ZSIGMOND ATTILA
ZSIGMOND ATTILA
ZSIGMOND ATTILA (MDNP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt néhány, kultúra iránt érdeklődő Képviselőtársam! (Szórványos taps.) Kár, hogy négy törvény helyett egy született csupán. A Magyar Demokrata Néppárt úgy gondolja, hogy e törvényben összesűrített minden terület megérdemelt volna önálló törvényt. Kár, hogy a kivételes eljárással az Országgyűlés eldugta ezt a törvényt egy bizottságba, és csak a kulturális bizottság gyakorlatán múlt csupán a széles körű szakmai nyilvánosság lehetősége.
(18.10)
A többi érintett számára a nyilvánosság nem adatott meg. Amit most elmondhatunk, legjobb esetben: rezümé. Kár, hogy televíziós időn kívül, viszonylag késői órán, szerény sajtóérdeklődés mellett mondjuk el utóiratainkat és utóhangjainkat. Még szerencse, hogy a Magyar Távirati Iroda és a Magyar Rádió hírt ad rólunk. Kár, hogy kevesebb mint húsz képviselőtársam érdeklődik a kultúra ügyes-bajos dolgai iránt és tartózkodik a plenáris ülés termében.
Kár, hogy a bizottság elnökének javaslata ellenére a kulturális bizottság az alapelveket, a törvény sarokpontjait nem vitatta meg előre, nem készített kompozíciót. Ez a tisztázatlanság vagy tárgyalási mód hasonlított arra, amikor egy festő felfeszíti a vásznát, majd az egyik szélén elkezdi festeni a képet, és mindaddig festi, míg a másik szélére nem ér (Szórványos derültség.); előre nem tudva: mit is akar a végén, mi is az egységes mondanivaló. És mivel ez lehetetlenség, illetve kevés esélye van a sikerre, így minduntalan javítgatni kell a festmény különböző pontjain, többször elölről kell kezdeni és újrafesteni. Az is valószínű, hogy így nem lehet komponált remekművet alkotni.
Így van ez jelen törvénybugyrunkkal is. Határtalan türelemre volt szükség elviselni a többször letárgyalt viták konok, időnként öncélú újraélesztését, határtalan türelemre volt szükség a több száz módosító indítvány vitájához - és mindez az alapkérdések tisztázatlansága, megvitatatlansága miatt. A koncepcionális vita pedig nem kormánykoalíció és ellenzék között zajlott. Az ellentétek szakmai meggyőződések között feszültek, melyeket a vita számomra - úgy tűnik - máig sem oldott fel.
Nem tisztázódott időben az, hogy mi a fontosabb, mi használ a közművelődésnek, a civil szervezeteknek: a közösségi közművelődés színtere vagy a közösségi célokat szolgáló közművelődési intézmény. Gimnáziumi biológiatanárom jut eszembe, aki azt monda: nem minden rovar bogár, de minden bogár rovar. Vagyis minden közművelődési intézmény közösségi színtér, de nem minden színtér intézmény. A művelődési házak, művelődési otthonok - mint közművelődési intézmények - legtöbb esetben a magyar kultúra utolsó állásai a végeken vagy a kevésbé végeken. Mint ilyeneket meg kell őrizni, és nem szabad törvénybe foglalt lehetőséget adni bezárásukra vagy megszüntetésükre. Működő intézmény híján kell a színtér. Erre megoldás az és/vagy tartalmi, illetve szövegfordulat - a kulturális bizottság találmánya. És ezen vitatkoztunk visszatérően, sok órán át, szakmai szempontból máig érthetetlenül.
Súlyos vita folyt arról is, hogy a szakmai érdekképviseletek szempontjainak érvényesülése milyen mértékű legyen a törvényben, a foglalkoztatási kérdések milyen mértékben jelenjenek meg a törvényben. A Néppárt szerint szükséges a szakmai érdekképviselet, a munkavállalói érdekek szerepeltetése a törvényben. Az ez irányú türelmetlenség nem helyes politikai magatartás; ehhez és az egész törvényhez óriási türelem kellett.
A közalkalmazotti törvény nem helyettesíti - a sajátos feladatokat ellátó, kulturális intézményekben dolgozó közalkalmazottakra sajátos, speciális törvényhely szükséges. Persze, a törvény a viták után ebből a szempontból meglehetősen bicegős.
Hogy miről beszélek? Csak egyet szeretnék említeni. Szóba került az, hogy a régészek ugyanolyan - kvázi hatósági - védettséget kapjanak, mint a pedagógusok. Nem nyerte el az előterjesztő támogatását, noha nem nehéz elképzelni azt, hogy egy nagy értékű leletet feltáró régész milyen inzultusok tárgya lehet.
A Magyar Demokrata Néppárt a közművelődési színtér, valamint a közművelődési intézmények és/vagy változatát támogatja, ami nem zárja ki, hogy mindkettő működjön, de vagy egyiket, vagy másikat törvény írja elő.
Kevesebb és hasznosabb, hatásosabb vita zajlott a könyvtári törvényi fiabugyorban. A módosító indítványok és azok támogató szakmai, valamint minisztériumi fogadtatása lehetővé tették az előterjesztés jelentős javítását, általánosan elfogadható javulását. A szakmai véleményeket is ismerve, ezt a törvényrészt a Néppárt támogatja.
De hogyan állunk a műtárgyvédelem, műtárgy-kereskedelem törvényszeletével kapcsolatban? Még emlékezhetünk azokra az időkre, amikor a műgyűjtés gyanús polgári passzió volt, a műkereskedelem pedig a használtcikk-kereskedés kategóriájába tartozott. A gyakorlat mára megváltozott. Ma a műgyűjtő nem a politikai megítélés, hanem a közbiztonság miatt titkolja, rejtegeti kincseit. Mára a műtárgy-kereskedelem kezdi betölteni természetes helyét. Ezért reméltük sokan, hogy e törvény majd segít mindebben, segít a műtárgyak védelmében, a védett tárgyak tulajdonosainak, gondozóinak támogatásában és így tovább.
A teljesség igénye nélkül természetesen csak néhány probléma felvillantására vállalkozom, amelyek a következők: mindvégig vitatott maradt a kulturális örökségi igazgatás létjogosultsága. A szakma joggal ellenezte e feltételezhetően pecsételő hivatal létrehozását, hiszen a szakmai értékelés továbbra is a szakmúzeumok feladata marad. Nehéz elfogadni azt az előterjesztői ellenérvet, mely szerint Európában több országban is van ilyen. Igen, de több országban nincs; igen, de azokban például a hivatal végzi a szakmai minősítést is. Végül: kell-e adóink terhére újabb hivatalt szervezni?
A törvény gondosan ügyel - és ezen nem lehetett javítani - a védett tárgyak tulajdonosaival kapcsolatos kötelezettségek szigorú felsorolására. Ezt egyébként helyesen teszi. De kedvezményeikről majd külön miniszteri rendelet intézkedik. Ezt már nem tudjuk támogatni. Nem kaphat személyi jövedelemadó-kedvezményt, aki kölcsönadja műtárgyát és ezért térítést kap; térítést, ha kiállításon szerepelteti, vagy térítést egy filmforgatás esetén. Kár, mert azt a pénzt, amit ezért kapna, a műtárgy gondozására fordíthatná, és erre is ösztönözné a tulajdonost. Könnyen lehet, hogy ezek után nem fogja kölcsönadni, és egyébként rejtve is marad egy magángyűjteményben a köz megszemlélése elől. Ösztönözni kellene a külföldre került magyar műtárgyak hazatértét és értékes külföldi műtárgyak behozatalát az országba.
(18.20)
Vámmentes az a műtárgy, amelyet három hónapon belül védetté nyilvánítanak. Ez helyes, és a nyilván szigorodó, csökkenő számú védett tárgy mellett a nem védett, de szakmai értéket képviselő műtárgyak behozatala miért nem élvezhet kedvezményt? Olasz műgyűjtők és műkereskedők szorgalmasan felvásárolják az itáliai alkotók műveit - itt, Magyarországon, az olasz témát feldolgozó munkákat.
Ők tudják, hogy ez támogatandó. Hogy képzelhető az, hogy Raffaello védett műtárgya kap vámmentességet, de mondjuk egy Raffaello-iskola már nem? Vagy a nagybányai jeles alkotók egy része kap védettséget, és a ma talán még kevésbé ismert nem kapja meg ezt? Ez mindenre ösztönöz, csak nem arra, hogy értékes magyar műtárgyak hazatérhessenek az országba vagy hogy értékes külföldi műtárgyakat hozzanak be.
Nem szabályozza a törvény azt sem, mi történik akkor, ha a védett műtárgy tulajdonosa meghal. Nem kizárt, hogy az örökös, akire nem vonatkozik a felelősség, fű alatt eladja - nemrég 10 millió forintért megtörtént ilyen -, lappangóvá válik a műtárgy, és könnyen kikerülhet az országból. Nem védi ki a törvény az olyan gyakorlatot, mint ami nemrég történt egy hazai aukción, hogy olasz vevők XVI. századi firenzei alkotó védett szobrát vették meg magyar névre, magyar címre, személyiigazolvány-számra. A szankció pedig mulattató mértékű, mert például a műtárgyrablás 3 évig terjedő szabadságvesztéssel jár. Ha büntetlen előéletű a rabló, még fel is függesztik a büntetését.
Kár, hogy a törvényjavaslat-komplexum magán viseli a kapkodás, az időzavar, a kormánykoalíción belüli elvi tisztázatlanságok és túlméretezettség minden kínlódását s annak nyomait.
Tisztelt Országgyűlés! A Néppárt támogatja a kulturális bizottság módosítójavaslat-csomagját, és a tisztelt Háznak is elfogadásra ajánlja. Amikor e csomag elfogadásától függően a Néppárt megszavazza a törvényjavaslatot, nem azért történik, mert véleményünk szerint jó törvény születik, hanem azért, mert e kulturális területek törvényt igényelnek. Az igazi pozitívum sajnos ebben az esetben: egyáltalán a törvény megszületése.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)
