DR. GLATZ FERENC
DR. GLATZ FERENC
DR. GLATZ FERENC, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak! Nem panaszkodni jöttem, nem kérni, hanem együtt gondolkodni - ezzel kezdtem a ma reggeli felszólalásomat. Nagyon köszönöm önöknek, hogy hozzászólásaik az együttgondolkodás mentén futottak, magamat is továbbgondolásra késztettek, és azt hiszem, ilyen értelemben nagyon is igaza van Lezsák képviselő úrnak, amikor nem javasolja, hogy a kétévenkénti beszámoló időszakát három évre bővítsük ki. Minél többet beszélünk valamiről, annál többet rákényszerülünk gondolkodni rajta, és ilyen értelemben ez a tudománynak csak hasznára lehet.
Néhány megjegyzést az együttgondolkodás és a továbbgondolkodás érdekében, illetve hatására:
Első megjegyzésem az lenne, hogy én a magam részéről mint előterjesztő, teljes mértékben egyetértek a H/1945. számú határozat szövegével, ez a szöveg egyébként az oktatási és tudományos bizottságban az Akadémia elnökének és vezetőinek, tehát a beszámoló készítőinek bevonásával készült és került előterjesztésre, ilyen értelemben én a magam részéről kérem a képviselőket, hogy ezt fogadják el, a magam részéről ebben minden olyan lényeges pontot megtalálok, amelyek az előző vitákon és az előterjesztés eredeti szövegében elhelyezkedtek.
Itt kell köszönetet mondanom az oktatási és tudományos bizottság mellett a többi bizottságnak is, amelyek megtárgyalták ezt az előterjesztést, hiszen - mint mondottam szintén szóbeli előterjesztésemben - a tudományt nem egy ágazat kérdésének tekintem - mint ipar, kereskedelem, mezőgazdaság és így tovább -, nem egy bizottság ügyének tekintem, hanem az egész magyar termelési, kulturális szféra ügyének és az egész magyar parlament ügyének.
Ehhez kapcsolódik a beszámoló jellegére tett megjegyzésekhez fűzött észrevételem. Talán többen emlékeznek a jelen levő képviselők közül, hogy 1996-ban, amikor először készült beszámoló, és amikor a magyar parlament először foglalkozott a magyar tudomány helyzetével, akkor két álláspont alakult ki. Az egyik álláspont az volt, amely monografisztikus feldolgozást várt a tudományról szóló helyzetjelentésként, a másik, amelyik egy rövid, lényeges kérdéseket előtérbe hozó és röviden szövegező beszámolót várt.
Révész képviselő úrnak a bizottsági ülésen is elmondottam, de akkor éppen mással beszélgetett, talán ezért most ismét elmondom, hogy ez a beszámoló a különböző tárcák és a különböző autonómiák egyeztetése révén alakult ki szerkezetében, formájában, tartalmában és terjedelmében. Azokat a kérdéseket, amelyeket ő szóba hoz - természetesen hadd tegyem ezt is hozzá -, a képviselő hölgyeknek és uraknak megküldött 1996. évi beszámoló monografikus vastagságú kötete szinte mind tartalmazza. Azt is elmondottam, hogy '96 óta ezekben a kérdésekben - állami részvétel, nagyvállalatok problémája és így tovább - jelentős változás nem következett be, ezért tehát a dolgozat összeállítója, a beszámoló összeállítói úgy döntöttek, hogy itt jelzésszerűen szólnak ezekről a problémákról; ez viszont megtalálható a beszámolóban.
Úgy gondolom, az, hogy a beszámoló és a szóbeli előterjesztés, valamint a tárgyalás között ilyen nagy az időkülönbség - teljesen igaza van Lezsák képviselő úrnak -, hátráltatja a munkát. Ilyen értelemben teljes egyetértésben Révész képviselő úrral, már a bizottsági ülésen is arról szóltunk: valahogy oda kellene hatni, hogy a beszámoló lezárása - ez esetben '98 ősze - és parlamenti vitája között ezt a gapet, ezt a különbséget csökkentsük.
Ide kapcsolódnak azok a vitakörök, amelyeket én ma itt szóba hoztam szóbeli előterjesztésemben, többek között a régió problémája, az integráció problémája. Magam is érzem és tudom, hogy '97-98 őszéhez képest is '99-ben már újabb és újabb problémák nyomultak előtérbe, és önöknek, politikusoknak az a kötelességük - és nagyon jó, hogy ezt számon kérik -, hogy az aktuális problémákról és a jövőbeli problémákról akarjanak hallani. Ilyen értelemben beszéltem én ma itt szóbeli expozémban többek között a regionalizmus problémájáról, kiemelve, milyen pozitívnak tartom, hogy az elmúlt esztendőben a kormányzat, az ellenzék egyöntetű támogatásával a regionális politika közép-európai szempontú megerősítése jött létre Magyarországon.
Személyes tapasztalatom - épp most azon dolgozom, hogyan lehet a Magyar Tudományos Akadémia államnemzeti, szervezeti elvét a kultúrnemzeti elvre áthelyezni, tehát arra, hogy terjeszkedjék ki az Akadémia kutatás- és tudományszervezési politikája a határokon túli magyarságra is, személyes tapasztalatom -, hogy lenn a régiókban, hiszen jártam Baranyában, jártam Szegeden, Miskolcon, Veszprémben, Debrecenben, olyan óriási lendületet kapott ez az új regionális biztatás '98-ból, hogy - én a magyar társadalom mozgékonyságát tekintve mint történész eddig is optimista voltam, de - most már a jövőt tekintve is optimista vagyok. Tehát javasolom, hogy a beszámoltatás ütemezését valami módon úgy változtassuk meg, hogy a lezárás és a parlamenti megtárgyalás egymáshoz közelebb essék.
A második megjegyzésem a tudománypolitikai reformot illeti. Egész Európában új kérdés a tudománypolitika. A tudománypolitika - mint állami politizálás - szakterülete az 1920-as években alakult ki, és ma is hiánycikk Nyugat-Európában és Amerikában egyaránt. Ma már ez egy szakma, kérem. Ez nem azt jelenti, hogy tudománypolitikához ért az, aki elvégzi az egyetemet vagy kutató, vagy éppen akadémikus, ez egy ugyanolyan szakma ma már, mint a gazdaságpolitika, a honvédelmi politika.
Nagyon jó, hogy Magyarországon a parlament ilyen egyöntetűen '96 decemberében egy tudománypolitikai reform megindítása mellett döntött, és én a magam részéről nagy szimpátiával követem azt a törekvését a miniszterelnök úrnak, hogy aktív tudománypolitikát kíván a következő kormányzati periódusig bezárólag is művelni. Hogy milyen legyen az Akadémiának mint országos autonómiának a viszonya a végrehajtó hatalomhoz, hogy egy tanácsadó testület legyen-e, ahogy Lezsák képviselő úr megjegyezte itt a bevezetőjében, vagy pedig vegyen át koordináló feladatokat; kérem, ebben, azt hiszem, vitákra fog még sor kerülni közöttünk. Én a magam részéről és a tudománypolitikai kollégium első, eddigi egyetlen ülésén a miniszterelnök úr részéről is az autonomista elv érvényesítése mellett vagyunk, és úgy gondolom, hogy ez is a korszerű európai megoldás.
Én a végrehajtó hatalmi koncentrálást nem tartom eredményesnek, félreértés ne essék, ez is egy út - sok úton lehet egy hegy csúcsára följutni, mint ahogy lutheránus apám mondotta -, de én a tapasztalatra alapozva, az elmúlt évtizedek európai tudománypolitikájára figyelve a túlzott végrehajtó hatalmi koncentrálást a tudomány területén és a tudománypolitika területén nem tartom eredményre vezetőnek.
A harmadik megjegyzésem a stratégia és általában az akadémiai közösség részvétele a stratégiai kérdések kutatásában. Szeretnék valamit leszögezni: a Magyar Tudományos Akadémia nem az intézetek akadémiája. A Magyar Tudományos Akadémia a magyar kutatók köztestülete. Ilyen értelemben mint elnök - személyes véleményemmel is egybeesik különben - azon vagyok, hogy mozgósítson ez a köztestület, a nemzet és az állam előtt álló alapkérdések felé fordítsa a kutatók figyelmét. Úgy gondolom, helyes, hogy nem a végrehajtó hatalomhoz kerültek ezek a stratégiai kutatások. Meg kell mondanom - most már csak mint történész -, hogy voltak az akkori kormány egyes tagjaival is vitáim arról, méghozzá írásban rögzült vitáim, hogy nem kell a végrehajtó hatalomnak saját stratégiai kutatóbázisokat létrehozni.
(12.00)
Nem akarok most személyeskedni, szívesen a tisztelt képviselők rendelkezésére bocsátom azokat az összeméréseket, ami az ilyen végrehajtó hatalomhoz rendelt stratégiai kutatások eredményessége és az akadémiai stratégiai kutatások eredményessége között mutatkozott meg 1996-97-98-ban. Úgy gondolom, az autonómiákkal sokkal ügyesebben és okosan lehet nemzetpolitikai szempontból politizálni, mintsem ahogy azt a végrehajtó hatalom meg tudja tenni.
Hogy miben látom a hasznát? Az egyik képviselő úr megkérdezte, vajon ki olvasta ezeket a köteteket. Mindenkinek a maga lelke rajta, hogy mit olvas el, és a maga időbeosztása azon, hogy mit tud elolvasni. Én a magam részéről azért vagyok elégedett a stratégiai kutatások visszhangjával, nem a stratégiai kutatásokkal, arról most nem illik itt beszélnem, mert politikusaink mondataiban lépten-nyomon alá tudjuk húzni a kötetekben - van ilyen szolgáltatásunk -, visszatérnek a mondatok, és ez nagyon pozitív. Mi ezeket a köteteket azért gyártjuk, az Ezredforduló című folyóiratot 60 ezer példányban nem azért adjuk, hogy idézzék őket, hanem azért, hogy a politikai elit a maga vitáit ezekre a stratégiai kutatások mentén elhelyezkedő vitákra koncentrálja.
Megmondom őszintén, ilyen szempontból sokkal pozitívabb véleménnyel vagyok a magyar politikai elitről, nemcsak a parlamenti képviselő-testületről, hanem általában, hiszen egyházi vezetőink, községi vezetőink, önkormányzati vezetőink is megkapják ezeket az iratokat, sokkal pozitívabb képet alkotok magamnak, mintsem rokonaim, akik vidéken vagy Csepelen a parlamenti közvetítések alapján próbálják ezt a politikai elitről való véleményformálást megtenni. Sokkal pozitívabbak a visszajelzések, sokkal jobban irányul, néhány év alatt is mérhetően, a figyelem a nagy kérdések felé.
A negyedik megjegyzésem: számháború. Egyéni álláspontom, az előző kormányzati időszakban is az volt, most is azt mondom: tessék abbahagyni a számháborúkat, ki, mikor, a GDP hány százalékát hova, miként fordította. Először is engedjék meg - mint tudománypolitikával és kultúrpolitikával szakszerűen foglalkozó -, hogy itt most ne beszéljek arról, hogyan lehet mutatványokat elérni ezen számítások manipulálásával, ahogy teszik a hollandok - és sorolhatnám, hogyan teszik. Magam is voltam miniszter, magam tartottam a tárca gazdaságát kézben, én önöknek olyan százalékarányokat tudnék produkálni néhány tíz perc alatt, hogy a különböző parlamenti pártok nagyokat csodálkoznának. Teljesen igaza van Csurka Istvánnak, nem erről kell beszélni, hanem arról, hogy vajon ez az elszánás, amely láthatóan megvan minden politikai pártban, nemcsak egy-egy lobbiérdekként kezeli-e a tudományt, hanem ténylegesen nemzeti érdekként. Szerintem ez az alapkérdés.
A magam részéről nem tartottam szerencsésnek azt, sőt rossznak tartottam, hogy 1994-95-ben a fűnyíróelv alapján történt egy költségvetési reform. Hogy ez a reform jó volt, azt már közgazdászok bizonyítják, mondják, én a magam részéről biztosan tettem volna ilyen értelemben kivételeket. Azt, hogy ezt 1997-98-ban viszont egy emelkedés követte, csacsiság volna letagadni, azt nagyon jól tudjuk. Éppen ebben a beszámolási periódusban, hadd tegyem hozzá, a kormány tanácsadó testülete, illetve a tudománypolitikai kollégium tanácsadó testülete nagyon becsületesen tárta a miniszterelnök elé a '90-es éveknek hanyatló, majd '97-98-ban emelkedő és most, 2000-ben stagnáló, eróziónak kitett, tudományra fordított költségvetési pénzeinket.
De szeretném elmondani, ahogy a 2000. év egy rossz költségvetési év, hogy a következő mondatomat is idézzem, ahogy én beszéltem az Akadémia közgyűlésén, hogy ennek ellenére az a véleményünk, nem adjuk fel a reformokat, ehhez hozzátartozik a negyedik mondat is, hogy ezen reformokat tényleg csak akkor tudjuk folytatni, ha 2001-től a korábbi emelkedés folytatódik - ez így egységes és így igaz. Mint ahogy azt is el kell mondanom, az a javaslatom, miszerint több évtized után végre egyszer először a tudományra fordítandó költségvetési hányadot még a ceruzaszámok leírása előtt a tudománypolitikai kollégium adja meg, ezt én egy rendkívül pozitív, költségvetési technikában legalábbis nagyon jó szándéknak tartom, és nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy milyen eredményt tudunk majd elérni.
Én tehát még egyszer azt mondom, hogy a "mi vezetett ide?" kérdés boncolgatását hagyjuk a történészekre, és az egymásra mutogatás helyett inkább beszéljünk a jövőről, és a költségvetési hányad mellett azon más egyéb eszközökről - teljesen egyetértek a képviselő urakkal, hogy az egyéb eszközök rendkívüli fontosságúak -, amelyek az üzleti szférát próbálják a tudomány támogatására bírni.
Ehhez kapcsolódik most már az állami hozzájárulás és a multinacionális szféra megítélése a tudomány szempontjából. A tőke van, a tőke terjeszkedik, és a tőke természetesen önző. Minden tőke önző, az a dolga, hogy önző legyen. Ilyen értelemben ne várjuk azt, hogy a multinacionális cégek le fogják fedni egy adott nemzeti társadalom egészének kulturális vagy tudományos támogatását. Nekik az a dolguk, hogy azon a területen támogassanak tudományos kutatást, amely területen profitot tudnak termelni. Ez a tőke természete.
Hogy egész Európa a nagytőkés vállalatok kezében van a termelést tekintve, ez is tény. De az is tény - és nézzék az egész európai uniós kulturális és tudománypolitika fejlődését -, hogy az államok éppen ezért aktivizálják magukat a tudomány és a kultúrpolitika területén, hogy egyensúlyozzák a tőke egyoldalúságát. Ilyen értelemben tehát azért vagyok amellett, és azért vagyok hirdetője egy állami határozott tudomány- és kultúrpolitikának, mert ennek épp az lenne az egyik feladata, hogy a tőkének ezeket az egyensúlytalanságait valamilyen módon helyrehozza. Úgy gondolom, hogy az egész állami kultúr- és tudománypolitikának nemcsak Magyarországon, de egész Európában ma ez az alapkérdése.
Ehhez kapcsolódik a következő megjegyzésem, mégpedig az, hogy a többpártrendszernek vajon most deficitje vagy előnye van a tudományra és az egész közszférára. Úgy gondolom, az, hogy az egyes pártok tudománypolitikai kiskollégiumokat csinálnak, ahogy ezt Szentgyörgyvölgyi képviselő úr is mondta, nagyon pozitív; azt, hogy egyes tárcák szinte saját tudománypolitikát próbálnak kialakítani, nagyon pozitívnak tartom. Itt a koordináció a kérdés, és az autonómiák, valamint a párt- és a kormányzati politika összhangjának kialakítása a kérdés. Úgy gondolom, ha ez a kormányzat a következő években nem többet, de annyit meg tud tenni, hogy ennek az intézményrendszerét stabilizálja, akkor már azt mondhatom, hogy egy folyamatos javulást eredményezhetett.
Azt, hogy a politika ennyit beszél a tudományról, és ez mégsem mutatkozik meg mindig pontosan a ráfordítások növelésében, természetesen sajnálom, de önmagában azt, hogy többet beszélnek, nagyon fontosnak tartom, hiszen a tudományról Magyarországon az elmúlt két esztendőben többet beszéltek, mint előtte harminc esztendeig, és én ezt szintén nagyon fontosnak tartom.
Végül hadd tegyem hozzá, hogy természetesen mindenki azt a szférát képviseli, amely szférában tevékeny. Az Akadémia elnöke természetesen azt a szférát képviseli, amelyben ő tevékeny, a tudomány szféráját. Azonban, higgyék el, többről van szó, és ezt éreztem a képviselőtársak megszólalásában is. Azt hiszem, mindenki pontosan tudja, hogy a tudomány valóban egy olyan, minőségközpontú társadalom alapjait vetheti meg, amely nélkül nem lehet elképzelni egy emelkedő nemzetet.
Most itt, ahogy hallgattam önöket, kedvenc olvasmányom, Cervantes Don Quijotéja jutott eszembe, amit az irodalomtörténet úgy tart számon, mint egy, e világból tulajdonképpen már réges-régen kihalt társadalmi réteg utólagos képviselőjét, aki beöltözve régi, maradi - nem konzervatív, mert sajnos ezt a kettőt sokszor összetévesztik - ruházatába, páncéljaiba, teljesen hamis ellenségek ellen harcol.
(12.10)
Amikor harmadszor elolvastam Cervantes Don Quijotéjét, rájöttem arra, hogy egészen másról van szó. Arról van szó, hogy Don Quijote olyan eszményekért küzd, amelyek a maga korában még nem találnak megértésre, és soha nem adja fel. Ezért szoktam azt mondani magamnak - és most is ezt mondom -: fel, újabb kudarcokra, derék Don Quijote, nem hagyjuk abba, és mondjuk, és mondjuk a magunkét, talán egyszer elfogadják, és talán egyszer a társadalom egésze a magáévá teszi, és talán egyszer elhiszik, hogy a Don Quijoték nélkül ez a világ valahol a kőkorszakban lenne.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)
