GYŐRIVÁNYI SÁNDOR, DR. (FKgP)
GYŐRIVÁNYI SÁNDOR, DR. (FKgP)
GYŐRIVÁNYI SÁNDOR, DR. (FKgP) Köszönöm a szót, Elnök Úr. A Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt nevében szeretném elmondani mindazokat az észrevételeket, amelyek ezt az alapos, átgondolt és nagy hozzáértéssel kidolgozott törvényt még kiegészíthetnék, illetve megalapozhatnák.
Az az érzésem, hogy egy preambulum hiányzik a törvénynél, amely elmondja azt, hogy itt egy olyan átmeneti törvényről van szó, amely egy átmeneti gazdasági korszakban átmeneti körülmények között próbálja lehetőleg az értékeket, a korábbi értékeket átmentve, a szakoktatás évszázados ügyét továbbvinni és fejleszteni.
Itt erről a szakoktatás-történetről nem szeretnék szólni, hisz három könyvet írtam ebben a témában, és a Pedagógiai Lexikonban is részletesen tárgyaltam szócikkeimben lényegileg a szakoktatás minden vonatkozását. Ennek következtében csak annyit szeretnék elmondani, hogy nagyon fontosnak és nagyon szükségesnek tartom annak tisztázását, hogy a szakképzés kérdése nem keverhető össze a közoktatás kérdéseivel. Több igen tisztelt képviselőtársam fordult hozzám azzal, hogy tulajdonképpen miért kellett különválasztani a szakképzés kérdését az 1980-as évektől megteremtett közoktatási egységtől, mi az oka annak, hogy a szakképzés mint egy külön statútum, jelentkezik a Munkaügyi Minisztérium feladatkörei között?
Én elmondottam akkor az 1985-ös KNEB-vizsgálat eredményét, amelynek során megállapítást nyert, hogy a szakmunkástanulók 70%-a nem tud helyesírni, nem tud folyamatosan olvasni, és az alapműveleteket sem tudja elvégezni. Ugyanakkor ugyanez a KNEB-vizsgálat 1984/85-ben azt bizonyította, hogy a szakközépiskolák tanulóinak 35%-a nem tud helyesen írni, nem tud olvasni, és nem tudja az alapműveleteket elvégezni, tehát nagyon nehéz matematikából, vagy magyar helyesírásból, vagy bármilyen egyéb tárgyból tanítani. És az a megoldás látszott nyilvánvalónak, hogy össze kell rakni a feladatokat, és az iskola nagyobb részében úgynevezett közismereteket oktatni, magyart oktatni, történelmet oktatni, matematikát oktatni, fizikát oktatni és kémiát oktatni, amelyet el kellett volna már annak idején az általános iskola 8 éve alatt sajátítani.
Meg kell mondani, hogy a szakmunkásképző iskola például magyar anyaga vagy történelem anyaga nem volt más, mint rövidített kivonata az általános iskolának, a szakközépiskola egy kicsit bővítette az általános iskola anyagát, de azt is minimális szinten és feltételekkel. Tehát akkor az volt a feladat, hogy az általános képzés rendszerébe, tehát a közoktatás rendszerébe kapcsoljuk a szakmunkásképzést, a szakközép-iskolai képzést, a szakoktatás kérdéseit, mert hisz ez volt a buktató tárgy is, és akik akkoriban tanítottak ebben az iskolában, tudták, és tudják, hogy a tanulók 30-40%-a a szakképző iskolákban a szakképesítésből átjutott a vizsgákon, de megbukott magyarból, vagy történelemből, vagy matematikából.
Tehát a közoktatás teljes csődje mutatkozott meg ennek az elhatározásnak a során, hisz azt világosan kellett látnunk - és ezt már a század eleje óta a legjobb pedagógus gondolkodók kifejtették -, hogy abszolút tanulatlan tanulóanyaggal megtanítani a magas technikát nem lehet. Meg lehetett tanítani a kosárfonást meg a seprűkötést meg ehhez hasonló szakmákat. De amikor már az elektronika fogalmait kellett megtanítani, ahhoz bizonyos általános képzettségre, sőt általános műveltségre volt szükség.
Nem akarok belemenni abba a kérdésbe, hogy az általános műveltség anyaga hogyan változott időről időre, és az általános műveltség normatívái és normái is hogyan változtatták meg az iskolatípusokat. A lényeg az, hogy ezt az általános műveltségmeghatározást elsősorban a közoktatás tudta elvégezni, és emellett másodrangú helyzetbe szorult a szakképzés.
(19.50)
Bocsánatos bűn volt, ha a szakoktató nem tudott helyesírni és olvasni. Erről annak idején - valamikor a '80-as évek legelején volt ez - Beke Katával vitacikket is írtunk, de Beke Kata az én álláspontjaimat akkor elfogadta, hogy ezekben a kérdésekben tulajdonképpen meg kell teremteni a szakképzés bázisát, a szakképzés lehetőségeit. Most, amikor megszámoltam, hogy 32-en vagyunk a teremben - és három kormányzati tényező, illetve most már négy kormánytag is van ebben a létszámban -, akkor elhatároztam, nem szabad úgy tennem mint Straub F. Brunó, aki zuhogó esőben felolvasta az előre megírt szövegét. Egyébként nekem is megvannak a megírt szövegeim, csak a kvintesszenciáját kívánom ennek elmondani, és azt tartom rendkívül lényegesnek - bár nem vagyok Bush elnök, és nem is téptem össze a papírjaimat, hisz majd a részletes vitánál ezeket elmondom -, de azt akarom még elmondani és azt akarom még kifejteni, hogy egy európai kultúrállamban - egy-kettőt volt módom meglátogatni és megnézni - van egy nagyon fejlett közoktatás, nagyon fejlett intézményrendszerrel. És van egy szakképzés nagyon fejlett intézményhálózattal, amely mindig a gazdasági élet igényeihez alkalmazkodik, hiszen a szakképzés nem más, mint a gazdasági életre való felkészítés folyamata.
Ezt a folyamatot külön kell választani, és meg kell mondjam, hogy 1990-ben elég keményen harcoltam azért, hogy a tárca statútumai között a szakoktatás a munkaügyhöz kerüljön, és így ez a keveredés megszűnjék.
De azért átmeneti ez a törvény, mert a mai tanulóknak sem jobb a helyesírása, nem jobb a matematikai készsége az általános iskola után. Ennek következtében amíg a tízosztályos iskola ki nem alakul, addig feltétlenül szükségünk van annak megtartására, amit ez a szakoktatás kialakított és ez a szakoktatás létrehozott. Úgy érzem, hogy ezeknek a szakoktatási intézményeknek, a kiterjedt intézményrendszernek és a korunk pestisével, a munkanélküliséggel járó kényszerfeladatoknak és kényszerpályáknak, tehát a munkaerő-fejlesztő és -képző gyorsított intézményeknek megvan a jelentőségük és ezt a törvény nagyon-nagyon jól fejti ki.
A következőkben - tekintve, hogy az idő előrehaladt - azt kérem az Országgyűléstől, hogy hallgassanak meg majd a részletes vitában is. Köszönöm szépen. (Szórványos taps.)
