára fogalmazott meg a közelmúltban egy kunszentmiklósi fórumon, vagyis a valóban döntési helyzetben levő tulajdonosok válogassák meg, kivel szövetkeznek, mire szövetkeznek, akkor az új tulajdonosok nem ezeket a kisembereket fogják választani. Velük nem szövetkezni akarnak majd, hanem legfeljebb napszámba hívni őket, versenyeztetve őket a Romániából érkezett olcsó és fekete munkaerővel.
A törvény előírja, hogy a vagyonmegosztás során el kell különíteni a gazdaságosan, önállóan működtethető vagyontárgyakat. Volt is erre konkrét példa, a kiválni szándékozók kinézték maguknak a szolgáltatásokra bérbe adott egykori irodaházat, üzletrészük fejében ezzel akarnak kiválni. Vagyis néhányan meg szeretnék kaparintani azt a vagyonrészt, amivel nem kell dolgozni, nem kell befektetni, nem kell kockáztatni, csupán tartani a markukat a bérleti díjért. A többieknek meg ott maradna üzletrészként csatorna, bekötőút, irodabútor, csupa olyan holmi, amiből egy fillért sem lehet már kivenni, de hozzátartozik a tsz vagyonához, valamikor pénzt adtak érte. Aki nem elég élelmes, annak élete munkája bele fog fagyni ilyen kacatokba, és ha megéhezik, mehet napszámra az élelmesekhez, akik az önállóan, gazdaságosan működtethető vagyontárgyakat tudják kivinni a tsz-ből.
(18.40)
Az egyik oldalon a volt tulajdonosok, s örököseik, továbbá a zavarosban halászó szerencselovagok állnak. Nekik készült a termelőszövetkezeti átalakulási törvény, nekik készülnek Zsiros Géza és Cséfalvay Gyula törvénymódosító indítványai.
Mi várható az új tulajdonosoktól? Hány munka nélkül maradt tsz-tagnak teremtenek majd munkahelyet, meddig tart majd náluk a munkaidő, milyenek lesznek a szociális körülmények, fizetik-e utánuk a társadalombiztosításnak járó összeget? Végiggondolják-e ma azok, akik tudnak termelni, de nem tudnak eladni, hogy ezek a családi klánok eladják-e majd a hozzájuk nem tartozó emberek áruját is, úgy is, mint most a tsz, vagy az eddigi háztáji jellegű árutermelést felszámolják-e ezek a változások? A tsz-ben is volt sógor, koma, jó barát, de ott legalább fel lehetett lépni ellenük. A változások után viszont sem erkölcsi, sem jogi alap nem lesz ezt kifogásolni. Milyen érzés lesz, amikor majd az MDF, FKgP által az eddigi közös vagyon javához juttatott nagygazda kilöki a köreihez nem tartozó, önkéntesen alakuló szövetkezetből, mondván, hogy komám, te nem tudsz gazdálkodni, nem férsz be a csapatba?
A termelőszövetkezetekből törvény alapján kivihető, önállóan és gazdaságosan működtethető vagyon megszerzésére kétféle csoportnak van esélye. Az egyik a kormánypártok által favorizált, ingyenes jogi tanáccsal ellátott, állandóan biztatott társaság, a másik a jelenlegi termelőszövetkezeti elit. Ennek legnagyobb része még a tsz-en belül van, neveltetése, erkölcsei arra intik, hogy ne hagyja cserben azokat a bérmunkásokat, akiknek csak a tsz-ben biztosított az egzisztenciájuk. Ha azonban a koalíciós pártok törvényhozási eszközökkel, a cégbíróságok befolyásolásával, állandó jogviták szításával mindenféleképpen szétverik a tsz-eket mostani formájukban, akkor a szövetkezeti agrárelit is bejelenti igényét a vagyon mazsoláira. Ők is ismerik a törvényt, nemcsak a pártkasszákból fizetett ingyen ügyvédek, és nekik még a szövetkezeti vagyon egyes részeiről is pontos ismereteik vannak. Ha a változás túlcsap egy bizonyos küszöbértéken, akkor megmozdul ez az elit is, és jogállami eszközökkel nem lehet tőle elvenni azt a lehetőséget, hogy a legértékesebb részeket kivegye és kivásárolja a közös tulajdonból.
Az agrárelit mindeddig igyekezett egyben tartani a szövetkezeti közös vagyont. Ha viszont tagjait belekényszeríti a dilemmába, hogy vagy beszállnak a vagyonért folyó öldöklő harcba, vagy őket is kisemmizik és napszámossá teszik a kormánypártok által gerjesztett folyamatok, akkor nem kétséges, hogy az elsőt fogják választani. A többség, a bérmunkából élő kisemberek így is elszegényednek, cselédsorba jutnak. Az ő szavazatukra tehát akkor sem számíthat az MDF és a Kisgazdapárt, ha addig csűrik és csavarják a jogalkotást, a jogalkalmazást, hogy szétbomlasztják a legsikeresebben gazdálkodó szövetkezeteket is. Számíthatnak viszont arra, hogy a változások veszteseit az agrárelit ellen fordíthatják. Ha a radikálisoknak kiváló érveket szolgáltat majd a jogállamiság ellen, ha a kormánypártok által megszavazott törvények szerint nemcsak az ő támogatottjaik, hanem a tsz-elnök is be meri nyújtani igényét a közös vagyon gyöngyszemeire. Nem szavazatok megszerzése itt már talán a cél, még kevésbé egy vállalkozói alapon szerveződött mezőgazdaság megteremtése, hanem a zűrzavar keltése és állandósítása a magyar vidéken. Amíg a termelőszövetkezetek egyben vannak, addig az emberek nem fordíthatók szembe tömegesen egymással. Tagjaik adott esetben egységes erőként léphetnek föl érdekeik védelmében. A szélsőjobboldal fanatikusai két és fél év után nem számíthatnak illúziókra, arra, hogy a változások vesztesei a demokratikus választásokon szavazzák meg önmaguk vesztét. Úgy tetszik azonban, saját vereségüknél még a tsz-ek felbomlasztásába kódolt anarchia is kedvesebb számukra – írja Tanács István A változások vesztesei című cikkében a Népszabadságban. (Zaj. Derültség. Közbeszólás a jobb oldalon: Miért nem a saját szavaidat mondod?) Most a saját szavaim voltak, mivel én olvastam föl őket. (Derültség.) Tanács István azt a problémát keresgéli, amit a Szocialista Pártnak is az eddiginél határozottabban meg kell fogalmaznia. Ugyanis nyilvánvaló, hogy két réteg érdekeinek a védelme keveredik itt egybe, mégpedig, azért, mert ellenük egy egységes ellenségképpel lépnek föl számosan, legalábbis a kormánypárti képviselők közül.
Az egyik az agrárértelmiség, a másik az a szövetkezeti tagság, amelynek többsége vagy legalábbis nagyon jelentős része az átalakulások során a szövetkezet átalakulását, nem pedig a kiválást választotta. Nyilvánvaló az is, hogy valóban az agrárértelmiség döntő többsége szakismerettel, információval rendelkezvén, sőt egy részük ősei közép- és gazdag paraszt lévén, tehát gazdálkodásra, vállalkozásra hajlama révén az agrárértelmiségnek nem annyira sorskérdése ma a szövetkezetek egybentartása, és nem valamiféle politikai tett ez részükről, mint ahogy azt itt az ellentétes javaslatok beállítják.
Az agrárértelmiség valóban arra szocializálódott, hogy azt a helyi társadalmat, azt a szövetkezeti társadalmat, amelyért ő felel, valamilyen módon átvezesse az új világba, és ezért igyekezett az átalakulást úgy menedzselni, hogy a helyi, helyben lakó szövetkezeti tagság érdekeit próbálta megvédeni.
Ezzel szemben valóban az a helyzet, hogy a szövetkezeti tagság az agrárértelmiségen, a vezetőin kívül más szerveződési formát nem ismervén, sok esetben egyenlőtlenül tudta az érdekeit megvédeni. Maga a törvény nem biztosított olyan formákat, amelyek az átalakulás során a vezetőkön kívül konkrétan biztosították volna a beosztott szövetkezeti tagoknak a védelmét.
Ezért valóban az a helyzet, hogy mindenki jobb pozícióban van az adott átalakulás tekintetében: azok is, akik nagymértékű kárpótlásra jogosultak, azok is, akik nagymértékű kiválási lehetőségekkel rendelkeznek, és azok is, akik az agrárértelmiséghez tartoznak, tehát ezekhez képest valóban a szövetkezeti tagság érdekvédő képessége jóval gyengébb.
Másrészt meg nyilvánvaló számára, hogy valamiféle szövetkezeti forma fenntartása nélkül a széthordott, kiválással szétvitt vagyonból őneki semmi haszna nem lesz, azt gazdálkodásra fordítani nem tudja. Ezért egyfajta érdekszövetségben van azokkal a szövetkezeti vezetőkkel, akik azt együtt kívánják tartani.
Most ezt a szándékát mindenféle politikai befolyási kísérletek ellenére a legutóbbi közgyűlések révén is ez a tagság kinyilvánította, és a szövetkezetek jelentős részében az átalakulás ezekben a napokban, hetekben többé-kevésbé befejeződik. Ebbe a folyamatba kívánnak mintegy megváltóként, messiásként a javaslattevők beleavatkozni.
Most kinek az érdekeit szolgálja ez a kiválásokat feloldó javaslat, ami látszólag nagyon szép dolog, mert a tulajdon szentségére hivatkozik? Nyilvánvalóan azoknak az érdekeit szolgálja, azon néhány ezer vagy legfeljebb néhány tízezer embernek az érdekeit, akik elegendő fölvásárlóképességgel rendelkezve ezeket a vagyonokat magukhoz tudják venni, tehát éppúgy kilökődnek a mezőgazdaságból ezáltal a kisemberek, mintha ez nem történne meg.
Ezért nagyon veszélyesnek tartom ezt az illúziókeltést, ami ezekben a javaslatokban van. Meg kellene mondani világosan, hogy a kiválókra is nagyon kegyetlen gazdasági körülmények várnak, és korántsem arról folyik itt a dolog, hogy ki az, aki az ő üdvösségüket leginkább képviseli. Sokkal reálisabb tanácsadásokra, menedzselésre lett volna szükség. Például egy fórumon hallottam, amint az Igazságügyi Minisztérium szakértője azt tanácsolta az embereknek, hogy bátran váljanak ki, és ne nyugodjanak bele azokba a tulajdoni tárgyakba, amiket így nekik kiválásra elkülönítettek, hanem induljanak el, és ne nyugodjanak bele a közgyűlés erre vonatkozó határozataiba. Azt viszont elfelejtette nekik megmondani, hogy meg nem egyezés esetén következik az árverés, és az árverés esetén ugyanúgy elveszthetik ezt a tulajdont, mint egyéb formában. Másrészt ezek a kicsi tulajdonok akkor is ugyanolyan használhatatlanokká válnak számukra, mintha az erre eső kiválási fázisban mentek volna végig.
Miről is van itt szó voltaképpen?
Többek között arról is van szó, hogy az Alkotmánybíróság is és ez a törvény is, az átmeneti törvény is a kétfajta tulajdon tiszteletét és szentségét állította szembe egymással, kétfajta tulajdont próbált megbékíteni. Az egyik az a tulajdon, ami a korábbi, az ősiség törvénye kapcsán jár vissza a károsultaknak, illetve a kiválni szándékozóknak, a másik az a tulajdon, ami természetesen a megszerzés módja szerint, az '58–'61 közötti kollektivizálás szerint egy nem – ha úgy tetszik, nem – legitim módon szerzett tulajdon.
(18.50)
Ugyanakkor azonban az elmúlt 30 év során ez a tulajdon szövetkezeti tulajdonná vált a 60-as évek végén, és az ebben gazdálkodók voltak a legkevésbé részesek abban, ami történt a kollektivizálás elején. Ezek a javaslatok ugyanakkor úgy állítják be – szemben az eddigi törvényekkel és az alkotmánybírósági állásfoglalással –, mintha ezeknek a tulajdonosoknak, akik most a szövetkezetekben dolgoznak, a tulajdoni joga sokkal kisebb értékű lenne azokkal szemben, akik ezt kívülről hangoztatják, és ezt a tulajdonjogot nemcsak hogy kisebbítik, hanem voltaképpen semmisnek is nevezik. Ezért azt gondolom, ezek a törvényjavaslatok arról szólnak, hogy azt az alapvető megállapodást, amit a törvények meghozatalakor a koalíció is megkötött a szövetkezetekre és a kárpótlásra jogosultakra vonatkozóan, és amit többször beszéltünk már – Juhász Pál is említette –, az utolsó éjszakán Zsiros Géza egyik javaslata már alapvetően megsebzett, ezt a paktumot a végsőkig felforgatják, és voltaképpen teljesen egyoldalúan annak a néhány ezer embernek a javára írják át a törvényt, akik ezeknek az átalakulásoknak a haszonélvezőivé válhatnak. Tehát lehetséges, hogy ezek a törvényjavaslatok a szövetkezeti vezetők ellen irányulnak, lehetséges, hogy az ő manipulációikat kívánják leleplezni, de tisztában kell lenni azzal, hogy végeredményben a kisembereket fogják sújtani; azokat a kisembereket, akiket nagyon sokan a koalícióból – különösen a demokratafórumos képviselőknél találkoztam ezzel – valóban őszintén védeni akarnak. Erre viszont azt kell mondanom, hogy egy ilyen utolsó pillanatban való beavatkozás erre a célra semmiképpen nem alkalmas. Keresni kell azokat a formákat, amelyek az újonnan megalakuló és átalakuló szövetkezetek tagságát valóban olyan helyzetbe hozzák, hogy saját érdekeiket képviselni tudják. Semmiképpen nem támogathatjuk az olyan javaslatokat, amelyek az utolsó 24. vagy 25. órában egészen új helyzetet kívánnak teremteni már lezárulóban lévő folyamatok esetében. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a bal oldalon.)
