PERJÉS GÁBOR, DR. az MDF vezérszónoka:
PERJÉS GÁBOR, DR. az MDF vezérszónoka:
PERJÉS GÁBOR, DR. az MDF vezérszónoka: Köszönöm a szót, Elnök Úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! A honvédelmi miniszter úrnak a honvédelemről szóló törvényjavaslatról a Kormány nevében elmondott — hazánk és nemzetünk biztonságáért viselt felelőssége súlyát érzékelő, mégis mértéktartó — expozéjához kapcsolódva kívánom a Magyar Demokrata Fórum parlamenti frakciója álláspontját a teljesség igénye nélkül kifejteni.
Mielőtt magáról a törvényjavaslatról szólnék, engedjék meg, hogy rövid áttekintést adjak a honvédelem törvényi szabályozásának hazai történetéről.
Történelmünk kiemelkedő időszaka volt az, amely Szent István uralkodásához kapcsolódik. Távol áll tőlem, hogy erről az időszakról bővebben beszéljek. Az augusztus 20-ai ünnepségek egyébként erről országszerte méltóképpen emlékeztek. Témánk szempontjából azonban rendkívül fontos, hogy a honvédelem kezdeti szabályozása az államalapító Szent István nevéhez kötődik. E szabályozás az önálló magyar államiság korában királyi dekrétumokban, majd az Országgyűlés által hozott törvényekben öltött testet.
A későbbiekben különösen fontosak voltak az 1222. évi Aranybulla VII. cikkelyének a hadkötelezettséggel, az 1435. évi dekrétumnak az ország déli határainak védelmével, valamint az 1526. évi Rákos mezei országgyűlésnek a törökök elleni háborúval kapcsolatos rendelkezései.
Az Aranybullában a következők olvashatók: ha az ellenség részéről sereg jön az országba, mindnyájan együtt és külön-külön tartoznak az ellenség elé kiállni. A Rákos mezei országgyűlés határozata szerint pedig a király készülődjék a hadjáratra. Végszükség esetén a jobbágyokat fejenként kell háborúba vinni.
Nemzeti függetlenségünk a török megszállás miatt elveszett, az ország három részre szakadt, és ezalatt, majd 1686 után a királyi Magyarországon az országgyűlés által megalkotott törvények elsősorban a Habsburg-ház birodalmi érdekeit tükrözték. Jól példázza ezt a Rákóczi-szabadságharc leverése után tartott 1715. évi országgyűlésnek az állandó hadseregről alkotott VIII. törvénycikkelye. Eszerint az országgyűlés magának csak a katona- és adómegajánlás jogát tartotta fenn. A haderő szervezése, alkalmazása, irányítása kérdésében — a bécsi udvari haditanács javaslatára — a király döntött, aki egyben a hadsereg legfőbb hadura is volt.
Így maradt ez egészen a napóleoni háborúkig. Már akkor az egyre nagyobb méretű katonaállítás, önálló magyar ezredek megalakítása kapcsán felmerült, majd a reformkorban egyre határozottabban előtérbe került az önálló magyar haderő újjászervezésének igénye az ország védelme érdekében. Ez a követelés szerepelt 1848-ban a márciusi 12 pont között is. Végül az áprilisi törvények között, a nemzeti őrseregről szóló XXII. törvénycikkben fogalmazódott meg.
Az önálló magyar haderő újjászervezése az 1848—49-es szabadságharc alatt valósult meg. A forradalmi vívmányok és a haza védelme érdekében az első felelős magyar kormány — Batthyány Lajos miniszterelnök vezetésével — 1848. május közepén hozzálátott a nemzetőrség, majd annak alapján az új magyar haderő, a honvédség megalakításához. A honvéd haderő nagyméretű szervezeti fejlesztését — Kossuth Lajos kérésére — június 11-én az országgyűlés által megajánlott 200000 katona tette lehetővé. Ennek jogi alapját az augusztusban elfogadott, de a király által már nem szentesített XXXIII. törvény teremtette meg, amely szerint 40000 gyalog- és 43000 lovasújoncot kell kiállítani a legrövidebb idő alatt, és ugyanennyit behívásra készen tartani. Ha ez sem volna elegendő, 200000 főig folytassa a minisztérium a behívásokat. Ez a honvédsereg — világraszóló haditetteivel — beírta nevét a magyar történelem dicsőségkönyvébe.
A szabadságharc leverése után a honvédséget feloszlatták; csak az 1867. évi kiegyezés után, a véderőről szóló 1868. évi XL. és a honvédségről szóló XLI. törvénnyel került visszaállításra az Osztrák—Magyar Monarchia közös hadseregének kiegészítő részeként. A véderőtörvény a közös haderő, a honvédségre vonatkozó általános, a honvédségről szóló törvény pedig csak a honvédségre vonatkozó rendelkezéseket tartalmazta. Ez utóbbi már ekkor kimondta a 3. §-ában: a honvédség kivételesen a Magyar Korona országain kívül is alkalmazható, de erre mindannyiszor a törvényhozás külön intézkedése szükséges. Ez a törvényi szabályozás érvényesült 1918-ig.
Az I. világháborút követően, a magyar állami függetlenség visszanyerése után, a magyar királyi honvédségről szóló törvények közül az 1921. évi IL. törvénycikk a trianoni békeszerződés katonai következményeit rögzítette. Az 1939. évi II. törvénycikk pedig lehetőséget teremtett a II. világháborúra való felkészüléshez. Az utóbbi törvény volt az első, amely egyrészt a honvédelmi törvény elnevezést kapta, másrészt amely tartalmazta a háború vagy közvetlen háborús veszély esetén a rendkívüli állapot — akkori nevén: kivételes hatalom — bevezetésével kapcsolatos rendelkezéseket.
A II. világháború után az 1960. évi IV. törvény volt az első úgynevezett szocialista honvédelmi törvény, amelyet a hatályos, a honvédelemről szóló 1976. évi I. törvény követett.
(16.10)
E törvények a szovjet megszállás, az erősen korlátozott függetlenség körülményei között születtek, s a Szovjetunió vezette katonai tömb igényeihez igazodva szabályozták a honvédelem kérdéseit.
E történeti visszapillantás után engedjék meg tisztelt képviselőtársaim, hogy a törvényjavaslatról általános jelleggel szóljak.
Való igaz, hogy az előttünk fekvő törvényjavaslat a miniszter úr által említettek széles körére tekintettel a közérdeklődés középpontjában áll. A szabályozás tartalmára, tárgyára tekintettel pedig kiemelkedő jelentőségű. Meghatározza ugyanis, hogy a haza védelme érdekében az állampolgárokra milyen kötelezettségek, illetve feladatok hárulnak, s ezekkel összefüggően milyen jogosítványaik vannak. A honvédelem irányítására vonatkozó szabálynak egy része például arra hivatott, hogy meghatározza, hogy a társadalom egyes intézményei felett mely szerv milyen hatáskörrel rendelkezik béke idején. De annak megállapítása sem kisebb horderejű kérdés, hogy rendkívüli vagy szükségállapotok idején ezek a viszonyok, jogok és hatáskörök miként alakulnak. Ennek pedig mind az irányítási hatáskör gyakorlása, mind az ezzel együtt járó politikai felelősség szempontjából van kiemelkedő jelentősége.
A törvényjavaslatról még el kell mondanom, s úgy gondolom, e tekintetben nézetazonosságban vagyunk tisztelt képviselőtársaimmal, hogy ezt a törvényt nem ennek és nem a következő Kormánynak alkotjuk meg. Elfogadása nem a kormánypárt, nem is csak a kormánykoalíció érdeke. Érdeke ez valamennyiünknek, a koalíciónak csakúgy, mint az ellenzéknek, de elsősorban az ország általunk képviselt népének. A biztonságot pedig csak úgy garantálhatjuk, ha erre alkalmas honvédelemmel rendelkezünk. Ennek a honvédelemnek a jogi alapját pedig e törvényjavaslat teremti meg.
A honvédelmi miniszter úr expozéjában említést tett arról a szakértői, majd politikai tárgyalássorozatról, amely a törvényjavaslatnak az Országgyűléshez való benyújtása után folyt a parlamenti pártok képviselőinek részvételével.
Ezzel kapcsolatban hadd mondjam el, hogy e tárgyalásokon a fogadó- és kompromisszumkészség jegyében vettünk részt. Ennek megfelelően a konstruktív javaslatokkal egyetértve arra törekedtünk, hogy a törvényjavaslat elfogadását elősegítsük, ezért kerültük a hangoskodó, zsákutcába vezető politikai vitákat.
Már most jelzem, hogy a tárgyalás eredményeként beterjesztésre került módosító javaslatcsomagot egyetértve támogatjuk.
A továbbiakban a törvényjavaslatnak egyes, megítélésünk szerint alapvető, koncepcionálisnak tartott kérdéseivel foglalkozom.
A törvényjavaslat szerkezetében elfoglalt helyére s tartalmának jelentőségére tekintettel mindenekelőtt a törvényjavaslat preambulumáról kell szólnom. Teszem ezt azért is, mert erről az indoklás — nem lévén normaszöveg — említést sem tesz. Pedig úgy hiszem, ha helyénvaló, hogy törvény általában preambulummal kezdődjék, úgy ez a honvédelmi törvénynél fokozott követelmény. A preambulum olyan elveket is tartalmaz, ha nem is szó szerinti megfogalmazásban, mégis tartalmi eltérés nélkül, amelyek az Alkotmány általános rendelkezései között is szerepelnek. Felmerülhet ezért a kérdés, hogy az ezekre való hivatkozás e helyen szükséges-e. A válaszom egyértelműen igen, mert az alkotmányos alapelvek a Magyar Köztársaság állami, társadalmi életének egészére vonatkozó, azt átható olyan elvárások, amelyeknek a jogalkotásban, a törvényhozásban is érvényesülniük kell. A honvédelmi törvény preambulumában való megjelenítésük pedig annak konkrét kifejezése, hogy mint sarkalatos követelmények a honvédelem egész intézményrendszerében meghatározó jelentőségű tényezők.
A Magyar Köztársaság függetlenségének, területi épségének, nemzetközi szerződésekben rögzített határainak védelme, a más államok függetlensége, területi épsége ellen irányuló erőszak alkalmazásától, vagy az ezzel való fenyegetéstől való tartózkodás, a háborúnak mint a nemzetek közötti viták eldöntése eszközének elutasítása, a nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségek betartása — mindmegannyi olyan alkotmányos elvek, amelyeket elsősorban a honvédelemben kell érvényesíteni. Ezért ezeket az alkotmányos elveket feltétlenül általános követelményekként kell a honvédelmi törvénykezés elé állítani.
Az említettek mellett a preambulum a szomszédos országokkal való jogegyenlőség, s egymás érdekeinek kölcsönös tiszteletben tartását, valamint a társadalmi béke és független, demokratikus jogállam alkotmányos működése követelményét tartja még a jogalkotói szándék kifejeződésének.
A preambulum összességében foglalata azoknak az elveknek, amelyek az Országgyűlést a törvényjavaslat megalkotásánál vezetik, egyúttal tükrözik is a már említett jogalkotói szándékot. Ez utóbbi jelenti egyben azt is, hogy milyen megfontolások, alapvető célok indítják az Országgyűlést a törvényhozásban. Ez pedig mintegy a törvény szellemének elővetítéseként is felfogható.
A törvényjavaslat preambuluma a honvédelmi törvénykezésben s a honvédelmi rendszer működésében érvényesítendő elvek tömör, tartalmas meghatározása. Ezek az elvek egyúttal honvédelmi politikánknak is az alapvetései.
A honvédelem irányításának rendjét a törvényjavaslat — az e tárgyban hozott alkotmánybírósági döntéssel is összhangban — a hatályos törvényekhez viszonyítva egyrészt részletesebben szabályozza, másrészt az egyes irányító szervek hatáskörét bővíti.
A honvédelem irányításával kapcsolatban mindössze egy kérdéssel kívánok foglalkozni, mégpedig azzal, amelyről a miniszteri expozéban — talán érthetően — nem esett szó. A törvényjavaslat alapján sajátságos a honvédelmi miniszter helyzete, jogállása a honvédelem rendszerében. Mindenekelőtt szembetűnő, és meg kell mondanom, nem mindenkiben tetszést kiváltó, hogy a honvédelmi miniszter feladatkörét viszonylag részletességgel a törvényjavaslat tartalmazza, tehát törvényi szinten kerül meghatározásra. Az ezt ellenzők felvethetik: miért van szükség erre az önálló hatáskört megállapító törvényi szabályozásra, vagy egyáltalán kell-e külön rendelkezni a honvédelmi miniszter feladatairól akkor, amikor a miniszter a Kormány tagjaként a testületre vonatkozó szabályok szerint is felelősséggel, továbbá a Kormány döntései szerint köteles eljárni.
Meg kell mondanom, hogy a kérdésnek ily módon való felvetésével nem érthetünk egyet. A honvédelmi miniszter — miként ezt a törvényjavaslat 10. §-ában helyesen rögzíti — az ország honvédelmi feladatainak végrehajtásáért felelős szakminiszter. Amikor a honvédelmi miniszter feladatainak törvényi szintű szabályozásával értünk egyet, ezt nem azért tesszük, mert e miniszter személye számunkra szimpatikusabb a Kormány más tagjainál. Gondolom, ez fel sem vetődik tisztelt képviselőtársaimban. E kérdésnél azonban nyomatékkal esnek latba a honvédelmi törvény jelentőségéről a bevezetőben elmondottak. A törvényjavaslat ugyanis a honvédelem teljes intézményrendszerét öleli fel, beleértve az irányító szerveket és azok közjogi jogosítványait. Nyilvánvaló pedig, hogy az irányítási rendszerből a honvédelmi miniszter, mint a honvédelmi ágazatért a Kormánynak politikailag is felelős személy, nem maradhat ki, mint ahogy nem mellőzi a törvényjavaslat a más miniszterek és országos hatáskörű szervek honvédelmi irányítási feladatainak a meghatározását sem. A dolog természetéből adódik azonban, hogy e vezetők feladatai szerényebb terjedelemben szerepelnek a törvényjavaslatban.
Mindezek, megítélésem szerint, kellő alapot szolgáltatnak arra, hogy a honvédelmi miniszter, mint a honvédelemben elsősorban illetékes szakminiszter feladatai törvényben, mégpedig a honvédelmi törvényben kerüljenek meghatározásra.
A törvényjavaslat a honvédelmi miniszter feladat- és hatáskörét véleményem szerint logikus rendezőelvek figyelembevételével, könnyen áttekinthető csoportosításban tartalmazza. Rendelkezéseiből világosan kitűnik, hogy melyek a honvédelmi miniszter felfelé, a Kormány, vagy annak útján a Parlament, oldalra, a társminisztériumok, s országos hatáskörű szervek, a honvédségen kívüli szervek felé, illetve lefelé, a honvédségre irányuló feladatai. Mindezeket a feladatokat külön-külön is érdemes lenne elemezni, vizsgálat tárgyává tenni. Én azonban közülük csupán azokkal foglalkozom — a lehető legtömörebben —, amelyek megítélésem szerint problémát vetettek, illetve vethetnek fel.
(16.20)
Úgy gondolom, az úgynevezett felfelé irányuló tevékenységgel kapcsolatban elég arra utalni, hogy a honvédelmi miniszter irányítása körében olyan feladatkört, ami az Országgyűlés, a köztársasági elnök vagy a Kormány hatáskörébe tartozik, nem gyakorolhat. Köteles azonban azok törvényes rendelkezései szerint a feladatkörében eljárni.
A törvényjavaslat nem ad a honvédelmi miniszternek olyan jogosítványt, hogy a társminisztériumokkal szemben a honvédelemnek követelményeket támasszon. Nyilvánvaló azonban, hogy a törvényjavaslatban összehangolja a honvédelemben részt vevő szervek honvédelmi és országmozgósítási felkészítését, egyértelművé teszi, hogy e feladatokban a honvédelmi miniszternek, mint a feladatkör szerinti szakminiszternek, meghatározó a szerepe, s ehhez igazodik a politikai felelőssége is.
A honvédelmi miniszter hatáskörének legvitatottabb kérdése a honvédség irányításával kapcsolatban merül fel. A probléma eredendő oka az volt, hogy a honvédség szervezetét jól kitapintható politikai szándékkal az 1990. évi XXI. törvény átalakította. Ez a törvény az akkor hatályos honvédelmi törvényt módosította. A honvédelmi miniszter jogkörét érintetlenül hagyta, emellett a honvédség parancsnokát széles körű irányítási, esetenként kormányzati jogkörrel is felruházta, anélkül, hogy bárminemű Parlament előtti kormányzati jogi felelősséget kodifikált volna. Mondanom sem kell, hogy ez Európában példa nélküli helyzetet teremtett.
Bár a törvényi szövegből ez nem következik egyértelműen, a hozzá kapcsolódó miniszteri indoklás a következőket tartalmazta: a hatásköri szabályok módosítása következtében a honvédelmi miniszter a Magyar Honvédség vezetésére nem jogosult, a Magyar Honvédségnek nem szolgálati elöljárója. Jóllehet tudjuk, mi a különbség az irányítás, vezetés, mint fogalmak között, mégis, az indoklás idézett részét elolvasva érthetővé válik, hogy miért érezték sokan csorbultnak a honvédelmi miniszteri hatáskört a honvédség irányításában.
Az e tárgyban hozott alkotmánybírósági döntés a kétségeket eloszlatta, a törvényjavaslatban pedig ennek szellemében az alkotmányos demokrácia követelménye is, megfelelően szabályozza a honvédelmi miniszter, mind a honvédség parancsnokának és a vezérkari főnökének jogállását a Magyar Honvédség vonatkozásában.
Az említettek mellett a honvédelmi miniszteri jogosítványok a törvényjavaslatnak a honvédelem irányításáról szóló 2. fejezetében találhatók. A honvédelmi minisztert azonban az egyes intézményekhez kapcsolódóan konkrét hatáskörök is megilletik, amelyekről a törvényjavaslat megfelelő helyen tartalmaz rendelkezést. Például a katonai alkalmassági fokozatok ismérveinek, a sorkatonai szolgálatra való behívás időpontjának meghatározása, a tartalékos katonai szolgálat alól mentesség kiterjesztése stb. Ezek közül mindössze egygyel kívánok foglalkozni, nevezetesen azzal, mely feljogosítja a honvédelmi minisztert arra, hogy egyes hadköteleseket mentesítsen a sorkatonai szolgálatra való behívás alól.
Fontos társadalmi és honvédelmi érdek fűződik ahhoz, hogy minden alkalmas férfi állampolgár sorkatonai szolgálatot teljesítsen. Ezen általános követelmény merev alkalmazása azonban konkrét esetben méltánytalanságot eredményezhet. Nem zárható ki — s a gyakorlatban több esetben is előfordul —, hogy egy adott sorkötelesnek a sorkatonai szolgálatra való bevonulása nagyobb érdeksérelemmel jár, mint a bevonulás elmaradása. A hatályos jogszabályok csupán időleges megoldásra, a szolgálat elhalasztására adnak lehetőséget, arra azonban nem, hogy a sorköteles korban a hadköteles behívásától eltekintsenek.
Az említett szabály alapján azonban a honvédelmi miniszternek lehetősége nyílik arra, hogy a szóban forgó érdekeket mérlegelje, és annak alapján döntsön a hadköteles behívása alóli mentesítéséről. Az ilyen mentesség, amely a törvényjavaslat szerint ugyan időleges, azt eredményezheti, hogy a hadkötelest sorkatonai szolgálatra már nem, legfeljebb a sorköteles kor betöltése után póttartalékos szolgálatra hívják be. Egyéni érdekből ilyen kedvezmény rendkívül ritkán adható, közérdekből pedig a mentességnek az a feltétele, hogy az illetékes miniszter tegye meg az erre irányuló javaslatát a honvédelmi miniszternek. Ebben a kérdésben tehát két miniszter felelős döntéséről van szó, ami egymagában garancia arra, hogy a mentességre csak kivételes esetben kerülhet sor.
A honvédelmi feladatok végrehajtásában mind az előkészítés, mind a megvalósítás fázisában fontos szerep hárul a helyi közigazgatásokra, a köztársasági megbízottakra, a helyi védelmi bizottságokra. Az említettek szervezik és vezetik az illetékességi területükön a honvédelmi feladatok végzését, ami széles körű, felelősségteljes munkát jelent számukra.
Kiemelkedően fontossá válik a honvédelmi feladatok szervezése, a rendkívüli jogrend minősített időszak idején, mikor a törvényjavaslat szerint a köztársasági megbízott utasításai szerint látja el a polgármester és a jegyző a honvédelmi igazgatás feladatait.
A törvényjavaslat úgy rendelkezik, hogy a köztársasági megbízottat feladatai ellátásában véleményező, javaslattevő, döntés-előkészítő jogkörrel megyei, fővárosi védelmi bizottság segíti. Ezzel kapcsolatban joggal merülhet fel az a kérdés, hogy célszerű-e a törvényjavaslattal ellentétben a védelmi bizottságot mint testületet honvédelmi igazgatási hatáskörrel felruházni. Megítélésem szerint azonban a törvényjavaslat e szabályozási koncepcióval azt juttatja kifejezésre, hogy a köztársasági megbízott viseli a felelősséget minden honvédelmi döntésért, amit a védelmi bizottság javaslata, véleménye alapján hozott. Szilárd meggyőződésem, hogy a honvédelem irányításában az egyszemélyi felelősség elvének érvényesülése a hatékonyság legfőbb biztosítéka.
Engedjék meg, tisztelt képviselőtársaim, hogy most arról a honvédelmi kötelezettségről szóljak, amelynek keretében nem személyes szolgálatot, hanem vagyoni, mégpedig gazdasági és anyagi szolgáltatást kell teljesíteni a honvédelem érdekében.
A békében a fegyveres erők kormányzati, közigazgatási és rendvédelmi szervek rendelkeznek a működésükhöz szükséges feltételekkel, eszközökkel. Szükségleteiket természetesen a részükre biztosított forrásokból a piacgazdaság viszonyai között elégítik ki. Az említett szervek, de különösen a fegyveres erők feladatainak jellege, minősége lényegesen megváltozik például a rendkívüli állapot idején. Ekkor sok ezer tartalékos hadkötelest bevonultathatnak, ezért a fegyveres erők meglévő ruházati felszerelési tárgyaikat, szállítóeszközeiket ki kell egészíteni, épületeket, helyiségeket elhelyezés céljából igénybe kell venni. Ennek feltételeiről már a felkészülés időszakában gondoskodni kell. Ennek keretében a gazdasági és anyagi szolgáltatásra kötelezhető személy vagy szerv meghatározott előkészületi tevékenységre s adatszolgáltatásra is köteles. Ezek alkotják a szolgáltatási kötelezettség tartalmát.
A törvényjavaslat teljeskörűen határozza meg az igénybevételi hatóságokat és azok jogosítványait. Az igénybevétel elrendelése nagy körültekintést, megfontolást igényel, mert ennek komoly anyagi következményei vannak. E tekintetben is érvényesül az az elv, ami a megváltozott tulajdonviszonyokból következik, hogy a honvédelem kiadásait nem háríthatja át a polgárokra, a gazdálkodószervezetekre, azoknak terheit az állam viseli. Ezt a törvényjavaslat úgy fejezi ki, hogy a szolgáltatások teljesítése során azzal közvetlen összefüggésben keletkezett vagyoni hátrány miatt kártalanítás jár.
Emellett egy jelentős eltérés van, amelyre indokoltnak látom a szíves figyelmet felhívni, hogy a szolgáltatási kötelezettek köre s azok terjedelme jóval szélesebb. Míg ugyanis a személyes honvédelmi kötelezettség csak meghatározott korú állampolgárokat terhel, a szolgáltatási kötelezettség kiterjed a gazdálkodó- s más szervekre, sőt a piac nem magyar állampolgárságú szereplőire is. Bár — miként említettem — a szolgáltatás teljesítésével összefüggő kárért kártalanítás jár, gazdasági vagy anyagi szolgáltatás mégis teherként nehezedik a kötelezettekre, potenciálisan a gazdasági élet minden résztvevőjére. Ennek ellenére biztos vagyok abban, hogy a szolgáltatási kötelezettségre vonatkozó szabályok nem váltanak ki ellenérzést még az itt élő külföldiekben sem.
(16.30)
Jól tudják ugyanis, hogy honvédelmünk, melynek érdekében a szolgáltatást teljesítik, országunk biztonságának védelmezője. Ez a béke, biztonság teremti meg számukra egyfelől a nyugodt életkörülményeket, másfelől a gazdasági életben való eredményes részvételt.
A most elhangzottakkal is összefüggően a törvényjavaslatnak egy további jellemzőjéről kell szólnom, mégpedig a kiszámíthatóságáról. Az előttünk fekvő törvényjavaslat ugyanis a honvédelmi alapelvekben is deklarált abból a tételből indul ki, hogy honvédelmünk nem irányul más ország ellen, valójában védelmi jellegű. Bár a közép-európai térség közelében szomszédságunkban fegyverek ropognak, és a pusztító háborúban nap mint nap számosan vesztik életüket, hazánknak nincs ellenségképe. Erről meggyőződhet mindenki, aki a törvényjavaslatot, annak rendelkezéseit elolvassa. Azt hiszem, szomszédaink is világosan látják, hogy a Magyar Köztársaság honvédelme kizárólag szuverenitásunk és nemzeti függetlenségünk biztosítását tűzi ki célul. Valamennyi érdemi döntés az alkotmányos alapokon nyugodva az Országgyűlés kezében összpontosul, amely egyben lehetőséget nyújt ezért arra, hogy a bennünket érő esetleges támadásra megfelelő választ adjunk, határozottan és azonnal cselekedjünk.
Hiszem továbbá, hogy hasonló érzéseket ébreszt a törvényjavaslat az ország lakosságában, honfitársaimban is. Ők ugyanis megtudhatják, milyen célból milyen áldozatvállalást vár tőlük a nemzeti függetlenségét a negyvenéves diktatúra után visszanyert és azt megtartani kívánó haza.
Jóleső érzéssel beszélnék még, tisztelt képviselőtársaim, elsősorban azokról a kedvező, az állampolgárok eddigi terheit csökkentő változásokról, és arról a fokozott gondoskodásról, amit a teherbíró képességünk arányában a törvényjavaslat a honvédelmi kötelezettségüket teljesítőknek és hozzátartozóiknak nyújt. Ha ezt tenném, visszaélnék a tisztelt Ház türelmével, amit már esetleg eddig is próbára tettem.
Engedjék meg ezért, hogy befejezésül azt mondjam, örülök annak, hogy a várva várt és a vita után elfogadásra alkalmasnak mutatkozó törvényjavaslatról most és e helyen szólhattam. Bízom abban, hogy törvényként hosszú távon fogja szabályozni hazánk kiemelkedően fontos intézményrendszerét, a honvédelmet, ami valamennyiünk szívügye.
Tisztelt képviselőtársaim! Az elmondottak alapján a 8983-as és a 8984-es szám alatt beterjesztett, honvédelemről szóló törvényjavaslatot elfogadásra ajánlom. Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps.)
