DR. KÁVÁSSY SÁNDOR
DR. KÁVÁSSY SÁNDOR
DR. KÁVÁSSY SÁNDOR (FKGP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Államtitkár Úr! Hogy az Apostoli Szentszék és a magyar kormány között létrejött megállapodás következményeként több törvényünket is módosítani kell, és hogy ezek sorában is a legelsők között kell a megállapodás betűjéhez és szelleméhez igazítanunk oktatási törvényeinket, abban semmi meglepő nincs, sőt, az lenne a meglepő, ha nem így lenne. Nyugodtan mondhatjuk hát az előterjesztést illetően: vártuk.
Ha mégis csodálkozunk valamin, az az, hogy a felsőoktatásról most kezünkben tartott törvénytervezet jóformán csak az állami és egyházi felsőoktatás egymáshoz, illetve miniszteriális irányításhoz való viszonyáról rendelkezik, és hogy az előterjesztő ennél ragadt le, a körülményeket is figyelembe véve, több mint különleges, minthogy közismert, hogy a magyar felsőoktatást számos feszültség jellemzi, időszerű lett volna, hogy többet markoljunk, és egy füst alatt több dolog megoldására is kísérletet tegyünk. Persze, az is lehet, hogy az előterjesztő abból a közkeletű bölcsességből indult ki, amit úgy szoktak fogalmazni: minek, már nem érdemes erre a kis időre, mert az új kormány az alakulóban lévő magyar szokásnak megfelelően majd úgyis megalkotja a maga új felsőoktatási törvényét.
Pedig igazán lenne mit rendbe tenni. A nagyarányú elbocsátások és megvonások következtében a magyar felsőoktatásban működő oktatók úgyszólván roskadoznak a terhek alatt. "Mi - írja nekem szóló levelében a középkori magyar történelem intra et extra muros méltán hírneves, tudós művelője, tisztelt tanszékvezető barátom - 450 hallgatóra mindössze nyolcan vagyunk." Majd így folytatja: "Amennyiben a tanszékvezető nem parancsuralmi rendszert vezet be, hanem szívén viseli beosztottjai szakmai előmenetelét, emberi problémáit, akkor maga vállalja a többletet." Így derül ki leveléből, hogy heti 24 órában tanít, egyéb elfoglaltságait nem említve. "Ilyen óraterhelés mellett kicsit illuzórikus a tudományos munka végzése" - állapítja meg rezignáltan. Márpedig valamennyien tudjuk, hogy ha valamelyik felsőoktatási intézményben szünetel vagy akadozik a tudományos munka, ott gyakorlatilag a felsőoktatás is megszűnik, és ha mindez nem látszik is azonnal, rövidesen szemmel láthatóvá válik, kézzelfoghatóan jelentkeznek negatívumai. Valahogy itt is úgy áll a dolog, miként Liszt Ferenc nyilatkozott saját zongorajátékáról: ha egy nap nem gyakorolok, észreveszem a játékomon, ha két nap nem, észreveszi a kritikus, ha három nap, észreveszi a közönség.
Ugyanígy rendezendők volnának a doktoranduszok kérdései, akik zúgolódnak adóztatásuk és az óraadás körül mutatkozó gondok miatt. De mindezzel együtt az autonómiák háza táján sincs minden rendben. A legtöbb helyen felbomlott a hagyományos fegyelem, a hallgatóság óhajának megfelelően liberális vizsgaszabályzatok vannak érvényben, amelyek a lehető legnagyobb mértékben veszélyeztetik a színvonalas munkát, a magas szintű szakemberképzést. Az előadások látogatása mint konzervatív szokás teljesen kiment a divatból, holott mindenki tudja, aki volt valaha egyetemi polgár, hogy az egyetemi évek legnagyobb élményét az előadások jelentették, az előadások voltak az egyetemi élet sava-borsa. Továbbá feltétlenül foglalkozni kellene a Széchenyi-ösztöndíj ügyével is, már csak a sokféle panasz, megjegyzés, észrevétel, kritika miatt is. Általános vélekedés szerint ugyanis arról van szó, hogy a kulturális kormányzat úgyszólván kegyként jelöli ki azokat, akik a többségükben kenyéren és vízen tartott oktatók közül részesülhetnek belőle, akiknek mindezek után azt is illik tudniuk, hogy kinek kell hálásaknak lenniük, mert ha megfeledkeznének róla, legközelebb nem kapnak. Mi ez - ha így van -, ha nem a kliensrendszer klasszikus esete, tudatos építése, az oktatói kar belső egységének megzavarása?
Mindezek felvetése hiányában eléggé egyhúrú, a kelleténél is vékonyabb pénzű az előterjesztés, amelyet vitatnunk kell, és bár épp a jelzett körülmény folytán lehetett volna kimunkáltabb, a módosítások ebben a tekintetben nem tűnnek ki, véleményünk szerint többféle kívánnivalót is hagynak maguk után.
(12.30)
Csak egyet nem értéssel tudom tudomásul venni például, hogy a tervezet 2. §-a csak a felsőoktatási intézmények által létesített és fenntartott diákotthonokat tartja támogatandónak, és ezt az indoklásban is nyomatékosan húzza alá.Nem értem, honnan ez a meggondolás, és miért csak azok a kollégiumok érdemesek a támogatásra, amelyek felsőoktatási intézményekhez kapcsolódnak, illetve azok fenntartásában működnek. Miért nem a lényeg a lényeg? Miért nem az a fontos, hogy a diákok a kollégiumokban egymást inspiráló közösségben tudjanak lakni, élni, függetlenül attól, hogy ki a létesítő, illetve a fenntartó? Hiszen a támogatás legfőbb célja mégis az kellene hogy legyen, hogy a tehetséges fiatal magyar állampolgár kedvező körülmények közt végezhesse felsőfokú tanulmányait, abból kiindulva, hogy a kvalifikált szakember működése, illetve működtetése többet hoz az országnak, mint amibe a támogatás kerül - ha változatlanul érvényes az imént idézett mondás, hogy a kiművelt emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma. A kollégiumban lakás ténye önmagában is elegendő ok kellene legyen arra, hogy az érintettek megkapják a támogatást, ha igazolni tudják, hogy hallgatói jogállást élveznek. Az ilyen és hasonló megfontolás mentén haladva az olyan incidensek is elkerülhetők lennének, mint amilyenre a műszaki egyetem hallgatóinak egyik nem egyetemi fenntartású kollégiuma kapcsán került sor, ami miatt soron kívül kellett intézkednie a kormányzatnak.
Kételkedem, hogy vita tárgya lehetne, hogy jobb, ha a diákok együtt, egymást támogatva élnek nagyobb közösségben, mintha elszigetelten, albérletben, ellenőrizhetetlen körülmények között. És bármily meglepő legyen is, annak kimondása sem volna felesleges, hogy a kollégiumok csak rendeltetésüknek megfelelően lakhatók és vehetők igénybe. Ismerek ugyanis olyan felsőoktatási intézményt, ahol minden héten durván sértik meg ezt a szabályt, amennyiben minden csütörtök este dühöngővé alakítják a kollégiumot, amelynek eredendően a hallgatók pihenését, nyugalmát és tanulmányi munkáját kellene szolgálnia. Az említett helyen kivilágos kivirradtig tart a dáridó, alkoholtól alaposan befolyásolt ifjak járják a folyosókat, hangoskodnak leírhatatlan stílusban és modorban, nem törődve azzal, hogy olyanok is vannak, akik pihenni szeretnének, mert másnap előadásra, szemináriumra akarnak menni.
És még mindig a kollégiumoknál maradva: az sem lényegtelen, vajon mit szólnak a kifogásolt szakaszhoz az egyházak mint olyan intézmények, amelyeket alaposan kopasztottak meg és fosztottak ki a bolsevizmus "gyönyörű" évtizedeiben. Nem szólva arról az egyáltalán nem mellékes és nem lényegtelen körülményről, hogy kollégiumot létesíteni ma sem olcsó, semmi esetre sem két fillér.
Az sem akceptálható minden további nélkül, amit a 3. §-ban az egyházak által létesített, valamint az egyéb, nem állami létesítésű felsőoktatási intézmények támogatásáról mond a javaslat: "A fejlesztés feltételeiről való gondoskodás a fenntartó feladata, melyhez az állam hozzájárulhat." Hogy a fejlesztés döntően és elsősorban a fenntartó feladata kell hogy legyen, azzal még csak egyetérthetnénk, de hogy mindezekhez az állam adott esetben csak mint előkelő idegen, viszonyulhasson, elfogadhatatlan. Az idézetben ugyanis a "hozzájárulhat" a kulcsszó, ami más szavakkal kifejezve ezt jelenti: ha úgy tetszik neki, ha úgy esik jól, ha úgy akarják, majd ha szépet álmodik a kormány, ha jó lesz a termés, ha a művelődési és közoktatási miniszternek jó lesz a közérzete, vagy ha éppen csak egyszerűen úgy tartja nagyúri kénye-kedve. Ezzel pedig nem lehet egyetértenünk, mert más szempontok is vannak, és a törvénybe nyilván azokat is bele kellene foglalni. Véleményünk szerint ezt diktálná ugyanis a demokratikus érzület, illetve egyszerűen a józan ész.
Toleráns szabályzatnak tűnik ezzel szemben az 5. §-ba foglalt módosítás. Igazi liberalizmusról tanúskodik, arról a válfajról legalábbis, amely nálunk az SZDSZ működése nyomán terjedt el: "A hallgatók világnézeti szabadságához fűződő alkotmányos jogát egyetlen felsőoktatási intézmény sem korlátozhatja, a vallásos vagy világnézeti meggyőződés a tanulmányok megkezdésének vagy folytatásának feltételéül nem szabható. Nem esik korlátozás alá hitéleti képzés esetén a hallgatók világnézeti elkötelezettsége". Mindezzel először is az a bajom, hogy az én ismereteim szerint a vallás is világnézet, és ebből következően a "vallásos vagy más világnézeti meggyőződés" volna a helyes fogalmazás. A másik, hogy az utolsó mondat lehetővé teszi, hogy ateista világnézetű ember is folytathasson teológiai tanulmányokat, és ez éppoly jellegzetes megnyilvánulása az SZDSZ-es típusú liberalizmusnak, mint a másság tisztelete melletti parttalan agitáció. Most tehát arról van szó, hogy az egyéni szabadság túlhajszolásával azt is lehetővé akarják tenni, hogy ráérő idejükben felekezeten kívüliek is elvégezhessék a teológiát, azaz pappá képezhessék magukat. Ez akár toleranciának is magyarázható. Mi a magunk részéről csak cinizmusnak tudjuk elkönyvelni, akkor is, annak ellenére is, ha fenntartjuk azt a véleményünket, hogy a teológiai előadások meghallgatására, az azokból teendő vizsgákra természetesen mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, aki tanulni akar, de nem feltétlenül, nem minden kikötés nélkül, nem minden körülmények között, csakis úgy és akkor, ha azok védelméről is gondoskodik a törvény, akiknek Pál apostol szavai szerint "nem bolondság, hanem Istennek ereje a keresztről szóló beszéd", tehát nemcsak közvetítendő ismeretet jelentenek a teológia tárgyai, hanem mély, vallásos meggyőződést is.
Mint olyan felszólaló, aki már többször is elmondta e Ház falai között, hogy az autonómiák ügyében, ide értve mindenféle autonómiát, Eötvös és a centralisták követőjének vallja magát, semmi kifogásom azok ellen a módosítások ellen, amelyek a művelődési és közoktatási miniszter törvényességi felügyeleti jogáról szólnak. Egyetértünk tehát azzal a 6. §-ban kimondott rendelkezéssel, hogy a művelődési és közoktatási miniszter "a tudomására jutástól számított 60 napon belül megsemmisíthet minden olyan intézményi szabályzatot, döntést, amely jogszabályba ütközik". Helyes. Ám véleményünk szerint a jelen szabályozás így, ebben a formájában mégis félcsípőjű. Szerintem ugyanis az abszolút jogvesztő határidőt is törvénybe kellene foglalni. Így tehát javasolnám, hogy megsemmisítése vagy bármi, e körben történő törlésre csak öt éven belül kerülhessen sor, utána már ne.
Semmiképpen sem tudom elfogadni a 12. §-ba foglalt szabályt, amely a következőket mondja ki... (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi, hogy letelt az időkeret.) Elnézést, nem tudom befejezni.
Köszönöm szépen. (Taps.)
