VITÁNYI IVÁN
VITÁNYI IVÁN
VITÁNYI IVÁN, a kulturális és sajtóbizottság elnöke: Köszönöm szépen. Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Örömmel hallgattam, hogy Szabó Zoltán vonzó előadást adott a magyar kultúra helyzetéről és 1990 óta való fejlődéséről. Ehhez nem kívánok bővebben hozzászólni, csak azt szeretném jelezni, hogy nem értek vele egyet ilyen formában - túlságosan szép volt ez a leányzó!
A magyar kultúrának ugyan kétségtelenül nagy erénye, hogy 1990 után egy nagy társadalmi-gazdasági átalakulásban - amely köztudomásúlag nem kedvez a kultúrának, mint ahogy már a latinok is mondták: "Inter arma silent musae", ennek ellenére - a magyar kultúra mégis megőrizte erejét, megőrizte szépségét, el tudott jutni a mai pontra azzal, hogy minden nagy vérveszteség nélkül túlélte ezt az átalakulást. Mindazonáltal a helyzet nem ilyen rózsás, mert ha a kultúra állapotáról beszélünk, nem feledkezhetünk meg arról, hogy 1990 óta minden téren - vagy a legtöbb téren - évről évre bizonyos hanyatlást észlelhetünk; éppen a könyvtárak terén, ahol elmaradunk az európai normától. Azért az, hogy a közkönyvtárak száma a felére csökkent, mégsem elfeledhető tény, annak ellenére, hogy rögtön hozzátehetjük: a könyvtárakba beiratkozók és a könyvtárakat igénybe vevők száma nem csökkent ilyen mértékben, ami azt mutatja, hogy a magyar lakosság, a magyar társadalom, a kultúra iránt fogékony közönség igényli ezeket az intézményeket, fenntartja őket, bizonyos esetben korrigálja, mert ez azt is jelentette, hogy a szám túlságosan nagy volt, ha egy kisebb számban is jelentős közönség lehet benne.
Mindazonáltal és összefoglalóan: nem annyira rózsás ez a dolog, tehát itt most nem arról van szó, hogy egy szép előrenyomulás keretében még meghozzuk a közművelődési és a közgyűjteményi hálózatra vonatkozó törvényt, hanem arról van szó, hogy ez egy olyan stratégiába kell hogy beleilleszkedjék, amely megállítja a hanyatlást, amely elősegíti a következő időszakban a lehetséges előremenetelt.
A törvény meghozásának oka nyilvánvalóan az volt, hogy nem volt törvény 1990 óta, miután az 1976-os közművelődési törvény elavult. Ma más körülmények vannak, akkor egy monolit gazdasági hatalmi rendszerbe illeszkedtek bele, ma szabadpiaci viszonyok vannak, kodifikálni kellett, meg kellett határozni azokat a szabályokat, amelyek keretében a közgyűjteményi és a közművelődési intézmények működhetnek.
A kivételes eljárás a kulturális bizottságra bízta azt, hogy a törvénnyel való tárgyalást végigvigye. Közel négyszáz, illetve, azt hiszem, a négyszázon túl is lévő módosító javaslat érkezett, amelyet végig kellett tárgyalnunk. Hasonlóképpen meg kellett tárgyalni a többi bizottság: az alkotmányügyi, az oktatási, az önkormányzati, az emberi jogi és a költségvetési bizottság véleményét, és meg kellett hallgatni - és meg is hallgattuk - az érintett ágazatok szakmai szervezeteit.
Ezzel kapcsolatban olykor heves viták zajlottak le, olykor látványosan is, amelyek szerencsére azzal az előnnyel jártak, hogy biztosították a nyilvánosságot, amely elmaradt azáltal, hogy nem tartottunk plenáris ülést. Kompromisszumot kerestünk a bizottságban, és az a véleményem - a bizottságnak is az a véleménye -, hogy találtunk kompromisszumot. Ezt, ha jól sejtem, aláhúzta államtitkár úr értékelése is.
A kompromisszum vonatkozik az összes vitakérdésre: a kulturális örökséggel kapcsolatosakra, a műtárgykivitelre és -behozatalra, a régészeti feltárásokra, az ágazatban dolgozók továbbképzésére, egyes kedvezményekre, mint a könyvvásárlás, amelyben - mint hallottuk - a kormány kötött kompromisszumot. Vonatkozott a kompromisszum arra, hogy a közművelődési területen a közművelődési intézményeket és a közösségi színtereket - másképpen az intézményeket és a tevékenységeket - egységben kívántuk látni. Olyan egységben, amely megadja azt a lehetőséget, hogy fennmaradjon az az intézményrendszer, amely egyszer már létrejött, ugyanakkor megadja azt a lehetőséget, hogy a civil társadalom minden kezdeményezése, a lakosság minden kezdeményezése helyet tudjon találni és helyet tudjon kapni a közművelődés rendszerében.
Nem oldja meg egy csapásra, hiszen nem ez a feladata a törvénynek, a törvény nem oldhatja meg azokat a kulturális problémákat, amelyek elé a magyar társadalom kultúrája itt a 2000. év előtt néz, de kodifikálni tudja azokat a kereteket, amelyekben ezek megvalósulhatnak.
A kulturális bizottság hosszú vita után úgy gondolja, hogy ez, amit előterjesztettünk az elfogadott módosító javaslatok sorával, megfelel a társadalom jelenlegi állapotának. Lehetne még tovább folytatni a róla való vitát, de itt, ahol tartunk, megfelel, éppen ezért javasoljuk a tisztelt Háznak, hogy fogadja el. (Taps a kormánypártok soraiban.)
