CSÉPE BÉLA
CSÉPE BÉLA
CSÉPE BÉLA (KDNP): Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! Hozzászólásommal valóban egy új parlamenti műfajt indítok útjára: az új Házszabály szerint napirend utáni hozzászólás is lehetséges. Azonban az a téma, amelyben én jelentkeztem, úgy vélem, hogy mindenfajta műfaj felett álló, elhangozhatott volna a parlamenti ülés előtt vagy alatt, után, teljesen mindegy.
Ez a téma az 1944 őszén a Délvidéken a magyar lakosság körében történt tömeggyilkosságok ügye, illetve ezeknek a gyilkosságoknak az áldozataira való emlékezés. Én úgy vélem, hogy a magyar parlamentben is el kell hangozni egy megemlékezésnek azokról a szerencsétlen emberekről, akik már a háború végeztével vesztették életüket, amikor azt hitték az emberek úgy általában, hogy vége a háborúnak. Nem, ezen a földön akkor jelentek meg kivégző osztagok, és a magyar lakosság körében, még meg nem határozható pontos szám nincs, de mintegy 30 ezer, 40 ezer, lehet, hogy 50 ezer magyar embert egyszerűen lemészároltak valamiféle bosszú jegyében, kideríthetetlen okokból. Ezekre gondoltam, hogy meg kell emlékeznünk róluk.
Az elmondottak is mutatják, hogy Kelet-Európa legújabb kori történetében sajnos, még mindig vannak fehér foltok, nem is akármilyen fehér foltok. Mert ez a vérengzés lehet, hogy a történelemnek legkegyetlenebb etnikai tisztogatása volt, a létszám is erre utal. Egy megmenekült túlélő annak idején elment Illés Sándorhoz, és elmondta megmenekülésének a történetét. Ez borzalmas is, ugyanakkor nyilván örült az illető, hisz az élete megmaradt. Már bent volt a tömegsírban, ahova még élve lebukott, tehát a golyó előtt, és miután elmentek a kivégző osztagok, valahogyan elmenekült. Ő azzal mondta el a történteket, hogy csak akkor hozhatja nyilvánosságra, ha már ő nem él. Mert ebben az emberben is benne volt egy remegés, és általában az ottani egész lakosság körében mind a mai napig él a rettenet, és ezt a rettenetet csak fokozta az, hogy erről eddig lényegében beszélni nem lehetett. Öt éve történt meg az első emlékezés, tehát ötödször folyik már emlékezés, de hosszú korszak volt, amikor nem volt szabad erről beszélni, és az akkori hatalmasságok cinkos összeesküvése következtében ez nem lehetett téma semmiféle nemzetközi szervezetben sem itthon, sem ott a helyszínen.
(17.50)
Annak idején a magyar társadalomból két személyről tudok, aki valamit mégis megpróbált. Illyés Gyula volt az egyik, a másik pedig Mindszenty József hercegprímás. Mindszenty József annak idején levelet írt Gyöngyösi János akkori külügyminiszterhez, hogy ezt a kérdést vesse fel megfelelő nemzetközi fórumokon. Természetesen ez nem történt meg, válasz sem érkezett rá, elfeküdt az egész ügy.
Ugyanakkor az akkori vezetőktől - és tulajdonképpen negyven éven át ez volt a helyzet - az volt hallható, hogy Jugoszláviában mintaszerű a kisebbségi ügyek kezelése és helyzete. Ez a mintaszerű kezelés magában rejtette, tartotta ennek a tömegmészárlásnak az ügyét.
Én magam most vasárnap személyesen részt vettem az újvidéki megemlékezésen. Ágoston András, a VMDK elnöke nyitotta meg, utána az ottani magyarok jelenlévő csoportja elindult Újvidéken rendőrségi engedéllyel - ez természetesen kellett hozzá -, a régi, a volt katonai temetőbe egy nagyobb, ácsolt fakeresztet és száz kisebb keresztet vittek, s a temetőben elhelyezték ezt a száz keresztet. És nagyon megrendítő volt, ahogyan ott ezeknek az embereknek az arcán tükröződött a múlt, tükröződött a jelen, és ott volt valami mérhetetlen aggály a jövő felé is.
Ezek az emberek még most is félnek. Annyiban bátrak, hogy megemlékeznek és ki merik mondani, de aki ott részt vett ezen a megemlékezésen, az nem hagyhatja szó nélkül - itt is és több helyen el fogom mondani -, hogy szólni kell, elő kell segíteni azt, hogy ez a fehér folt végre ne legyen fehér folt, mondassék ki az igazság, neveztessék meg megfelelő módon az esemény annak érdekében, hogy soha többé ne ismétlődhessék meg.
Még mindig félnek, hiszen jelenleg is egy árnyék borul erre az egész kelet-európai térségre, de különösen a déli térségre, hiszen az etnikai tisztogatások jelenleg is folynak. És ezek a jelenleg is folyó etnikai tisztogatások és amiről most meg kívánok emlékezni, úgy vélem, egy gyökérből fakadnak. Abból a gyökérből fakadnak, amelyből fakadt Auschwitz, fakadt a Gulág, fakadt ennek a századnak annyi borzalma és szörnyűsége. És ezt a gyökeret kellene már végre valahol végérvényesen kiásni és múlttá tenni. De ez még sajnos nem történt meg.
Úgy vélem, ebből az ügyből is gondolataink oda kell hogy vezessenek, hogy a kisebbségi ügyek megfelelő kezelése mérhetetlenül fontos és napirenden tartandó kérdés. Én innen most azt ajánlom a magyar kormány külpolitikai tevékenységéhez is, hogy ne feledkezzen el arról sohasem, hogy ha az új Európa kialakulásában a kisebbségi jogok védelme nem történik meg, akkor ez a gyökér még igazán nincs elvágva. Úgy vélem, ennek az eseménynek, a megemlékezésnek van üzenete a mai magyar politikusok számára is. Úgy vélem, ezek az emberek nemcsak áldozatok voltak, hanem olyan mártírok is, akik értünk is meghaltak. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)
