JUHÁSZ PÁL (SZDSZ)
JUHÁSZ PÁL (SZDSZ)
JUHÁSZ PÁL (SZDSZ) Köszönöm, Elnök Úr. Tekintve, hogy kapcsolódó, szintén az átmeneti törvényre vonatkozó törvényjavaslat kapcsán már véleményem zömét kifejtettem és a következőkben is van, ezért csak röviden foglalom össze most a véleményem, tudniillik általános tanulsága az, hogyha egy törvény rosszul sikerül bizonyos szempontból, azt nem lehet újabb rossz törvénnyel helyrehozni – ilyen nehéz az élet.
A probléma itt az – mint a csütörtöki beszédemben is mondtam –, hogy valóban nem azok a hatások következnek be az átalakulási törvényt felhasználva, mint amelyeket a törvény előkészítői elérni akartak.
Ez a törvény eredetileg úgy készült, hogy a szövetkezeti közös tulajdon tudjon tagolódni lehetőleg használható egységekre, tehát döntően továbbra is csoporttulajdonosi formákra, az egyes üzletágak, telepek, keverő, hasonló önálló csoportvállalkozásokká tudjon válni.
Tehát a fő célja nem az egyéni kiválások ösztönzése volt, hanem a csoportok önállósulása részlegesen vagy teljesen, és így annak a lehetőségnek a megteremtése, hogy más természetű, vertikálisabban és szakmák szerint szerveződő szövetkezetek tudjanak kialakulni.
Mint ahogy a csütörtöki beszédemben is mondtam, ez a lehetőség, ami a törvényben benne volt, nem realizálódott. Nagyon kevés üzletág szerinti tagolódás következett be a szövetkezetekben, különösen nem a mezőgazdaságiakban, de a többiben is nagyon ritka volt az üzletág szerinti tagolódás. Helyette amennyi volt: az egyéni kiválás. Az egyéni kiválások, való igaz, nagyon ambivalensen történtek, részben azért, mert az egyéni kiválás, ha az önálló vállalkozás megteremtésére irányul, ma nagyon nehéz – a zavaros piaci helyzet miatt borzasztó kockázatos önálló vállalkozást elindítani –, részben pedig azért, mert a közhangulat a legtöbb faluban szembefordult azokkal, akik vagyont akartak kivonni a szövetkezetből, hiszen ha a szövetkezet tagsága nagyobbrészt az együttmaradás, vagy legalábbis nem az egyénenkénti kiválás mellett döntött, akkor bizalmatlanul kezelik azokat, akik kiválni akarnak.
(18.20)
Külön probléma volt az is, hogy a szövetkezet vezetése szerepzavarba került ezekben az eljárásokban, egyszerűen azért, mert nagyon nehéz itt tudni, hogy vajon az a régi patriarchaszerep várható-e el a szövetkezeti elnöktől vagy vezetőktől, mint amit régen megszoktunk – ahol általában "az állampolgár gyámolítója" maszkját is föl kell vennie –, avagy valóban a modern magántulajdonosi viszonyoknak megfelelően, a szövetkezeti vezetők, elsősorban az elnök, az együtt maradt közösség képviselői, akiknek az a dolguk, hogy akik együtt maradnak, azoknak az érdekeit képviseljék.
Teljesen nyilvánvaló, hogy az adott szociális klímában a szövetkezeti vezetők többsége általában az együttmaradók érdekképviselőjeként jelent meg, és úgy foglalt állást a közösségi vitákban, úgy terelte a belső alkukat, hogy az együttmaradók üzemének működőképességét biztosítani tudja. Mivel objektív igazság, hogy attól függően, a szövetkezeti vagyon milyen szerkezetű, olyan 3 és 12% között van az a vagyonrész egy-egy szövetkezetben, amit lehet úgy egyéni használatba kivinni, hogy attól még a hátramaradt vagyon is használható, teljesen természetes, hogy az egyéni kiválásoknak egy nagyon természetes, nagyon világos naturális korlátja van.
Abban, hogy a szövetkezeti tagság zöme nem a kiválás útját választotta, benne van ennek a belátása is, hogy: hiszen ha mindnyájan egy egyéni gazdálkodás útjára térnének, akkor az eszközök zöme használhatatlanná válna, és az emberek zöme elveszítené a munkahelyét.
Volt, ahol – éppen azért, mert kevés volt a kiválásra jelentkező – viszonylag nagyvonalúan bánt a szövetkezet vezetése a kiválókkal, és akkor következett be egy második hatás. Mikor látták, hogy azok az emberek, akik egyezségre tudtak jutni, tudtak úgy gépet vagy – legtöbbször – állatállományt kivinni magukkal, hogy abból elég gyorsan tudnak vagy értékes vagyonhoz jutni, vagy pedig jelentős pénzjövedelemre szert tenni – hiszen ezeket az állatokat eladták a vágóhidaknak a kiváló téesztagok –, akkor fellépett az irigységeffektus, és azok is utólag kapcsoltak nagyon gyakran, hogy jobb lenne kiválni, akik előtte erre nem gondoltak.
Ebben a pillanatban szörnyű szerepzavarok ütköztek ki. Ha az együtt maradó rész nagyvonalú a kiválókkal szemben, akkor ezzel serkenti a további kiválási szándékot. Ha szigorú és szigorú alkukra kényszeríti a kiválókat – érzékeltetve velük, hogy a szövetkezeti vagyon fele gyakorlatilag egyéni számára használhatatlan tárgyakból áll, és erre az érvre támaszkodva nehéz alkufeltételeket támasztanak a kiválókkal szemben –, akkor meg ellenszenvessé teszik magukat, és elnyújtják a folyamatot.
Mivel a törvényben magában van meg ez az ellentmondás, hogy az alapvetően széttagolódásra készült törvényt a politikai klíma és azok az utolsó pillanatban bevitt módosítások, amelyek az egyéni kiválást vitték előtérbe, és a nyugdíjas és kívülálló tagságot tették döntő tulajdonossá – más szóval: a dolgozó tagok tulajdoni hányadát a szövetkezeti vagyon egyharmadára csökkentette le, a törvénybe így azért került ellentmondás, mert a munkahelyben nem érdekeltek vagyoni érdekeltsége jelentősebbé vált, mint a munkahelyben érdekeltek vagyoni érdekeltsége – és így a gyors pénzszerzés lehetősége elég sok ember számára kockázatmentesnek tűnhetett, mert hisz' munkahelyet nem kockáztatott vele. Ez az objektív ellentmondás így szerepzavarokba, közösségek belső ellentéteibe, elnyúló háborúkba ment bele. Ez valóban nagyon kínos helyzeteket teremt, és valóban, ebből a kínos helyzetből valahogy tovább kell evickélni.
Ha most az utolsó pillanatban akár a Zsiros képviselő úr javaslata szerint, akár Cséfalvay képviselő úr javaslata szerint úgy alakítjuk át az átalakítási törvényt, mint hogyha az arra készült volna, hogy az abban tulajdonrésszel rendelkezők tárgyiasult egyéni tulajdonhoz jussanak, akkor részben kifordítottuk az eredeti törvényt – egész más értelmére, mint amire az készült –, másrészt pedig olyan újabb lehetetlen helyzeteket hozunk létre, aminek a következménye az lesz, hogy nem csupán 300 ezerre – tehát felére – csökken majd a mezőgazdasági főfoglalkozásúak száma, hanem ennél is tovább, harmadára vagy negyedére, és a falusi munkanélküliség még kegyetlenebb nyomása megy ránk.
A másik oldalról pedig: a termelő alapok jelentős része – elsősorban az állattenyésztő telepek és az óriásgépsorok használata megoldhatatlan nehézségekbe ütközik. Ezért tehát azt mondom, hogy most már vessünk keresztet: történt, ami történt, olyan ez az átalakulási törvény, amilyen, várjuk ki az egy hetet, amíg befejeződik, és inkább a szövetkezeti törvény olyan átalakításán gondolkozzunk, amelyik lehetővé teszi, hogy tovább tudjon formálódni a magyar szövetkezeti rendszer, ne pedig most akarjuk egy hét alatt megoldani azt, amit az elmúlt három évben a végiggondolatlanság miatt nem tudott a tisztelt Kormány. (Taps.)
