CSIZMÁR GÁBOR
CSIZMÁR GÁBOR
CSIZMÁR GÁBOR (MSZP): Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Az előttünk fekvő törvényjavaslat sokkal többet tartalmaz, mint amit a címe ígér. A korábbi vitákban képviselőtársaim közül többen kifejtették, hogy ennek a törvényjavaslatnak a tartalma nem teljesen felel meg a címének, hiszen a címe két tárgykört fogalmaz meg, nevezetesen: a minisztériumok átalakulásával, a miniszterek feladat- és hatáskörének változásával kapcsolatos javaslatok, valamint az Ifjúsági és Sportminisztérium létrehozásával összefüggésben szükséges törvénymódosítások.
Ehhez képest ez a törvényjavaslat számos ágazat szakmai törvényének átalakításával, konstrukciók, döntési mechanizmusok, kuratóriumok, programtanácsok, szakmai tanácsok összetételének módosítását vállalja fel, ami messze nem felel meg annak az Országgyűlés által kirótt feladatnak, hogy a miniszterek feladat- és hatáskörének változásából adódó törvényjavaslatok, illetve hogy az Ifjúsági és Sportminisztérium létrehozásával kapcsolatos módosítások kerüljenek elénk. Tehát ez a törvényjavaslat nem jelenti automatikusan azt, hogy át kell alakítani a gyermek- és ifjúsági területen kialakult döntéshozatali mechanizmusokat; nem jelenti azt, hogy meg kell változtatni a sporttörvény jelentős részét; nem jelenti azt, hogy a foglalkoztatási törvény felét át kell írni. Sok minden mást nem jelentett ez a feladvány, a kormány mégis azt vállalta, hogy ha már ott jár, hogy a miniszterek hatáskörét pontosítja, s felállítja ezt az új minisztériumot, akkor jártában-keltében belenyúlkál egy pár törvénybe. Csak példaképpen mondanám, hogy az államháztartási törvénybe immár fél év leforgása alatt negyedszer fog belenyúlni az Országgyűlés. Amikor az államháztartási törvény ilyen sűrűségű módosításáról beszélünk, akkor sem jogbiztonságról, sem az államháztartás biztonságáról nem lehet beszélni.
Úgy gondolom, ezzel a törvényjavaslattal a kormány számos esetben végiggondolatlan, nem mindig szakszerű módosításokba kezdett, ezért amikor módosító indítványokkal találkozik, végig kellene gondolni, hogy melyek azok a kérdések, amelyek valóban e törvény tárgyát képezik, s melyek azok az ügyek, amelyek valóban az új minisztérium felállításával, valóban a miniszterek hatáskörének változásával függenek össze, s melyek azok a kérdések, amelyeket önálló törvényjavaslat formájában, a szakmai vita kapcsán alaposan, minden összefüggést áttekintve ismét a Ház elé kellene hozni. Hogy egy meglehetősen vitatható, de szemléletes példát mondjak: valahol hátul, ha jól emlékszem, a 76. § (2) bekezdésében szerepel egy egyszerű félmondatban, hogy a törvény hatálybalépésével együtt hatályon kívül helyezzük az ifjúságról szóló, 1971. évi IV. törvényt. Azt a törvény, amit, gondolom, a parlamenti patkó mindkét oldalán ülő képviselőtársaim is elavultnak, s nagyon nehezen alkalmazhatónak tartanak, és ami helyett valóban szükséges lenne a gyermek- és ifjúsági jogokról, a jogok érvényesítésének feltételeiről, garanciájáról szóló törvény megtárgyalása itt, e Házban.
Sajnálatosnak tartom, hogy a problémát elintézettnek véli ezzel a javaslattal a kormány, és nem nyújtja be azt a javaslatot, ami mondjuk ennek a törvénynek a kiváltására szolgál.
(20.00)
Hogy ennek a törvénynek a hatályon kívül helyezése egyébként hogyan van összefüggésben a minisztérium létrehozásával vagy a miniszterek hatáskörének változásával, arra érdeklődéssel fogom hallgatni esetleg államtitkár úr vagy miniszter úr érvelő szavait a vita-összefoglalóban.
Röviden összefoglalva: tehát az egyik általános problémám, kritikám a törvénnyel kapcsolatosan az, hogy túlterjeszkedik a kapott és vállalt feladaton, olyan területekbe kap bele - és nem mindig szakszerűen, nem mindig átgondoltan -, amelyeknek szabályozása sokkal érzékenyebb, sokkal szakszerűbb, sokkal finomabb kezelést kíván.
Meg lehetett volna ezt tenni - és ez a második problémám a törvényjavaslattal -, ha a kormány az itt érintett több mint 30 törvény érintetti körével, szakmai szervezetekkel, civil szervezetekkel konzultált volna. Konzultált volna egyfelől azokon a fórumokon, egyeztető mechanizmusokon, amelyeket különböző szintű jogszabályok ma is deklarálnak, és betartotta volna a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény előírásait, amelyek szerint az érintett társadalmi szervezetek véleményét a jogszabály előkészítése során ki kell kérni. Ez nem történt meg.
Ugyanakkor megtörtént az a cinizmus és az érintettekkel, így például a gyermek- és ifjúsági szervezetekkel szemben az az arcátlanul pimasz megmozdulás, hogy a kormány már régen benyújtotta ezt a törvényjavaslatot az Országgyűlésnek, amikor a múlt héten, kedves hangú levélben, ennek a törvényjavaslatnak a kivonatát megküldte a gyermek- és ifjúsági szervezeteknek, hogy várja a véleményüket. Akkor várja a véleményüket, amikor ez a törvényjavaslat már két hete az Országgyűlés asztalán feküdt! Akkor várja a véleményüket, amikor elmulasztott velük egyeztetni az érintetteket érintő kérdésekben; s akkor, amikor nem hajtotta végre a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény előírásait.
Úgy gondolom, hogy ez egyszerűen pimaszság, egyszerűen a társadalmi partnerek semmibevétele, lebecsülése, amit - úgy gondolom - a kormány nem először csinál meg, és éppen ideje lenne, hogy észrevegye, ez az út nem járható!
Az általános megjegyzések között szeretném említeni azt is: ez a törvényjavaslat sajnos leplezni kíván olyan törvénysértéseket, amelyek az elmúlt fél évben gyakorlatként megjelentek a kormány munkájában, és ezeket a kisebb-nagyobb törvénysértő lépéseket a kormány ezzel a törvényjavaslattal kívánja utólag legalizálni. Hogy példát is mondjak: a gyermek- és ifjúsági alapprogramra vonatkozó, még hatályos törvényi előírás előírja, hogy az alapprogram tanácsát negyedévente össze kell hívni. Az alapprogram tanácsa májusban ülésezett utoljára, a Horn-kormány által addig kinevezett programtanács elnökének összehívásával. Azóta sem programtanács elnöke, sem programtanácsülés nem volt; több mint 100 millió forint pihen a gyermek- és ifjúsági alapprogram számláján, s a civil kezdeményezésekhez nem jut el abból a költségvetési keretből, amely nekik jár, amelyet ez az Országgyűlés - vagy nem pontosan ez az összetételű, de a Magyar Köztársaság Országgyűlése - az 1998. évi költségvetésben számukra meghatározott.
Úgy gondolom, ez nem járható út, hogy meglévő törvényeket, meglévő jogszabályokat semmibe vesz a kormány, majd utána benyújtja ennek olyan típusú módosítását, hogy az eddigi jogszabálysértéseit utólag legalizálja. Ilyen volt egyébként, mondjuk, a Gyermek- és Ifjúsági Érdekegyeztető Tanács semmibevétele az elmúlt hónapokban, amire voltam szíves egy azonnali kérdés formájában felhívni a figyelmet, hogy hatályos jogszabályok írnak elő bizonyos együttműködést az érdekegyeztető tanács keretében, miközben az illetékes államtitkár közli, hogy ilyen alakulatot nem ismer a kormány - miközben az ő feladatai között írja elő a mostani kormány, hogy működjön együtt ezzel az érdekegyeztető tanáccsal.
Mindezek után néhány, a törvényjavaslat XIX. fejezetével, tehát a gyermek- és ifjúsági struktúrával kapcsolatos ügyben szeretnék észrevételt tenni. Elöljáróban azonban hadd fogalmazzam meg gyorsan: magam is üdvözlöm az Ifjúsági és Sportminisztérium létrehozását, létrejöttét. Még azt is mondhatnám szubjektív megfogalmazással, irigylem a mostani kormánypárti oldalt, hogy volt ereje megcsinálni ezt a konstrukciót. Nekünk az elmúlt négy esztendőben csak arra futotta, hogy azokat a döntéshozatali mechanizmusokat és forrásokat létrehozzuk, amelyek ebben a bizonyos 1995. évi LXIV. törvényben, illetve a költségvetési törvényekben megjelentek. Valóban, előremutató lépésnek tartom a magam részéről szakmai tekintetben az Ifjúsági és Sportminisztérium létrehozását.
A létrehozáshoz azonban - úgy gondolom - szervesen nem kapcsolódik a döntéshozatali mechanizmusok átalakítása. Itt néhány mondatos kitérőt is tennék, ha megengedik képviselőtársaim. Úgy gondolom, valamennyi társadalompolitikai kérdésben egyre inkább az a szemlélet érvényesül Európában, és talán elkezdődött ez nálunk is: felfedezzük, észrevesszük, hogy osztott felelősség, osztott források és együttműködési kényszer létezik a társadalomban, legyen ez akár gyermek- és ifjúsági, akár szociálpolitikai vagy más társadalompolitikai terület; vagyis megvan a meghatározott, konkrét, egyértelmű feladata a kormányzatnak, megvan a határozott, pontosan körülhatárolt feladata és felelőssége a települési, helyi önkormányzatoknak, megvan a civil szervezeti körnek, megvan a szakmai intézményeknek, intézményrendszernek s magának az érintettnek is, ahogy az adott társadalompolitikai kérdésben az adott társadalompolitikai csoportnak, egyénnek, családnak, közvetlen közösségnek is.
Ha nem így működik a rendszer, akkor hasonlatos lesz az államszocializmus idején alkalmazott gyakorlathoz, amikor is az állam mindent vállal, az állam ezért összpontosít és központosít forrásokat, majd vállalását nem teljesíti, és ezek a szereplők eszköz, lehetőség, felelősség és forrás híján megkísérelnek ugyan részt venni a problémák megoldásában, de erőtlenek, és éppen ezért nem hatékonyak.
Az elmúlt 8-9 esztendő azt mutatta Magyarországon is, hogy ezekben a kérdésekben osztott felelősségre és osztott erőforrásokra van szükség. Ezért az a jó, ha a döntéshozatali mechanizmusokban a szereplők együttműködési kényszere, együttműködési - maradok a szónál - kényszere érvényesül, vagyis nem lehet egymás rovására hatáskört, forrást, lehetőséget elvonni, hanem mindenképpen össze kell illeszteni az érdekeket, a szándékokat, és meg kell kísérelni közös döntéseket hozni a lényegesebb kérdésekben.
Amíg kialakult az ifjúsági területen a döntéshozatali és intézményi struktúra, ezt a következetességet hordozta magán, vagyis - idegen szóval - egy olyan komenedzsment struktúra jött létre, amelyben a kormányzat és a korosztályt képviselő, valamint a korosztályt támogató civil szerveződések kénytelenek voltak együttműködni, kénytelenek voltak érdekeiket egyeztetni, és az együttműködés és egyeztetett érdekek alapján a rendelkezésre álló állami források felosztása is bizonyos értelemben közösen történt.
Ezt a konstrukciót kívánja ez a törvényjavaslat lényegében megváltoztatni, mondhatni: következetességgel egy másik elvet kíván érvényesíteni ezen a területen, meghagyva az alapintézményeket, nem azt a logikát használja, hogy az érintettek maguk mondják meg, kik azok, akik az érdekegyeztetésben részt vesznek, kik azok, akik a döntéshozatalban részt vesznek, hanem a konstrukció lényege, amelyet a kormány elénk tárt, hogy majd a kormány kijelöli a saját partnereit, akikkel tárgyalni akar, majd a kormány kijelöli a civilek közül azt, akit a döntéshozatalban látni kíván. S aki nem polgár vagy nem polgári, akit nem kíván a kormány, aki a kormány sarkára lép, aki a kormányt kritizálja, az nemkívánatos ebben a struktúrában, azzal nem kell tárgyalni, azzal nem kell együtt ülni egy döntéshozatali mechanizmusban, annak kívül tágasabb, és annak a források közelébe se szabad keverednie.
Ez a különbség a két logika közt, és ez tetten érhető lépten-nyomon, soronként, paragrafusonként a törvényjavaslatban. Erre szeretném felhívni a figyelmet.
(20.10)
A "Gyermek- és Ifjúsági Érdekegyeztető Tanács" elnevezést - bár egy kormányhatározat használja az illetékes államtitkár együttműködési feladataként - ez a törvényjavaslat az új minisztérium, így a miniszter feladatai között már sajnálatos módon nem szerepelteti, és egyáltalán nem is akar tudomást venni arról, hogy csaknem négy éve létezik egy ilyen intézmény. A nem kormányzati oldalak szerint értelmes és hasznos módon, természetesen az új kormány erről nem akar tudomást venni.
Csak megjegyzésül szeretném mondani, hogy amikor az ENSZ gyermeki jogokkal foglalkozó bizottsága a magyar helyzettel, vagyis a gyermekek jogairól szóló, New Yorkban 1989. november 20-án elfogadott egyezmény magyarországi érvényesülésével foglalkozott a magyar jelentés alapján, akkor a '98. júniusi jelentésében úgy fogalmaz, hogy a bizottság üdvözli a Gyermek- és Ifjúsági Érdekegyeztető Tanács felállítását, amely a kormány, az ifjúsági szervezetek, valamint a gyermekekről és a gyermekekért munkálkodó nem kormányzati szervezetek képviselőiből áll.
Nem lesz könnyű elmagyarázni az ENSZ gyermeki jogok bizottságának - nem is olyan sokára, egy-két éven belül, amikor az ötéves jelentést kell benyújtani -, hogy miért van az, hogy a kormány azt, amit egyébként a nemzetközi közvélemény is üdvözölt, egyik pillanatról a másikra megsemmisítette. Nem lesz könnyű elmagyarázni Európában, hogy azokat a struktúrákat, amelyek a civil és kormányzati együttműködést szolgálták, és amelyek igen magas hatáskörbe, helyzetbe hozták a civil szervezetek képviselőit, ez a kormány semmibe veszi, és úgy módosítja a törvényeket, hogy ezek csak javaslattevő szerepbe keveredjenek, és ha a javaslatuk nem tetszik a kormánynak, akkor ez bármikor lesöpörhető.
Néhány megjegyzést hadd tegyek a szakszerűségre vonatkozóan - három ilyen "apróságról" szólnék. A kormány a törvényjavaslatban újra kívánja definiálni a "gyermek" fogalmát. A gyermeknek azt a fogalmát, amelyet a New York-i egyezmény egészen pontosan megfogalmaz, a '91. évi LXIV. törvény, amellyel az egyezményt kihirdettük, pontosan megfogalmaz, amelyet a polgári törvénykönyv megfogalmaz és sok minden más magyar törvény - mondjuk a gyermekek védelméről szóló '97. évi XXXI. törvény, és nem sorolom végig az összeset -, pontosan megmondja, hogy mit kell érteni a "gyermek" fogalmán. Ez a törvényjavaslat egy új "gyermek" fogalmat kreál pusztán azért, mert létrejön egy Ifjúsági és Sportminisztérium, és az a fogalom, amely a magyar jogrendben van, nem tetszik neki, ezért még a fogalmat is át kívánja alakítani. Azt gondolom, hogy legalábbis célszerű lenne az egyezményt következetesen használni, ha már a minisztérium feladatai között szerepel az egyezmény magyarországi érvényesülése fölötti érték is.
Egy másik ilyen: a gyermek- és ifjúsági alapprogram által támogatott célok között váltakozva hol a gyermek marad ki, hol a fiatal. A felsorolásban vagy csak a gyermekek testi, lelki, szellemi fejlődését segítő programokat kívánja támogatni az alapprogram, a fiatalokét nem; vagy egy másik megközelítésben csak az ifjúság közösségi kezdeményezéseit, csak az ifjúság érdekében tevékenykedő intézmények, nem kormányzati szervezetek, csak a fiatalok saját problémamegoldó képességének erősítését elősegítő programokat kívánja támogatni, a gyermekekét nem. Úgy gondolom, célszerű lenne végiggondolni, hogy mely támogatási kérdésben mikor melyik korosztály az, amelyik a támogatást megérdemli. A megérdemlés szó alatt inkább azt értem, hogy melyek azok a korosztályok és mely ügyekben, ahol indokolt a támogatás.
A harmadik ilyen probléma a területi önkormányzatok szerepeltetése. Maga a fogalom is érdekes, mert a helyi önkormányzatokról szóló '90. évi LXV. törvény ilyen fogalmat nem ismer. Ismeri a településit, ismeri a megyei, fővárosi önkormányzat fogalmát, de olyat nem ismer, hogy területi önkormányzat. Úgyhogy először is ezt kellene definiálni a törvényben. Másodsorban pedig egyáltalán az önkormányzatok mint olyan nem jelennek meg sem mint támogatottak, sem mint együttműködő partnerek, sem mint szereplők az esetleges döntéshozatali mechanizmusokban.
Rogán Antal képviselőtársammal egyébként szívesen egyetértenék, és egyetértek abban a tekintetben, hogy nagyon fontos a források decentralizálása. Nagyon fontos, hogy az önkormányzatok közelébe, ahol a fiatalok élnek - mert a fiatalok nem régiókban élnek, hanem a települési önkormányzatok közelében -, oda kerüljenek közel a források. Csak akkor nem dekoncentrált szervezeteket, irodákat, adminisztrációkat kell létrehozni, mint ahogy a javaslatban van, hanem az önkormányzati forrásokat kell megerősíteni. Nagyon kíváncsian várom, hogy Rogán Antal és képviselőtársai vajon fogják-e majd támogatni a költségvetési törvényhez benyújtott azon módosító indítványokat, amelyek valóban forrást telepítenek a települési önkormányzatokhoz a gyermek- és ifjúsági feladatok megoldására.
Befejezésül: úgy gondolom, hogy azokban a változtatásokban, amelyeket a kormány a döntéshozatali mechanizmusban a gyermek- és ifjúsági területen elvégzett - és tételesen ismertethető lenne, vagy ismertetni lehetne, hogy mely pontokon milyen típusú változásokat hozott ez a javaslat, hol szűnik meg a gyermek- és ifjúsági szervezetek delegálási joga és lesz javaslattevő, kínálatot nyújtó, de egyébként a kormányzat számára semmire sem kötelező jogállása -, ehelyett, azt gondolom, őszintébb lenne, ha a kormány egy olyan szöveget tett volna elénk, amelynél nem játssza el a demokráciát, nem csinál úgy, mintha valóban a civilekkel együtt akarna működni, hanem leírná az őszinte szándékát, vagyis hogy én mondom meg, hogy ki a partner, én mondom meg, hogy ki hozza a döntéseket, és mindenki más menjen a fenébe. Na most, valószínűleg ezt kellene leírni pontosan, hogy a kormány saját maga kíván minden egyes döntést meghozni, és nem kíváncsi mások álláspontjára. Sokkal őszintébb és sokkal világosabb lenne ez a pozíció, nem kellene kiolvasni a szövegből és hozzágondolni mindenféle látszatdemokratikus érzelmeket és megnyilvánulásokat, mert valójában arról van szó, hogy a kormány a maga kezébe akarja vonni azokat a döntéseket, amelyeket eddig megosztva kellett a gyermek- és ifjúsági szervezetek képviselőivel vagy a korosztályokat támogató képviselőkkel meghozni.
Remélem, hogy a képviselőtársaim azokat a módosító indítványokat, amelyek ezt a látszatdemokráciát megszüntetni hivatottak, legalábbis megfontolásra érdemesnek tartják, és nyilván nem az első fázisban, de a részletes vita szakaszában kapcsolódó módosító indítvánnyal talán lesz mód arra, hogy szakszerű és nem a tíz évvel ezelőtti állapotokat visszaállító konstrukció jöjjön létre, merthogy utoljára tíz évvel volt divat az érdekegyeztetés és érdekérvényesítés helyett az érdekbeszámítás konstrukcióját üzemeltetni, és a látszat-érdekegyeztetések mechanizmusát érvényesíteni. Bízom benne, hogy nem kerülünk vissza tíz évvel, hanem valóban, ahogy többen mondják, a jövő minisztériumaként előre felé tekintő konstrukciót hozunk létre, nem pedig a múltat idéző megoldásokat.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok padsoraiban.)
