SARKADINÉ DR. LUKOVICS ÉVA, DR. (SZDSZ)
SARKADINÉ DR. LUKOVICS ÉVA, DR. (SZDSZ)
SARKADINÉ DR. LUKOVICS ÉVA, DR. (SZDSZ) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Áttanulmányozva a Magyar Köztársaság 1994-re tervezett költségvetését, annak is a Népjóléti Minisztériumnak szentelt fejezetét, kiváltképp összevetve azt a pénzügyminiszter úr törvényjavaslatot fölvezető expozéjával, bizony eltűnődik az ember, hol is van ma a magyar szociális ellátó rendszer. Bizony virágnyelven szólva a béka ama bizonyos testrésze alatt. Amit voltaképp meg is érthetnénk, ha el nem is fogadhatnánk. Ez egy szegény ország, így szegény az egészségügye és a szociálpolitikája is. Ha ezt egyszer őszintén bevallaná valaki felelős kormányzati körökből, ez az ember bizony nagyot nőne a szememben.
Ehelyett egy teljesen másfajta szemlélet jelent meg és jelenik meg folyamatosan az elmúlt három évben mind a Parlamentben, mind a sajtóban, valamint a szakmai előadásokban is. Ennek igazolásaként két példát említek. Az egyiket Lakner Zoltán népjóléti minisztériumi államtitkár-helyettes úr nyilatkozatából idézem: "A kormányzat kézben tartotta a szociálpolitikát. Az igaz, hogy legalább kétmillió ember él a létminimum alatt — mondja az államtitkár-helyettes úr, — de a középrétegek leszakadása mára lelassult… Magyarországon nem volt tömeges és nagyszámú elszegényedés. A fogyasztási adatok nem igazolják az életszínvonal romlását." Ebben az esetben meg kell kérdezni, nincs ezekben a kijelentésekben némi cinizmus, esetleg amolyan "dugom a fejem a homokba" taktika.
Ezen túlmenően utalnom kell a pénzügyminiszter úr költségvetési expozéjára is, amelyben többek között elhangzott: "1993-ban a nem társadalombiztosítási forrásból finanszírozott pénzbeli és természetbeni szociális ellátásokra 377 milliárdot fordítottunk. A következő évben ez az előirányzat 396 milliárd forint lesz. Ez a növekedés összesen 19 milliárd forint, amely hozzávetőlegesen 5%-os növekedésnek felel meg."
A pénzügyminiszter úr szerint az, hogy a lakosságnak több mint egyötöde a létminimumon él, nem szociálpolitikai kérdés. Ez a kijelentés a legjobb indulattal is féligazságként kezelhető. Ezzel az egyötöddel valamit kezdeni kell, s nem máshol, a szociális ellátórendszeren belül.
(18.40)
Ez a kör ugyanis a nagycsaládosok, a kisnyugdíjasok vagy a munkaerőpiacról, úgy tűnik, véglegesen kiszorultak köre. Amiről a pénzügyminiszter úr beszélt, az a következő 2., 3., 4., 5. ötödöt érinti közvetlenül. A gazdaságélénkítő, vállalkozástámogató rendszer azokra hat majd ki elsősorban, akik dolgoznak ugyan, de munkahelyük veszélyhelyzetben van. Vagy azért, mert esetleg összedől felette a cége, vagy azért, mert könnyen munka nélkül maradhat.
Egyszerűen nem értem, miért gondolja a kormányzat, hogy kézben tartotta a szociálpolitikát. Egyik oldalról a konfliktushelyzetekből rendre kimenekült, amikor tehette. Ennek eredményeként kapták meg az önkormányzatok a szociális törvényből fakadó, helyben szabályozható eljárások áldásos lehetőségét: ütközzön az ember az önkormányzatával, ha az nem ad segélyt.
A másik oldalról a meglevő és halasztást nem tűrő megoldandó feladatokról meg egyszerűen hallgat, és nem meri felvállalni a változtatásokból adódó esetleges feszültségeket. Gondolok itt elsősorban a családi pótlék jelenlegi helyzetére. Ebben az évben 106409 milliót költünk rá. A következő évben viszont csak 104000-et, ami változatlan szintet jelent. Olyankor történik — helyesebben nem történik — mindez, amikor kétségtelen: egy gyermek eltartása legkevesebb 25%-kal kerül többe évről évre.
Kezeli-e a Kormány az 1994-es állami költségvetésben azt a szomorú tényt, hogy a mai Magyarországon kétszer annyi 14 évesnél fiatalabb gyermek él a létminimum alatt, mint akár a 70 évesnél idősebb korosztályból, akiket pedig különösen rossz helyzetűnek tartunk? Erre a válasz, sajnos, az egyértelmű nem. S kiknek kell majd e szerencsétlen körülmények között az állam helyett helytállniuk? Természetesen ismét az önkormányzatoknak.
Az erre szóló utalás fehéren-feketén benne van a költségvetés szöveges indokolásában, valahogyan így: az áremelkedések és a gazdasági környezet alakulásából fakadó kedvezőtlen hatásokat az önkormányzatoknak a saját bevételek bővülésével, szervezeti, korszerűsítési intézkedésekkel kell ellensúlyozni. Fogalmam sincs, hogy ezt hogyan fogják az önkormányzatok megcsinálni. Illetve sejtem, komoly vagyonvesztéssel, intézményleépítéssel.
Előzetes kalkulációk alapján egy körülbelül 70 ezres lakosságszámú város nemhogy az inflációt valamelyest követő támogatást kapna a központi büdzséből, de az 1993-as helyzethez képest csak körülbelül 97%-os lesz a finanszírozás.
Tisztelt képviselőtársaim! Az ördög mindig a részletekben van. A milliárdok papíron egészen jól mutatnak, a valóságban azonban a szociális osztályok, irodák 500-600 forint rendkívüli segélyeket tudnak adni a legrászorultabbaknak is. Nevelési segélyt a nagycsaládosok esetében is egy-két gyermekre legfeljebb körülbelül egy évre állapíthatnak meg. Ugyanakkor vannak önkormányzatok, ahol év végén már erre sem futja, mert mindent elvisz a tartósan munkanélküliek jövedelempótló támogatása.
Szociális osztályon dolgozni lassan veszélyes üzem lesz, mert mindennaposak a fenyegetések, az agresszív megnyilvánulások, akár a tettlegességig is. Egyre több helyen őröket kellett felvenni a biztonságos munkavégzés feltételeinek a megteremtésére.
Az elmondottakból, úgy hiszem, világos: miért nem értem, mitől elégedett a Kormány az elmúlt három év szociálpolitikájával. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
