VITÁNYI IVÁN
VITÁNYI IVÁN
VITÁNYI IVÁN (MSZP): Kedves Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Magunk közt vagyunk: elegendő, ha a lényeget mondjuk, annál is inkább, mert voltaképpen az utókornak beszélünk, vagyis a jegyzőkönyvnek.
Hadd maradjon nyoma annak, hogy például a Szocialista Párt, amelynek a nevében beszélek, milyen attitűddel javasolja ezt a törvényt elfogadásra. A kiindulópont az, hogy a magyar múzeumok, levéltárak, könyvtárak, művelődési házak - vagy ha úgy tetszik: színterek - kiemelkedően fontos szakmai és társadalmi szerepet töltenek be nemcsak a kultúra, hanem az ország életében is. Szakmai szerepet, mert ezek az intézmények őrzik a magyar kultúra kincseit: a levéltárakban az írásos anyagot, a könyvtárakban a könyveket, a múzeumokban a tárgyi anyagot, egyrészről; másrészt azért, mert ezek az intézmények azok, amelyekbe milliók és milliók léphetnek be napközben - nemcsak rendezvényekre, rendezvényekre is -, bemehetnek, a szolgáltatásaikat igénybe vehetik. Ők a kultúra elkötelezettjei.
Az MSZP felfogásában rendkívül fontos a kulturális örökség védelme, és ugyanakkor rendkívül fontos az is, hogy a kultúra nem csupán az értelmiség magánjátékszere, hanem az egész társadalomnak, minél több embernek a mindennapi kenyere, csakúgy, mint a demokrácia és a jólét; mondjuk, ez az alapattitűdünk. Ehhez az járul hozzá, hogy itt, ebben a törvényben, amiről a vita szólt, egyszerre két dolgot kell összeegyeztetnünk, amiket egyébként nem olyan nehéz összeegyeztetnünk, hogyha jól fogunk a dologhoz.
E kettő közül az egyik: mindannak a megtartása és megőrzése, amit elértünk - ez rendkívül fontos. Rendkívül fontos, ha a nemzeti hagyományról van szó; rendkívül fontos, ha a világhagyományról van szó; és rendkívül fontos akkor is, ha a művekről nem mint hagyományokról van szó, hanem azokról az intézményekről is szó van, amelyeket megteremtettünk, mert egy nép kultúrája az intézményeiben áll fenn, amelyeket az előző generációk a maguk vérével izzadtak ki. Művelődési intézmények, múzeumok, színházak, operaházak, művelődési házak, könyvtárak és minden más intézmény: ezeknek a megtartása nemzeti örökségünk fontos része.
Másrészt nyitás minden újnak: nyitás a civil társadalom számára, amely nálunk nem mindig van jó helyzetben; nyitás a szabad művelődés számára; nyitás azok számára, akik valami újat akarnak; nyitás azoknak a fiataloknak a számára, akik másképpen gondolják, és rossznak tartják apáik kultúráját; nyitás azoknak az öregembereknek a számára, akik még meg akarják tartani, amit tudnak; nyitás azoknak a középkorúaknak a számára, akik erejük teljében kultúrát akarnak teremteni ebben az országban; nyitás a régi közösségi formák megtartására; és nyitás az új közösségi formák megteremtésére.
Hogy lehet ezt a kettőt - az egyik oldalról a meglévő megtartását, és az újjal való megtöltését - szembeállítani? Egy doktrinér, helytelen gondolkodás volt az, amely a vitát kiélezte, és állandóan úgy akart tenni, mint hogyha ez egymással szemben állna. A közösségi kezdeményezés és az intézmény nem ellentétesek egymással: igen, lehetnek olyan színterek, amelyek nem intézmények.
Amikor Ady Endre 1907-ben azt mondta a Budapesti Naplóban, hogy néhány utcasarokra az Operaház fényes termeitől, egy utcai sarkon, ahol egy kollégiumban egy fiú zongorázott Puccinit és Fráter Lórántot, két-három száz ember gyűlt össze, cselédlányok, munkások, masamódlányok - mondja Ady Endre - és lézengő értelmiségiek, akkor ez olyan színtér volt, amely nem vált intézménnyé. De ha ezeket az embereket behívjuk valahová, és azt mondjuk, hogy itt tartunk egy koncertet nektek, akkor intézménnyé válik! Akkor is, ha ez iskola, akkor is, ha ez internátus, akkor is, ha ez akármi!
Ez a törvény, én azt állítom, megadja a teljes szabadságot minden önkormányzatnak, ha kultúrát akar adni a lakosságának, megtegye, hogy támogassa azt. Mert mi a szabadság? Nem az a szabadság, hogy választhatok abban, milyen költségvetési eljárásban fog létesülni a művelődési ház, hanem az a szabadság, hogyha az állampolgár, aki ott van, válogathat a népi tánccsoport, a társastánc, a zenei koncert, az önképző kör, az ifjúsági klub, az öregek kártyaklubja, a bál, a társastánc és minden más forma között, ha segítjük azt, hogy sokszínű legyen, hogy minden beleférjen, hogy minél több beleférjen, hogy az emberek lélegezni tudjanak abban a községben; ezt visszavezetni egy olyan formulára, amely arról szól, hogy most akkor ki létesíti és hogy létesíti - ez ostobaság!
A szabadságot biztosítani kell, és akkor, ha megteremtjük és megvédjük az intézményi hálózatnak az alapjait, akkor biztosítjuk a szabadságot. Mert a szabadságot, a civil társadalom szabadságát nem a törvény biztosítja ilyen értelemben! - illetve a törvény biztosítja, de nem teremti meg. A civil társadalomra nem lehet törvényt hozni! A civil társadalmat éleszteni kell; a civil társadalmat támogatni kell, de nem törvénnyel, hanem szellemmel és szabadsággal! Mindennek jegyében, úgy gondolom, a Szocialista Párt támogatja ezt a törvényt. (Taps.)
(18.30)
