SÜMEGI SÁNDORNÉ (FKgP)
SÜMEGI SÁNDORNÉ (FKgP)
SÜMEGI SÁNDORNÉ (FKgP) Köszönöm, Elnök Úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Államtitkár Úr! Interpellációmban az úgynevezett kényszerlakásbérletekkel kívánok foglalkozni.
Köztudomású, hogy az elmúlt rendszer lakáspolitikájának egyik alappillére a lakások elosztásáról és a lakásbérletekről szóló 1953 óta többször módosított jogszabályok - legutóbb az 1971. február 8-án megjelent kormányszámú rendelet.
A sorozatos lakásgazdálkodási jogszabályok az állampolgárok tulajdonában lévő lakások bérleti jogviszonyának rendezésében már eleve a pártállam jogszabályaival kialakított helyzetet vették alapul, melynek modellje: a tanácsok lakásügyi osztályai az állampolgárok tulajdonában álló, vagy államosított lakásokat, vagy azok egy részét részben vagy egészben másoknak - az akkori jogszabályokban meghatározott minimális bérfizetési kötelezettség mellett - társbérletként vagy egyéb, akár önálló bérletként kiutalták.
A jogszabályi rendelkezések a gyakorlatban alig kivitelezhető módon, szinte teljesen megnehezítették a tulajdonos fölmondási jogának gyakorlását. Annak alapfeltétele: a tulajdonosnak a bérlő részére, különböző adminisztratív és egyéb feltételek teljesítésével, egy megfelelő lakásról kellett gondoskodnia.
A sikertelen felmondást követő bírósági perek csak minimális eredménnyel jártak, mert a bíróságok évekig tartó peres eljárások során hozott ítéleteikkel a tulajdonos által a bérlőnek - a felmondással egyidejűleg - felajánlott másik lakást a bérlő - sokszor jelentéktelen - kifogása miatt nem találták megfelelőnek. Ekként megmaradt az alacsony bérleti díjú kényszerbérlet.
1992. január 1-jétől nyílt meg a lehetőség arra, hogy a lakbért a tulajdonos és a bérlő szabad megállapodása határozza meg. Nem kell külön bizonyítanom, hogy a megállapodás hiányában indított perek mennyire igénybe vették a bíróságok munkáját.
A lakbér szabad meghatározásának lehetősége azonban távolról sem könnyítette meg vagy tette lehetővé a kényszerbérleti jogviszony felmondását, és ezért a tulajdonos az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében biztosított, a köztulajdonnal egyenjogú és egyenlő védelemben részesülő tulajdonát nem kapja vissza. (Alkotmány 9. § (1) bekezdés.)
A tulajdonos a perekben nehezen kiharcolt bérleti díj esetén sem juthat a bérlemény használatával járó tényleges ellenértékéhez, a bérlő pedig az alacsony lakbér valamennyi előnyét élvezi - míg a bérlemény fenntartásával esedékes kiadások és költségek, köztartozások a tulajdonost terhelik.
A tulajdonosok, a tanácsi kiutalások folytán lakásukból kiszorulva, olcsó bérű lakásokat nyújtanak e bérlők részére, tehát a tulajdonos terhére veszik igénybe az alacsony bérű lakások kényszerbérleti jogviszonyában megvalósuló szociális támogatást.
A Kormány az 1990-ben meghirdetett nemzeti megújhodási program hetedik fejezetének 5. pontjában célul tűzte ki a lakások, a bérlők és tulajdonosok (sic!) jogainak meghatározását, a piaci elvek szerinti valódi tulajdonos-bérlő jogviszony kialakítását, a jogok és kötelezettségek világos elhatárolását. E célok megvalósítására azonban három év óta nem került sor. A lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre benyújtott 5401-es számú törvényjavaslat sem nyújt szabályozást e viszonylag szűk körű, de társadalmi feszültséget, elkeseredést kiváltó ellentmondások feloldására.
Miután a kényszerbérletű lakások felmondásának rendezésére irányul az interpellációm, kérem a Kormányt, adjon tájékoztatást: milyen jogszabályalkotással szándékozik a nemzeti megújhodási program során biztosítani a kényszerbérlet-lakástulajdonosoknak az Alkotmányban biztosított, tulajdonukhoz fűződő jogainak a kivitelezhető felmondással történő mielőbbi megoldását?
Kérem szépen, engedjék meg, hogy pár mondatban, ha lehet, ismertessem… (Közbeszólások: De nem lehet! - Zaj.) … tíz panaszos leveléből néhány mondatot…
