DEUTSCH TAMÁS
DEUTSCH TAMÁS
DEUTSCH TAMÁS (Fidesz): Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Egy kicsit erőltetett házszabályi hasonlattal élve, egy ilyen mondanivaló előttivel hadd kezdjem a hozzászólásomat.
Karakas János képviselő úr, amikor Kósa Lajos képviselőtársamnak a hozzászólására reagált, akkor ő azt állította, hogy ellentmondás van Szájer Józsefnek, a Fidesz-Magyar Polgári Párt frakcióvezetőjének egy levele és a között az álláspont között, amit Kósa Lajos képviselő úr a szövetkezeteknek történő ingyenes vagyonjuttatás lehetősége kapcsán kifejtett, hisz azt mondta Karakas úr, hogy Szájer képviselő úr levélben támogatta ezt az elképzelést.
Na most, én itt kezemben tartom ezt a levelet, és ez engem arról győzött meg, hogy Karakas képviselő úr – legkevesebb – tévedett itt, vagy akaratlanul, vagy akarva valótlanságot állított. Engedelmükkel s főleg a jegyzőkönyvek érdekében hadd olvassam fel azt a levelet, amelyik Karakas János úrban azt a gondolatot elindította, hogy itt a Fidesz támogat valamifajta ingyenes vagyonjuttatást.
A levél írójának azt írja Szájer képviselő úr, hogy levelét megkapta, melyben arról tájékoztatja őt, hogy megalakult egy olyan előkészítő bizottság, mely a Gemenc Gabona Részvénytársaság szövetkezeti formában történő privatizációját szorgalmazza.:"A Fidesz-Magyar Polgári Párt nevében a bizottság munkájához sok sikert és jó eredményeket kívánunk, tájékoztatom, hogy a frakcióban e területtel Glattfelder Béla képviselő úr foglalkozik."
Azonban amikor ma reggel éppen arról volt szó, hogy – ennél persze összehasonlíthatatlanul nagyobb jelentőségű ügyben – kabátlopási ügybe keveredhetnek parlamenti képviselők, akkor nincsen értelme egy – mondom még egyszer: napirend előtti témához képest porszemnyi méretű – ügyben itt, a parlament plenáris ülésén, egy újabb kis "mikro-kabátlopási" ügyet előállítani.
Én azt gondolom, hogyha bármelyik frakcióvezető ilyen jellegű udvariassági választ ad hozzá tájékoztató levelekkel vagy egyebekkel forduló polgároknak vagy különböző szervezetek vezetőinek, abból azt a következtetést levonni, hogy mindez az adott kezdeményezés támogatását jelentené, ez meglehetősen túlzó.
Tisztelt Ház! Ami az úgynevezett privatizációs törvény módosításával kapcsolatos véleményünket illeti, én három kérdésről szeretnék beszélni.
Az első kérdés az, hogy most, ebben a mai vitában a három szabaddemokrata képviselőtársunk által benyújtott törvénymódosító javaslat általános vitájában, illetve a részletes vita korábbi szakaszában egy kérdés, megítélésem szerint, sajnos kis hangsúllyal merült föl. Ez pedig az, hogy valóban a parlament fogadta el a privatizációs törvényt, mint minden törvényt a magyar jogrendszer értelmében a parlament fogad el. Azért emlékezzünk vissza, hogy a végül is elfogadott privatizációs törvényt kizárólag a kormánypárti képviselők támogatták.
Ez egy olyan privatizációs törvény volt, és egy olyan privatizációs törvény, amely a kormánypártok – a Szabad Demokraták Szövetségének, illetve a Magyar Szocialista Párt – szakmai és politikai álláspontját tükrözi, amely privatizációs törvény nem tükrözi az akkor, a törvény megtárgyalásakor működő négy ellenzéki párt szakmai és politikai álláspontjait. Ebben semmi bűn nincsen, nehogy valaki ezt félreértse, ez a törvényalkotás természetes menete. Az egy más kérdés, ami külön elemezhető, hogy mennyiben helyes az az éles szakmai és politikai cezúra, ami a kormánypártok és az ellenzék véleményében az elmúlt hat év során folyamatosan tapasztalható, és ami a mindenkori kormánypártokat meglehetősen furcsa helyzetbe hozza, valahogy becsukódik a fülük a szakmai és politikai kritikára, és nem kooperatív – nagyon kevés szakmai törvényt leszámítva – az ő magatartásuk fontos törvényeket illetően.
Még egyszer mondom: az ilyen körülmények között elfogadott privatizációs törvénnyel kapcsolatban a kormánypárti képviselők már a törvény elfogadásakor azt mondták, hogy a privatizációs törvény működési tapasztalatai alapján – természetesen – vissza kell majd térni arra a kérdésre, hogy kisebb-nagyobb részben módosítandó-e a privatizációs törvény.
Én a magam részéről, áttanulmányozva a vita eddigi szakaszát, alaposan elolvasva az előterjesztő képviselők törvénymódosító javaslatát, nem azt a tapasztalatot szűrtem le, hogy ez a mostani törvénymódosítás – annak az eredeti változata – azt a célt szolgálná, hogy a privatizációs törvény több mint egyéves működési tapasztalatainak valamennyi vonatkozása alapján levonható következtetések benne lennének ebben a törvénymódosításban.
Ez a mostani törvénymódosítás – s még egyszer mondom: az eredeti, a három szabaddemokrata képviselő által benyújtottról beszélek – két célt fogalmaz meg, az indoklásban én ezt nem szeretném felolvasni, ez kellő súlyt kapott, és ez a törvénymódosítás egyébként rendkívül terjedelmes törvény, 11 pontban, 11 kérdésben kívánja módosítani.
Azért kívánom én erre a kérdésre felhívni a figyelmet, mert időközben azért nem kevés dolog történt a privatizáció háza táján, és ahogy ez a mai vitában is felmerült, a Suchman miniszter úr távozását követően hivatalba lépett új privatizációs miniszter és a kormány is ígéretet tett arra, hogy megtörténik a privatizációnak, a privatizációs szervezetnek és a privatizációs törvénynek is egy átfogó átvilágítása, elemzése, s az alapján egy, a lehetőségekhez képest, hogy az eddigi tapasztalatok alapján azt lehet mondani nagy valószínűséggel, hogy jelentősebb módosítására kerül sor ennek a törvénynek.
(12.20)
Ehhez képest érzem rendkívül furcsának és eléggé ki nem hangsúlyozhatónak azt az eljárásmódot, amiről ugyancsak volt szó. Nem szeretném azt hosszan ismételni, hogy a részletes vita mostani szakaszában tárgyalt módosító indítványok milyen módon kerültek a parlament asztalára. Valóban elég furcsa. Elég furcsa az, hogy egy elég hosszú időn keresztül a parlament asztalán lévő javaslathoz, amelyet elég hosszú időn keresztül tárgyalunk, annak sem az általános vitaszakaszában, sem a részletes vitának azon részében, amikor a plenáris ülésen vita folyik, nem történik meg fontos módosító indítványok benyújtása, csak a részletes vita lezárását követően, és akkor már csak a bizottsági módosító indítványi formát választva.
Én egy általánosabb jelentőségű kérdést szeretnék fölvetni ennek kapcsán. Ez pedig az, hogy ugyan komoly vita volt 1994 nyár végén a Házszabály módosításáról folytatott – akkor még hatpárti – tárgyalásokon, hogy megmaradjon-e az az intézmény, hogy a parlament plenáris ülését követően, amikor is lezáródik egy adott törvényjavaslat részletes vitája, akkor még legyen-e lehetősége a bizottságoknak arra, hogy a részletes vita után csatlakozó módosító indítványt nyújtsanak be, és hogy értelemszerűen ezek olyan módosító indítványok legyenek, amelyeket már nem tud a parlament plenáris ülésen tárgyalni – ez a vita végül is akkor úgy dőlt el, hogy abban az ellenérvek ismeretében egyetértettek a pártok képviselői, hogy maradjon meg ez a lehetőség. Ezt a lehetőséget azonban a mostani törvényjavaslat kapcsán nem először használja arra a kormány, az előző négy évben is megtörtént, hogy az akkor hivatalban lévő kormányok nem – hogy úgy mondjam – rendeltetésszerűen használták ezt a házszabályi intézményt, hanem legalábbis annak minimum megalapozott kérdése felmerült a kormányok működésével kapcsolatban, hogy nem arról van-e szó, hogy a plenáris vita elől el akarják vonni azokat a módosító javaslatokat, amelyeket a plenáris vita végén, az után nyújtanak be – ezek bizottsági módosító indítványok formáját öltik –, attól kezdve maximum sajtótájékoztatókon, lakossági fórumokon és páros újságinterjúkban lehet reagálni ezekre a kérdésekre.
Nem állítom, nem akarok annyira álnaiv lenni, hogy azt gondolnám – ez nem dicsekvés – hat évi parlamenti képviselőséggel, hogy itt megfordul általában a részletes vitákban a törvényjavaslatoknak a sorsa, és korábban általános vitában, bizottsági vitában, valamely többség által elutasított javaslat mellett, ha verbálisan és szakmailag jól érvelnek általában ellenzéki képviselők, akkor a részletes vitában a nyilvánosság hatalmas súlya mellett meggondolják magukat a kormánypárti képviselők, és azt mondják, hogy húha, tényleg igazuk van azoknak, akik ezt ugyan hetek óta mondják, hogy valamit így kellene csinálni, és elfogadják ezt az álláspontot.
Mégis azt gondolom, hogy van jelentősége ezeknek az egyáltalán nem üres formalitásoknak, hogy legalább a vélemények fontos kérdésekben olyan fórumokon hangozhassanak el, amely fórumok alapvetően megteremtik annak a lehetőségét, hogy aki érdeklődik bizonyos kérdések iránt, az hozzáférhessen azokhoz az információkhoz, azokhoz a támogató és kritikus véleményekhez, amelyeknek az elmondására ilyen technika alkalmazása mellett nincsen lehetőség.
Éppen ezért ez leágazik vagy elágazik a mostani törvényjavaslat részletes vitájának a tárgyától. Alaposan végiggondolandónak tekintem, ha mást nem, a '98-at követő parlamenti időszakra azt a kérdést, hogy fennmaradjon-e ez az intézmény és milyen megszorító garanciák elfogadása szükséges minimum annak érdekében, hogy a mostani vitához hasonló helyzettel ne találkozzunk. Bár hozzáteszem, hogy ez a mostani vita önmagában ugyancsak példa nélküli, mert nem nagyon emlékszem újra megnyitott részletes vitára, amikor legalább ez a részletes vita újra megnyitása megteremti annak a lehetőségét, hogy el lehessen mondani a véleményeket.
Egy dolgot szeretnék mondani. Természetesnek, magától értetődőnek tekintem, ha a kormánypárti képviselők azt mondják: naná, az ellenzék az mindig kritizál, akkor én azt tudom mondani, hogy naná, a kormánypártok pedig mindig próbálják érvekkel – eléggé súlyos vagy kevésbé súlyos – védeni vagy támogatni a saját álláspontjukat. Természetes, hogy azt fogják önök majd mondani, hogy nincsen ebben semmi hátsó szándék, hogy ez ilyen módon került ide. De egy biztos: ennek a gondolata joggal merül föl. Minimum jobban merül föl nemcsak politikusokban, érintettekben jobban merül föl. És sajnos, ami különösen a témát, a privatizációt illeti, bizony ezeket a bizalmatlan gondolatokat nagyon nehéz egy-két parlamenti felszólalással eloszlatni.
Ami a konkrét javaslatokat illeti, három kérdésről szeretnék beszélni. Szó volt már az úgynevezett Tocsik-ügyről. Nem szeretném azt a szónoki technikát alkalmazni, hogy itt most privatizáció kapcsán kizárólag "tocsikügyezés" hangozzon el. De egy biztos: önmagában persze igaz az az állítás, hogy maga ez a botrány nem egy klasszikus privatizációs ügylet kapcsán kirobbant botrány, de az is biztos – és ez nem politikusok szájából hangzott el, több érintett szakember szájából hangzott el egymással egyetértő módon –, hogy bizony ez az ügy is és más ügyek is, amelyek kapcsán voltak zavaró bizonytalanságok, olyan dolgok, amelyekkel kapcsolatban bizonyos értelemben a változtatás szükségessége fölmerült, ezek a döntések azt mutatják, hogy maga a vagyonkezelő szervezet működésében bizony vannak olyan tapasztalatok, amelyek a változtatás szükségességét felvetik. Ezek a tapasztalatok vagy ezek a jelenségek bizony meglehetősen nagy koncentrációval jelentek meg a Tocsik-ügy kapcsán.
Ennek kapcsán először is az ellenőrzés kérdéséről hadd szóljak! A Tocsik-botránnyal kapcsolatos valamennyi vizsgálat, a Kormányzati Ellenőrzési Irodától kezdve az alkotmányügyi bizottságig, az ÁPV Rt. felügyelőbizottságától kezdve a mi bizottságunkig – amelyik még csak folytatja a vizsgálatot –, tehát a parlamenti vizsgálóbizottságig, felvetik azt a kérdést, amely 1995-ben, az ÁPV Rt. belső szervezeti szabályzatának elfogadásakor egy nagyon komoly vita volt: milyen legyen az ÁPV Rt. belső ellenőrzése? Most, jelen pillanatban egy olyan szisztéma működik, amikor egy kettős, párhuzamos ellenőrző rendszer van. Van egy, a tulajdonosi ellenőrzést megtestesítő felügyelőbizottság, és van egy, nem a felügyelőbizottság alá rendelt, nem a felügyelőbizottsághoz rendelt belső ellenőrzés, amelyik közvetlenül a menedzsment vezetőjéhez, a vezérigazgatóhoz rendelődik. Több szakmai vélemény, az Állami Számvevőszék képviselőinek a szakmai véleménye szerint ez nem jó megoldás.
Ehhez képest a mostani módosítást, ezt a technikát, ezt a módszer kívánja még inkább pontosítani. Ez furcsa, legalábbis – még egyszer mondom – az éppen napirenden lévő botrány konkrét tapasztalataihoz képest, amikor KEI-vizsgálattól, alkotmányügyi bizottsági vizsgálatig bizony feltárják azt a kérdést, hogy alaposan végig kellene gondolni a teljes változtatásnak a kérdését az ÁPV Rt. belső ellenőrzését illetően.
Ugyanúgy egy másik kérdés, amit meg szeretnék említeni, hogy az ÁPV Rt. ellenőrzésével kapcsolatban pontosan az az egyik legsúlyosabb probléma – amire persze nem törvénymódosítás tudna választ adni, hanem végre egy döntésnek a meghozatala –, hogy nincsen meg a parlamenti privatizációt ellenőrző bizottság vagy az a privatizációs bizottság – nem tudom, mi lenne a pontos neve –, amelyik teljessé tenné azt a törvényi konstrukciót, ami azért benne van a privatizációs törvényben. Hogy miért nincs? Erre én tudom, hogy az a válasz kormánypárti oldalon, hogy az ellenzék álláspontja miatt. Az ellenzéki oldalon, hogy a kormánypárt álláspontja miatt. Egy biztos: önmagában, azért gondolom én, hogy semleges szemlélődő számára talán erősebbek lehetnek az ellenzéki érvek, mert az joggal feltételezhető, hogy ez nagyjában-egészében a kormány által alapított és a kormány tulajdonlása mellett működő ÁPV Rt. működésébe talán a kormánypártoknak és a kormánypárti képviselőknek nagyobb betekintési lehetőségük van, mint az ellenzékieknek. Ilyen értelemben meglehetősen ostoba, önsorsrontó magatartás lenne, ha valóban az lenne az igaz, hogy itt az ellenzék makacsságán bukna meg ez a privatizációs bizottság.
Még egyszer mondom, nem újra szeretném bontani ennek a vitának a szálait, tudom a kölcsönös egymásra mutogatást, de egy biztos, hogy megítélésem szerint ez tarthatatlan, hogy nincsen ez a bizottság. Lehetne azt mondani, hogy – szokásos ellenzéki véleményként – bizony a kormánypárti megállapodáskészség hiányát érzem elsősorban okként abban a folyamatban, hogy végül is nincsen ez a bizottság.
Az ingyenes vagyonjuttatásnak a kérdése. Sok minden elhangzott a szövetkezetekkel kapcsolatban, sok minden elhangzott az önkormányzatokkal kapcsolatban. Én erre azt szeretném mondani, hogy az elmúlt évek során, nagyon-nagyon sok olyan törvénymódosító elképzeléssel találkoztam, amely törvénymódosító elképzelések kapcsán felmerültek jogos problémák, amelyeknek a megoldása is nagyon fontos, amelyek megoldási technikájaként adott esetben egy megoldás, egy javaslat elfogadható volt, de általános szabállyá tenni egy adott probléma megoldására vonatkozó technikát nem lehet.
Itt én ugyanezt a problémát érzem ebben a kérdésben is. Nem szakterületem, tehát nem szeretnék semmilyen konkrét pro vagy kontra álláspontot kialakítani, hogy a két, sokszor emlegetett élelmiszer-ipari részvénytársaság privatizációs technikájaként egy ilyen ingyenes vagyonjuttatás elképzelhető-e. De általában azt az általános döntési lehetőséget megadni, hogy mindenféle szövetkezeteknek ingyenes vagyonjuttatási lehetősége meglegyen, ezt én túlzónak gondolom.
Az önkormányzatok esetében is valóban igaz, hogy eddig is jellemző volt az önkormányzatoknak az ingyenes állami vagyonjuttatás, mindez azonban normatív módon történt az önkormányzati törvény keretében, illetve a tulajdonátadó törvények keretében.
(12.30)
Valóban, én magam is jól ismerem azokat a problémákat, amelyek az önkormányzatokat sújtják az állami tulajdonnal kapcsolatban. Valóban, lehet, hogy azt a megoldást kell alkalmazni, hogy ez továbbra is ingyenes vagyonjuttatás, de azt hiszem, hogy ilyen módon diszkrecionális kormányzati döntés lehetőségét megteremteni gumiparagrafus alapján... Mert én azt mondom, hogy mind a 3200 magyar önkormányzatnak ezek alapján a szakaszok alapján lehet ingyenesen vagyont juttatni. Mert ma Magyarországon mutasson nekem egyetlenegy olyan önkormányzatot valaki, ahol foglakoztatási és szociális problémák nincsenek. Ilyen nincsen. Egyetlenegy magyar önkormányzatnál sincsen.
Innentől kezdve pedig nagyon rossz az a megoldás, amelyik ha mást nem, akkor – megint hadd legyek nagyon óvatosan fogalmazó ellenzéki – minden konkrét kormányzati döntés kapcsán fel fogja vetni annak a kérdését, hogy milyen politikai megfontolások vannak a háttérben. És nem lesz olyan önkormányzat, amely nyugodt módon várhatja az adott esetben általa régóta remélt ingyenes vagyonjuttatásnak a tényét.
Harmadik, befejező gondolat a pályáztatásnak a kérdése. Nem szeretnék túlságosan elnagyolt lenni, de mégis most a részletekbe hadd ne bocsátkozzam bele. A már oly sokat idézett privatizációs vagy oly sokat idézett botrány kapcsán, a Tocsik-üggyel kapcsolatban is van egy szál, ami azért a pályáztatás vagy nem pályáztatás kérdését veti föl. Abban az esetben, amikor a három szabaddemokrata képviselő úr által benyújtott törvénymódosító javaslat mögött az átláthatóság, az ellenőrizhetőség, szabályozottság igényének szándéka jelenik meg, akkor, amikor azt a gondolatot, hogy adott esetben a nem direkt privatizációs tevékenységével kapcsolatban az ÁPV Rt. esetében is végiggondolandó a közbeszerzési törvény alá tartozás, ezt a gondolatot maga az új privatizációs miniszter is elfogadja. Akkor, én pontosan meg nem számoltam, de több mint tíz elemből álló módosító javaslatnak a benyújtása, amelyik mellőzhetőnek tekinti további több mint tíz esetben a pályáztatásnak a lehetőségét, az azt gondolom, és most itt konkrétan persze ki lehetne emelni olyanokat, amelyeknél legalább végiggondolható és olyanoknál, amelyeket jól láthatóan nagyon veszélyesnek tekintek és további megalapozott vagy megalapozatlan gyanúsítgatásoknak a táptalaja lesz az, hogy itt mellőzhető a pályáztatás.
Önmagát az irányt nem tudom – és szerintem nem is lehet – elfogadni. Nem arról van szó, hogy teljessé válna az ÁPV Rt. ellenőrzése, nincs parlamenti bizottság, nem arról van szó, hogy lehetőleg a pályáztatás garanciális elemei tovább javuljanak, hanem arról van szó egy módosító javaslat kapcsán, amely benyújtási körülményeiről már többen beszéltek, most aztán én még egyszer nem szeretném megismételni, de egy ilyen utólag benyújtott módosító indítványban rendkívül sok elemmel egyszer csak megjelenik megint az a javaslat, ami már oly sokszor vitát váltott ki, és nem igaz, hogy megnyugtató válaszokat lehetett adni, hogy miért is jó és miért is nem botránymentes a pályáztatás nélküli privatizációs magatartás vagy a vagyonkezelőnek a pályáztatás nélküli magatartása. Szóval, mondom, ebben a helyzetben ez egy nagyon sok elemű pályáztatás mellőzésére, további mellőzésére lehetőséget adó módosító javaslat. Én ezt rendkívül szerencsétlen, rossz megoldásnak tekintem. Önmagában ez a mai vita kerete is nagyon nehézzé teszi, hogy itt most elemről elemre, egyfajta szakmai diskurzust folytatva érvek és ellenérvek hangozzanak el, hogy az a), a b) és a d) pont miért jó, az e) pont pedig miért nem jó, és így meg úgy mi történik. Mert hát hisz kicsit már azért elkésett is ez a vita, én azt gondolom.
Összefoglalva tehát én azt hiszem, hogy amikor oly sokat beszélünk így vagy úgy arról a kérdésről, hogy milyen is a magánosítás folyamatának a társadalmi megítélése, egy dolgot nyugodtan ki lehet jelenteni: ez a mostani privatizációstörvény-módosítás, illetve a privatizációs törvény módosításának a menetében az a fordulat, amiről már oly sokat beszéltünk, az egy biztos, hogy egyetlen dologhoz nem járult hozzá: ahhoz, hogy valamifajta társadalmi bizalom vagy közbizalom, akár csak nem mondom, hogy javuljon, de kevésbé romoljon tovább a privatizációt illetően.
És nem arról van szó, mert én úgy ítélem meg, hogy talán túlzás lenne az én mostani hozzászólásomat vagy bármely más ellenzéki képviselőtársam mai hozzászólását illetően itt a hangzatos szólamokat hangoztató politikai felszólalás minősítését hangoztatni. Higgadtnak, sőt dicséretet is kaptak ellenzéki képviselőtársak a hozzászólásukat illetően. Tehát nem arról van szó, hogy itt tudatos lejáratásról lenne szó, hanem arról, hogy jogos, megalapozott aggályok merülnek föl, olyan aggályok, amelyekkel kapcsolatban sajnos a fontos kérdések mindegyikét illetően megnyugtató válaszok nem hangoztak el.
Tehát én azt hiszem, hogy sajnos ez a mostani módosítás sok elemében szakmailag sem, de politikai értelmében semmiféleképpen sem segít a magánosítás ügyének. Ez talán a legnagyobb baj. Köszönöm a figyelmüket. (Szórványos taps az ellenzék padsoraiban.)
