CSÉPE BÉLA
CSÉPE BÉLA
CSÉPE BÉLA (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Mi is üdvözöljük ennek a törvényjavaslatnak a benyújtását. Elöljáróban azzal szeretném kezdeni, hogy a törvényeket csoportosítani szokás: vannak gazdasági törvények, vannak kultúrpolitikai, vannak biztonsági, honvédelmi érdekeket szolgáló törvények. Én ezt a törvényjavaslatot egy olyan kategóriába sorolnám, amire azt a nevet írnám föl, hogy "erkölcsi és lelkiismereti törvények csomagja". Ez ebbe tartozik.
Éppen ezért még a múlt évben Sepsey Tamás MDF-es képviselőtársammal együtt, ketten benyújtottunk egy törvényjavaslatot, hogy előmozdítsuk a hadigondozásról szóló, jelenleg funkcionáló törvény módosításának az ügyét, amely tudomásunk szerint napirenden volt már a Honvédelmi Minisztériumban, de valami oknál fogva mindig késett, s örülünk annak, hogy habár a mi javaslatunkat, annak ellenére, hogy a tisztelt Ház napirendre tűzte, tehát a Ház nem tárgyalja, de örülünk annak, hogy végül is a téma itt van. Teljesen mindegy, hogy ki kezdeményezi, az a lényeg, hogy itt van, az a lényeg, hogy tisztességes megoldás szülessék.
Ennél a törvénynél engedjenek meg egy rövid jogtörténeti visszatekintést, mert ezzel szeretném alátámasztani és megindokolni azokat a javaslatainkat, amelyeket majd előterjesztünk. Egyébként sajnálom, hogy ilyen kevesen vagyunk, és ebben az időben kerül sor e törvény általános vitájának a megkezdésére, de én abban bízom, hogy talán a távol lévő képviselőkhöz is eljutnak ezek a gondolatok, s annak különösen örülök, hogy a honvédelmi miniszter úr személyesen itt van, és így hallja első kézből a gondolatainkat. Úgy gondolom, hogy nagyon rövid jogtörténeti visszatekintés szükséges ennek a törvénynek a tárgyalásához.
Tájékozódásom szerint a magyar jogtörténetben 1933-ban VII. számú törvénnyel szabályozták a hadigondozást, megítélésem szerint nagyon megfelelő módon. 1939-ben a II. számú törvényben ezt kiegészítették, és ez a kettő így együtt nagyon szépen funkcionált, lényegében erre épült volna a '45 utáni hadigondozás is. Azonban a második világháború után olyan szomorú korszak következett be ebből a szempontból is az ország életében, hogy egy teljes űr keletkezett a hadigondozotti ellátásban. Az történt konkrétan, amiről már az előző szónok is beszélt, hogy a frontról hazaérkező emberek azzal találták magukat szemben, hogy mintegy ilyen ellenségként kezelik őket, nemhogy ellátást nem kapnak, hadigondozást, hanem még egy egészen helytelen, rossz légkör vette őket körül, tehát hátrányos helyzetbe kerültek mindenképpen.
Hozzátartozik ehhez a képhez az, hogy 1945 után az akkori kommunista párt a választási propagandájában nagyon érzékelte azt, hogy érdemes ehhez a réteghez fordulni, hiszen elég sokan voltak, akik akkoriban hazaérkeztek, tájékozódásom szerint bizony ez több mint félmillió ember volt, aki még így hazaérkezett valamilyen módon, özvegyek, árvák stb., ezekkel együtt. Tehát ezekhez az emberekhez fordult az akkori kommunista párt, és meg lehet nézni könyvtárakban azokat a szólamokat, mert annak kell őket minősítenem, amelyek sajnos ígéretek maradtak és nem valósultak meg, hogy amennyiben a kommunista pártra szavaznak, ha hatalomra kerül, akkor a hadigondozottakról majd hogy fog gondoskodni. Ezek így le vannak ott írva. Ha azokat elővesszük és meg akarnánk valósítani, még talán azt is mondanám, hogy helyben is vagyunk, olyan szép dolgok voltak ott leírva. Ezzel pontosan homlokegyenest ellenkező dolog történt: amikor a kommunista párt valóban uralomra jutott, akkor tulajdonképpen mindenfajta ilyen ellátást megvont, és bekövetkezett az a szörnyű állapot, hogy ezek az emberek üldözöttekként éltek a mi társadalmunkban. Tehát ez volt az ígéret, és ez volt a megvalósítás. Ezzel terhes a magyar történelem.
Ennek a kiáltó ellentmondásnak is valamiképpen elégtételt kell adni abban, hogy itt most egy megfelelő hadigondozotti törvényt fogadjon el a parlament. Megint hangsúlyozom: lelkiismeretéhez szólunk, amikor ezt kérjük tőle.
Nos, ez a hosszú korszak azonban, ez a hosszú sötét korszak szerencsére elmúlt, és a '90-ben megalakult új kormány végül is egy kormányhatározattal kezdte ezt a kérdést rendezni, amelyben már előírta a gondoskodási kötelezettséget, azonban jelezték akkor azt, hogy törvényben kell ezt szabályozni, s innen kezdve megindult a törvény előkészítése. Sajnálatos módon - már ebből a szempontból sajnálatos módon, tehát az idő, a késlekedés szempontjából - meg kellett várni a honvédelmi törvény megalkotását, mert akkor mégiscsak az volt, hogy először a honvédelmi törvény, és utána lehet majd a hadigondozotti törvényhez hozzányúlni. Tehát ez történt.
Nos, a honvédelmi törvény megalkotása elég hosszú időt vett igénybe, mert az akkori kormány, mi is kormánypártok voltunk, nem akartuk ezt az ellenzék ellenére, sok egyeztetés volt, konszenzuskeresés, és végül is megszületett a honvédelmi törvény, utána került sor annak a törvénynek a megalkotására, amelyet most módosítani kívánunk.
Tehát ez volt a demokrácia, a szabadság beköszöntése után lényegében az első, a hadigondozottak ellátásáról szóló törvény, amely végül is az első parlamenti ciklusnak utolsó törvényeként, tehát a végén született meg. Ez is mutatja, hogy ezekkel a tényleg jobb sorsra érdemes és szerencsétlen emberekkel még akkor sem törődtünk eléggé: mert miért nem lehetett volna elkezdeni rögtön az első években, ha nem is a legelső évben, de egy kicsit korábban ezt az ellátást megindítani? Ez is mutat valamit, hogy mi történt ezekkel az emberekkel.
És akkor most menjünk tovább, hogy mi történt. Utána az új kormány, az új hatalom is természetesen napirenden tartotta, szerepelt jogalkotási programokban, de az élet egyéb eseményei mindig háttérbe szorították ezt az igen fontos törvényt. Jöttek azok a pénzügyi megszorító intézkedések, amelyek miatt volt olyan szemlélet, hogy mindenütt le kell faragni a költségeket.
(18.20)
Akkor az ilyen jogi gondolkodásban ezt érintően még az is felmerült, hogy tulajdonképpen a rászorultság elvén kellene majd valamit adni, tényleg csak azoknak, akik rászorulnak. De ezt szerencsére elvetették, mert ez egy képtelenség lenne, ha a hadigondozotti kört is rászorultság alapján kezelnénk, azaz leszűkítenénk arra, hogy meg kell néznünk, ki az, aki tényleg rászorul. A mi véleményünk szerint ez valóban egy olyan kör, ahol nem szabad a rászorultsági elvet alkalmazni. Ugyanakkor azt is ki kell jelentenünk, hogy tájékozódásunk szerint ez az egész kör - a hadirokkantak, hadiözvegyek, hadiárvák köre - nagyon belefér a rászorultság kategóriájába abban az országban, amelyben ismeretes most már a szegénységi küszöb és a létminimum környékén élőknek a széles tömege; 30-40 százaléknál járunk a becslések szerint. Tehát biztos, hogy ez az a réteg, amelyik ebbe beletartozik, de szerencsére ez el lett vetve.
Hozzátartozik még a képhez az is, hogy az elmúlt parlamenti ciklus utolsó törvényénél a kormány nagyon jelentős ellenzéki bírálatot kapott. A jegyzőkönyvekben ezt meg lehet nézni. Most nagyon jó lenne, ha a hatalomra került ellenzék azoknak a bírálatoknak az alapján alkotna törvényt, de sajnos ebben az esetben ez azért nem áll fenn. Erre majd rá fogok mutatni. Az ott elhangzott bírálatok, kritikák és követelések úgy azért nem jelennek meg ebben a törvényjavaslatban sem, tehát itt is van egy ellentmondás.
Akkor a Kereszténydemokrata Néppárt mint kormánypárt, módosításokat terjesztett be, tehát ott szemben álltunk a kormánnyal. Nem sikerült elérni, hogy elfogadja az akkori kormánytöbbség. Mi előterjesztést tettünk még arra is, hogy ez a kör lényegében kárpótlásban részesüljön, hiszen meglenne ennek is a jogi alapja, hogy ugyanúgy, ahogy a kárpótlási törvényeket a parlament megalkotta - nyilván részleges kárpótlásról volt szó -, itt is úgy gondoltuk, ez a kör is kerüljön be abba. Már ennek a lehetősége is elment, hiszen a kárpótlás a vége felé közeledik. Tehát ezt a gondolatot nem elevenítjük fel most, de mindenképpen kérjük, javasoljuk - vagy mondjuk, követeljük -, hogy megfelelő, tisztességes megoldás szülessen ezen a téren. Tehát ilyen jogszabályi előzmények után terjesztettük be mi ketten a módosító indítványunkat, amiből végül is most az lett - örülünk neki -, hogy a kormány ezt beterjesztette.
Eme, talán kicsit hosszúra nyúlt bevezetés után szeretnék rátérni a konkrét dolgokra. Üdvözöljük a törvényjavaslatot, de egyes pontjait vitatjuk és kevésnek tartjuk. Ezekre szeretnék kitérni.
Az időpont kérdése már itt felmerült. A jelenleg funkcionáló törvényben valóban rendkívül helytelen volt a '49-es időpont. Tehát ezt most a kormány helyre kívánja hozni. Ez egy örvendetes tény. Azonban egyetértek mindazokkal, akik már erre céloztak, hogy nem jó az 1945. december 31-ei időpont sem, hanem 1944. december 31-ét kellene szerintünk szerepeltetni. Tudniillik a '44 decemberében megalakult nemzeti kormány már - akkor már szovjet megszállás volt Magyarországon - bizonyos nyomás alatt volt, és ennek a hatására már 1945 folyamán is megszorító lépések történtek, amelyek bizonyos személyeket kizártak, és megszorították egyáltalán az ellátási lehetőségeket. Tehát ha már visszanyúlunk, akkor az lenne a korrekt, hogy ezt az egy évet ne sajnáljuk, tényleg tegyünk rendet ezen a téren, és legyen ez a kezdő időpont 1944. december 31. vagy 23., a nemzeti kormány megalakulása - az már mindegy, itt most napokról nem kell vitatkozni.
A másik ilyen, számunkra fájdalmas dolog, és szintén etikai, lelkiismereti kérdésként kell fölvetnem, a következő. Ebből a körből akkor is, tehát a múlt ciklus végén megalkotott törvényben, és ebben a törvényjavaslatban is teljesen kimaradnak a külföldiek. Külföldi alatt kit értünk? Azokat a magyarokat, akik akaratuk ellenére kerültek külföldre, hiszen Trianonban elszakították a területet Magyarországtól. Ott élnek még hadirokkantak, hadiözvegyek is, nagyon idősek és csekély számban, tehát ez nem egy tömeg. Ebből a szempontból nem gondolok a volt hadiárvákra, mert az egy szélesebb tömeg lehet - ez sem tömeg, de ez egy szélesebb kör -, hanem kizárólag a hadirokkantakra és azokra a hadiözvegyekre, akik ott élnek ezeken a területeken, és akik hallják azt, hogy Magyarországon valamit mégis kapnak majd a volt hadirokkantak, és ők ebből kiesnek. Úgy gondolom, nem kell komoly anyagi fedezeti igény ehhez.
Kaptam egy levelet Nagyváradról, egy szegény hadiözvegytől, aki bizony számítana arra, hogy esetleg őt is megilletné egy ilyen kisebb fajta kárpótlás. Tehát ezt fölvetem, és ilyen értelmű módosító javaslatot szeretnénk beterjeszteni. Ezt jogilag megpróbáljuk megfogalmazni, hogy ez üljön, hogy ne okozzon semmilyen bonyodalmat, de ha ez a nagyon csekély létszámú réteg, embercsoport jelentkezik ilyen igénnyel, akkor ki tudjuk elégíteni.
A harmadik ilyen probléma, ami már itt fölmerült, de nekem is meg kell említenem, ezeknek a bizonyos igazolásoknak a kérése. Ha már az eddigieknél is így volt, a '49-es dátum mellett is, most a '45-ös vagy '44-es dátumnál is így lesz.
A miniszter úr mondta, hogy a törvényjavaslat így szól, tehát hogy az illetőnek kell igazolnia azt, hogy őtőle megvonták az ellátást. Erről akkor lehet, hogy kaptak papírt; biztos kaptak, hiszen azért ez a megvonás is úgy történt, hogy kaptak egy ilyen döntést. Ezek a papírok ezeknél az embereknél tulajdonképpen már nem biztos, hogy megvannak. Ilyen levelek is vannak nálam, és kérnek engem, hogy segítsek fölkutatni ezt a papírt, mert őnekik nagyon fontos, hogy ezt a kis térítést megkaphassák. Tehát megható és megdöbbentő esetekről szólnak ezek a levelek.
Úgy gondolom, jogilag meg lehetne ezt úgy oldani, hogy ha ilyen ember jelentkezik, és mégis tud valamiféle olyan iratot - nem pont ezt az igazolást, mert ez nincs meg -, amiben ráutaló szöveg van, vagy akár tanúsítják azok, akikkel együtt volt - tehát nem kellene itt jogi merevséget alkalmazni. Hangsúlyozom, hogy szűk körről lenne itt is szó. Tehát, hogy ne érezze magát senki úgy, hogy ha ő a jelenlegi államhatalomhoz fordul, akkor egy olyan lelkiismeretlen eljárással találja magát szemben - jó, nyilván egy ügyintéző fog vele beszélni -, hogy nagyon sajnáljuk, mi nem tudjuk megadni, mutassa meg, tényleg elvonták-e öntől. Őneki van valamiféle lehetősége, hogy egy ráutaló sor legyen valahol, vagy valaki segít tanúsítani ezt. Ezt is meg kellene jogilag formulázni. De úgy véljük, gondolkozzunk el ezen, hogy azokat az embereket, akik nem tudják felmutatni azt az igazolást, ne rekesszük ki ebből a lehetőségből. Ez a három volt ilyen jogi, formai dolog, amit mindenképpen föl kellett vetnem.
Miniszter úr is említette, hogy a hadiárváknak ez az ötvenezer forintos térítése, ami éveken át húzódott, szintén egy fájdalmas pont. Mert most miért pont a hadiárvák részére? Meg ez már a jogszabályban megítélt - hiszen itt most egy törvény betartásáról volt szó -, tehát egy már itt a parlament által megszavazott ötvenezer forintos térítést görgettünk magunk előtt éveken át. Most már végre sor kerül a folyósítás megkezdésére. Ez így önmagában örvendetes, de gondoljunk arra is, hogy amikor a törvényben ezt így meghatároztuk - tehát az elmúlt ciklus utolsó törvényeként -, azóta milyen infláció volt, hogy ez az ötvenezer ötvenezernek számít-e most. Azért ezzel is törődni kell, mert itt viszont az a vád érheti, azt hiszem, jogosan a kormányzatot - nem állítom, hogy így van, de jogosan gondolja valaki -, hogy tulajdonképpen itt most majdhogynem szándékosan csinálták ezt, mert azt a pénzt eddig, ami őnekik járt volna törvény alapján, lényegében nem adták ki, az állam használta. Így lényegében kevesebbet kap, tehát nem kapja meg azt, amit akkor a törvényben megítéltek. Ki kell számítani azt, hogy mennyi az inflációs veszteség, és azzal ezt az összeget mindenképpen növelni kell.
(18.30)
Ide kapcsolódik az a gondolatom - és tulajdonképpen ez a törvényjavaslat legnagyobb hiányossága -, hogy ez nem tartalmazza a térítések mértékének a fölemelését. A térítések akkor lettek meghatározva, azóta infláció volt, és ezt mindenképpen figyelembe kellene venni. Ezt most nemcsak erre a hadiárva-ellátásra mondanám, hanem az egész komplex körre.
Mi a decemberi javaslatunkban is szerepeltettünk már összeget, ezt itt most elmondanám. Az első járadékosztályba sorolt hadirokkant esetén 400 ezer forint egyszeri térítést javasolunk, a második járadékosztályba sorolt hadirokkant esetén 320 ezer forintot, a harmadik járadékosztályba sorolt hadirokkant esetén 240 ezer forintot, a negyedik járadékosztályba sorolt hadirokkant esetén 160 ezer forintot, az ötödik járadékosztályba sorolt hadirokkant, valamint a hadiözvegy esetén - ez a kettő össze van vonva - 120 ezer forintot. A hadiárváknak ezt a térítését, ami, mint említettem, jelenleg még 50 ezer forinttal funkcionál, mi 80 ezer forintra emelnénk fel, legalábbis ezt fogjuk javasolni. Ezt a kört még kiegészítenénk a volt hadigyámoltakkal is. Ez egy külön kategória, de a jogszabály ezt tudja kezelni, illetőleg benne van.
A volt hadigyámolt az a személy, aki nem olyan hadiárva lett, hogy meghalt az édesapja és azonnal hadiárva lett, hanem akit egy hadirokkant nevelt fel, nyilván szűkös és nehéz anyagi körülmények között. Ezek voltak a hadigyámoltak. Most megvan pontosan a jogszabályban, hogy ez mennyi ideig minősült annak, ezeket mind be kell tartani. Tehát a volt hadigyámoltakról és a volt hadiárvákról van szó. De hozzá kell tennem, hogy természetesen ez az a kör, amely az anyagi fedezet szükségességét jelentősebben bővíti. Tehát a megítélésnél majd el kell ezen gondolkozni, hogy maguknak a hadirokkantak és a hadiözvegyeknek, még így a felemelt összeggel is mi a fedezete, és mi az a kör, nyilván ilyenek még többen élnek, a volt hadiárvák és a volt hadigyámoltak köre. Tehát majd a mérlegelésnél ez nyilván szempont lesz, de már itt is jelzem.
Mindezen javaslataink után még a fedezet kérdésére szeretnék kitérni. Mi csináltunk egy számítást, talán ezt majd a részletes vitában és a bizottsági vitában ismertetném pontosabban. A végeredményét mondanám, hogy mennyi ilyen kérelem várható most a bővítések következtében, mindazok következtében, amiket én itt elmondtam, de ezek az extrém esetek szerintem nem nagyon fogják a létszámot növelni. Mindezen számítások végeredménye, beleértve a hadiárvákat, hadigyámoltakat is, 3,5 milliárd forint. Lehet, hogy első pillanatra valaki azt mondja, hogy hű, ez nagyon sok. De úgy vélem, hogy ezt az összeget mindezen jogtörténeti háttérrel és mindezen társadalmi és gazdasági helyzetben, amelyben most vagyunk, ennek az országnak meg kellene ítélnie, illetve ennek a törvényhozásnak ezt meg kellene állapítania.
Azért merem ezt mondani - és ez a befejező gondolatom -, még egyszer visszakanyarodok a lelkiismereti kérdésre. Ezek az emberek szerencsétlenek, és sokáig üldözöttek is voltak. Ezeknek valami elégtételt kell adni, de teljes elégtételt soha nem lehet nekik adni. Ez az összeg, amit felsoroltam, egyáltalán nem azonos azzal, hogy most megoldottuk az ő problémájukat. Ez a 3,5 milliárd forint is lényegében egy gesztus feléjük. Tehát nem arról van szó, hogy az állam olyan óriási terhet vállalna magára.
Szabad legyen még tényleg befejező gondolatként azt elmondanom, hogy itt az előző mentelmi ügynél is és más helyen is egyre többször halljuk azt, hogy milyen összegek kerülnek kifizetésre és milyen célokra. Kérem, ezt a hadigondozottak is hallják! Én nem akarom most ragozni ezt a dolgot, mindenki tudja, miről van szó. Akkor, amikor egy személy részére majdnem milliárdos kifizetés van - és nyilván több ilyen van, és milyen célra -, akkor tényleg meg kell állni, és meg kell gondolni azt, hogy ezzel a 3,5 milliárddal ebben a helyzetben, amikor a kormány jelzései szerint a gazdasági helyzet javul - lehetne idézni itt elég sok ilyen megállapítást -, tehát van már valamiféle kibontakozás, ne legyünk fukarok! És még egyszer hangsúlyozom: ez egyáltalán nem az az összeg, ami az ő életüket, nem tudom én, milyen jobbá fogja tenni, de legalább ezt az összeget ítélje meg a magyar parlament.
Azaz tömören összefoglalva: mi ezt a törvényjavaslatot üdvözöljük és támogatjuk, de szeretnénk kiegészíteni. Tehát meg is fogjuk szavazni; ha tegyük fel, így marad, akkor is meg fogjuk szavazni, mert ez mindenképpen egy bővítés. De szeretnénk azt elérni, hogy a parlament ezeket a módosító indítványokat támogassa, és bővüljön ez a kormányjavaslat az itt elmondottakkal. És még akkor sem lehet nyugodt a mi lelkiismeretünk! Tehát a mi lelkiismeretünk számára csak egy kis javulást okozna az, ha ezt a parlament elfogadja, de úgy vélem, hogy mi most már végérvényesen magunkban kell hogy hordozzuk ezt a tüskét, hogy mi történt ezekkel a szerencsétlen emberekkel, akik végül is a második világháború poklából hazakerültek, ezeknek az árváival, özvegyeivel és gyámoltjaival.
Kérem a tisztelt parlamentet, fontolja meg ezt, és majd a módosításoknál és végül is a törvény elfogadásánál eszerint szavazzon. Köszönöm figyelmüket. (Taps.)
