UGRIN EMESE, DR.
UGRIN EMESE, DR.
UGRIN EMESE, DR. (Kisgazda) Elnök Úr! Tisztelt Ház! Már majdnem attól féltem, hogy az ellenzékkel azonos gondolatokat kell elmondanom. Sajnos, az az igazság, hogy annak ellenére, hogy a mindennapi gondokat is megértve és a szociálpolitika hiányosságait is megértve az az érzésem, a kutya nem ott van elásva, hogy nem ad elég pénzt az állam a szociális kérdésekre, hanem azt hiszem, ésszerűtlenül ad. Tehát, sajnos, a jelenlegi magyar gazdasági helyzetben inkább az lenne az igény, hogy racionalizáljuk a kiadásainkat.
Úgy gondolom, egy állami költségvetésnek a vitája azért fontos momentum egy ország politikai életében, mert egyben mérleget vonunk arról, hogy mi történt az előző évben, és körülbelül milyen elképzeléseink vannak a jövő évre. Én egy kicsit a politikai oldalra és annak költségvetésen keresztüli veszélyeire szeretném felhívni az önök figyelmét.
Úgy ítélem meg, hogy a törvényhozás elé terjesztett '94-es költségvetési törvénytervezet — hasonlóan elődeihez — nem felel meg azon ígéreteknek, amelyeket 1990 májusában itt a Ház előtt az országnak tettünk. Annak idején Antall József a következő kritikát mondotta el a még előző kormány költségvetéséről — s az a kritika, sajnos igaz volt —, idézem: "Tartós egyensúlyhiány alakult ki a kiadások és a bevételek között, ami a megalapozatlan és túlméretezett költségvállalás következménye. Az államháztartás rendszere jelenleg nem illeszkedik a piacgazdaság követelményeihez." Ez egy nagy igazság volt. Rögtön utána elhangzott a következő mondat: "A Kormány vállalni kívánja, hogy megbízható leltárt készít, majd kidolgozza az államháztartás reformjára vonatkozó javaslatait." Ez az ígéret elhangzott 1991-ben is, még Kupa Mihály pénzügyminiszter úr szájából. És félek attól, hogy hasonló ígéret fog elhangzani majd 1994 valamelyik hónapjában, a választások után, a következő kormány szájából is. Tehát valami elmarad, amit megígértünk, és aminek összes problémánkat köszönhetjük, ez pedig a magyar államháztartás racionalizálása, reformja.
Úgy látom, ha a költségvetés fejezeteit végiglapozgatjuk, hogy semmi sem változott. Ma ugyanabban a lehetetlen helyzetben vagyunk, hogy egy régi, általunk nem helyeselt elosztási elveket tükröző költségvetési tervezet fekszik előttünk, miközben egy lehetséges reform alapját alkotó törvények még mindig késlekednek, vagy még nem is születtek meg.
A jelen törvény alapján büszkén elmondhatjuk, hogy feltaláltuk a spanyolviaszt, mert nekünk sikerült egyedül Európában egy fejlett gazdasággal rendelkező jóléti állam kiadásait ötvözni egy — félő, hogy — dél-amerikai színvonalú gazdasági bevétellel. De félretéve a humort, meg kell, sajnos, állapítani, hogy a költségvetés kialakításában lényegi változás nem történt, az előző és még az azt megelőző költségvetési felfogásokhoz viszonyítva sem. Valaki a napokban azt mondta nekem, hogy az eltelt évek költségvetései kövületek, amelyek valahonnan még az '50-es, '60-as évekből maradtak ránk.
Itt is megnyilvánul a paternalista államfelfogás által diktált szemlélet, így aztán a kiadások évről évre meggátolhatatlanul nőttek, s az állami kötelezettségek változatlanok maradtak addig, amíg a finanszírozott rendszerek már recsegnek-ropognak, mert az eredeti igényeknek nem felelnek meg, finanszírozásra pedig nem találunk forrást, hogy az új igényeket kielégítsük.
A költségvetés tervezetének és végrehajtásának receptje változatlan. A tervezéskor farigcsáljuk le a tudottan rakétasebességgel növekvő kiadásokat, a még így is magas igényekhez rajzolunk elegendő bevételt, aztán a végrehajtás során majd megint a jó istenhez fohászkodunk. Én attól tartok, hogy ezek mögött a sorok mögött a költségvetési tervezetben megfelelő illuziókat keltünk a majd bekövetkező gazdasági növekedésről, ezzel papíron úgy érezzük, hogy a forrásokat is megtaláltuk vágyaink megfinanszírozásához.
Végzetesen hasonlít ez a helyzet '91 szilveszterére, amikor a '92-es költségvetés körül zajló kabarészerű vitára emlékszem. A pénzügyminiszternek akkor sikerült elfogadtatnia a 75 milliárd forint körüli hiányt, miközben az államháztartáshoz valamit is konyító szakemberek mindegyike tudta, hogy a beterjesztett anyagban megbúvó deficit körülbelül 200 milliárd. És anynyi lett.
(18.50)
Ennek a folyamatnak a végeredménye egy őrült ritmusban püffedő deficit és államadósság. Mindezt csak a költségvetés struktúrájának lényegi módosításával, az államháztartás reformjával lehetett volna elkerülni. Ám a szükséges gazdasági bölcsesség vagy politikai bátorság hiányzott az eltelt években.
Az egyetlen érdemi változás a támogatások leépítése volt, igaz, hogy ez viszont kellő átgondolatlansággal történt. Gondoljunk csak az agrárszféra jelenlegi helyzetére.
Nos, ebbe a képbe tökéletesen beleillik a jövő évi költségvetés, amelyben, az 1. kötet 178. oldalán a következőt olvashatjuk: 1994-re a belföldi felhasználás és az export bővülésének eredményeként a növekedés beindulásával 1—3%-os GDP-növekedéssel számolunk. Ez átlagosan tehát 2%.
Az egész költségvetési felfogásnak lényegében ez a kulcsmondata. És ez a kulcsmondat mélységes optimizmust is tükröz. Ugyanezt hallottuk már minden évben, s aztán jött a keserű kijózanodás. Maga az előterjesztés is elismeri a 176—177. oldalon, hogy a fogyasztás jó esetben nem zuhan tovább, és a beruházások megítélése rendkívül bizonytalan.
Ezek után a privatizáció — nem tudni, mitől — bekövetkező felgyorsulásától és a vállalkozási alapon szerveződő, de feltehetőleg még költségvetési terheket is jelentő expo infrastrukturális beruházásaitól 5—10%-os nemzetgazdasági beruházásnövekedést elvárni, úgy gondolom, szemfényvesztés.
Az objektív előrejelzések szerint a világgazdaságban semmi olyan nem történik, ami húzóerejével a magyar export számára áttörésszerű változást eredményezne. Arról nem is beszélve, hogy ma már belső kapacitásprobléma miatt egyszerűen nincs mit exportálni. A gazdaság felélte tartalékait. Azok a cégek, amelyek az elmúlt években tőkéjük elpárologtatásával akár veszteségesen is exportáltak, immár tömegesen a csőd szélére jutottak, vagy annak kellős közepébe. Vagyis a növekedés nem több, nem más, mint egy álom.
A baj az, hogy mivel a GDP költségvetési bevételt jelentő 27-28%-os centralizált aránya minden egy százalékpont növekedéselmaradás esetén 100-120 milliárd forint költségvetési bevételkieséssel jár együtt, a gazdaság fellendülésre alapozott számítása és a reálisan várható bevételek közötti eltérés a mi számításaink szerint körülbelül 200 milliárd forint.
Ha eltekintünk attól, hogy hosszú évek tapasztalatai szerint az alultervezett kiadások, főként a szociálpolitika és a társadalombiztosítás területén évi átlagban 50 milliárd forint körüli többletkiadást valószínűsítenek, márpedig ettől nehéz eltekinteni — gondoljunk csak a közalkalmazotti törvény ígéreteinek betartására —, nos, még így is az eredeti előterjesztés szerinti deficit veszélye 450 milliárd forint körül van.
Ehhez hozzá kell adni a módosító indítványként kezelt újabb 100-110 milliárd hiány növekedését. És még egy apróság: az 1993. évi havi adatokat alapul véve, az eddigi költségvetési befolyások és kifizetések szerint elég valószínűtlen, hogy az ez évi deficit megúszható 260 milliárd forint alatt. Aminek megintcsak van következménye 1994-re.
A tervezési technika miatt a bázis megroggyanása ugyanis végzetes, és rossz hatással van a tervezett év előirányzataira is. Kimondani is fél az ember, hogy mekkora az a hiány, ami a körülmények kedvezőtlen összeesésekor mint veszély ránk leselkedik. De még ha nem is következik be a legrosszabb, akkor is komolyan szembe kell néznünk a 450-500 milliárd forint körüli deficittel. Mindez párosul azzal, hogy a bevételi és kiadási oldal mögött meghúzódó intézkedések önmagukban is megkérdőjelezhetők.
Az adórendszerbeli változtatások — a társasági adó enyhítésén túl — semmilyen távlati adóracionalizálási programba nem illeszthetők bele. A személyi jövedelemadó ahelyett, hogy a világtendenciát követve egyre semlegesebbé válna, mind szélesebb progreszsziót vesz fel, így a befektethető jövedelmeket szűkíti, miközben a beruházások fellendítéséről álmodozunk. A minimális társasági adó előírása — függetlenül a társaság eredményességétől — egyszerűen nonszensz. Ez lesz a világ csodája, mert megadóztatjuk a nem létező jövedelmet pusztán azért, hogy büntethessük az adófizetőket az adócsalók bűneiért.
Ugyanakkor a kiadási oldal sem sokkal jobb. Nem valószínű, hogy 1994 lesz az az év, amikor a felhalmozási kiadásokat, a termelési támogatásokat és, sajnos, a felsőoktatás kiadásait, meg a sehol nem részletezett infrastrukturális kiadásokat hirtelen lehet növelni. Ilyet viszonylag konszolidált körülmények között lehetséges lenne megtenni. Én viszont úgy gondolom, hogy rendkívüli helyzet van. És félő, hogy népszerű intézkedéseket nem lehet tenni.
Márpedig a jövőben rendkívüli állapotokra is föl kell készülni a költségvetés törvényerőre emelkedése esetén. Úgy gondoljuk, hogy az a kisebbik baj, hogy a hiány mértéke ijesztő. A nagyobbik bajt ott látjuk, hogy ez a hiány nehezen finanszírozható. Ha a belső lakossági megtakarítások megközelítik is a tavalyi csúcsot, akkor is maximum 250 milliárdot érhetnek el. Ha a gazdasági szféra nettó hitelpozíciója nulla, vagyis a cégek, vállalatok nem vesznek fel több hitelt, mint amennyi a betétnövekedésük és törlesztésük, ami önmagában elég bátor feltételezés, a deficitet kizárólag a külföldi adósság újabb és meglehetősen drasztikus növekedése vagy egy példátlan méretű infláció fedezheti. Úgy gondolom, bármelyik változat felér egy gazdasági katasztrófával. Az első esetben szembe kell nézni a nemzetközi pénzvilág, mindenkelőtt az IMF gyanakodásával, vagy majd következményként a hitelforrások eldugulásával, ami rövid távon a gazdaság csődjéhez vezethet. A második esetben a csőd politikai: a meglóduló inflációt az ország közvéleménye nem lenne képes tolerálni, és joggal.
Mi akkor a megoldás? Én úgy gondolom, hosszú távon mindenképpen az az egyetlen megoldás, hogy elkészüljön végre az az államháztartási reform, amely az ország gazdasági termelőképességének megfelelően alakítja ki az ország gazdálkodását. Rövid távon pedig úgy értem — és képviselőtársaimat erre kell intenem —, hogy a költségvetés módosítása során csak olyan igényekkel próbáljanak föllépni és módosításokat elérni, amelyek valóban racionálisak, és az ország fennmaradását gazdasági helyzetének veszélyeztetése nélkül tudják biztosítani.
Erkölcsi kérdés is ez, hiszen jövőre választások lesznek, és bárki is kerüljön jövő évben kormányra, borzasztó nagy terheket kell vállára vennie. Legalább annyit tegyünk meg saját jól felfogott érdekünkben, hogy ne nehezítsük meg az indulás helyzetét. Köszönöm a figyelmet. (Taps.)
