DR. SZENTGYÖRGYVÖLGYI PÉTER
DR. SZENTGYÖRGYVÖLGYI PÉTER
DR. SZENTGYÖRGYVÖLGYI PÉTER, az FKGP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A Független Kisgazdapártnak, mint talán azt sokan tudják, önálló tudománypolitikai intézete van, mely többek között működteti az Eckhardt Politikai Akadémiát, ahol a Tudományos Akadémia elnöke, jelen lévő tisztelt elnöke is volt már előadó, és aki elénk terjesztette most a Tudományos Akadémia 1997. és 1998. évi beszámolóját; amivel persze én a két intézmény között nem akarok egyenlőségjelet tenni, csak jelezni szeretném, hogy a Független Kisgazdapárt a tudományt, a kutatást mindig is rendkívül jelentősnek tartotta, a tudományra és a kutatásra fordított anyagi eszközöket pedig az ország legfontosabb befektetéseinek tekintette mindig.
Ugyanolyan fontosnak tekintette a tudományt és a kutatást, mint az emberi észt, vallva Széchenyinek azt a gondolatát, amelyet a Hitelben fektetett le, nem szó szerint, csak értelem szerint: egy ország gazdagságát nem földrajzi helyzete, nem éghajlata, nem a jó termőtalaj, nem ásványi kincsei határozzák meg, hanem az emberi ész, amely mindezt megfelelő módon, hasznosan működteti. És egyetértünk az itt elhangzott Kölcsey-idézettel is, hogy a tudomány, a kutatás, minden végül is az emberért van, azért, hogy az embernek teremtsen megfelelő életfeltételeket, megfelelő életminőséget. És én úgy gondolom, hogy elődeinket, amikor a Tudományos Akadémiát megalapították 1825-ben, ugyanez a cél, ugyanez a gondolat vezérelte, mert akkor is szembe kellett nézni egy óriási változással; az ipari forradalommal kellett szembenézni, hogy vajon ez miféle kihatással lesz az emberre, miféle kihatással lesz a társadalomra. És úgy gondolták, hogy ezt majd tudományos eszközökkel fogják tudni megfelelő mederbe terelni.
Most a helyzet ugyanaz, most is egy óriási kihívás előtt állunk, amelyet informatikai forradalomnak is szoktak nevezni, informatikai társadalomnak, de ugyanolyan kihívást jelent az ember életminőségére nézve, és ezt tudományos kutatásokkal, tudományos eszközökkel lehet szintén megfelelő mederbe terelni. És ez nagyon helyes, hogy így van, hisz minden az emberért van.
1994-ben született az akadémiai törvény, amelynek 3. §-a írja azt elő, hogy a Tudományos Akadémia elnöke kétévenként köteles beszámolni a tudomány helyzetéről az Országgyűlésnek. Ez meg is történt, először 1996-ban, akkor határozatok is születtek, mégpedig hat pontban foglalták össze akkor azokat a határozatokat, amelyek az addig észlelt hiányosságokat igyekeztek valamiképpen pótolni vagy kiigazítani, és a Tudományos Akadémia jelen jelentésének első része e hat pont tematikája szerint készült el. A második része, amelyet a beszámoló függeléknek nevez, szerintem a legizgalmasabb része a jelentésnek, rendkívül olvasmányos, és alkalmas arra, hogy egy teljesen kívülálló is valamiféle képet tudjon alkotni magának a tudomány jelenlegi állásáról. Nem is igen értem, hogy miért nevezik függeléknek; szerintem a jelentés két része egységes egészet alkot, és nagyon jó, hogy ez a jelentés mellé lett fűzve.
Felvetődött a jelentés megfogalmazása során és a jelentésben foglalt határozati javaslatoknál is, hogy a Tudományos Akadémia helyesebbnek tartaná, ha nem kétévenként, hanem háromévenként lenne beszámolás, hisz a tudomány eredményei hosszabb kifutásúak, semhogy kétévenként be lehessen róluk számolni. Véleményem szerint ez egyrészt azért nem helyénvaló, mert legfeljebb az akadémiai törvény módosítása során lehetne erről beszélni, másodsorban nem is értek egyet a három évvel, túl hosszú idő, nem is az a célja, hogy az eredményekről számoljunk be, hanem az, hogy a tendenciákról szerezzen tudomást az Országgyűlés, hogy ahol baj van, ahol nagy baj van, ott még időben segíteni lehessen, nem beleszólni a tudományba, de a tudomány érdekében segítséget nyújtani. Tehát a folyamatokat kell ismernie az Országgyűlésnek, és erre elegendő a két év.
Maga a jelentés összegzi a tudomány jelenlegi helyzetét; rendkívül elegánsan, rendkívül finom és enyhe megfogalmazással azt mondja, hogy a tudomány helyzete jelenleg Magyarországon labilis. Mégpedig azért labilis, mert a személyi feltételek biztosítva vannak a tudományos kutatóintézetekben, a tudomány területén dolgozók világszínvonalon, Európa-színvonalon működnek, ám az anyagi feltételek, a kutatóbázis, a műszerezettség teljességgel alulfejlett, vagyis tulajdonképpen a magyar tudomány helyzete egy lábon áll. Erről a megfogalmazásról Latinovits "Ködszurkálója" jutott az eszembe, amikor arra válaszol, hogy a Vígszínház Európa-hírű - azt írja, hogy a Vígszínház nem Európa-hírű, ám a Vígszínháznak van néhány Európa-hírű művésze. Valami ilyesmiről lehet szó.
A magyar tudományt néhány ezer elhivatott, bár megszállottat is mondhatnék, viszi a vállán - néhány ezer, mert körülbelül tízezer, tudományos fokozattal rendelkező oktató és kutató működik Magyarországon -, de mi van, ha ez a néhány ezer megszállott, tudományos ambíciójától vezérelve, tömegesen elhagyja az országot, és olyan helyre megy, ahol ezt a tudományos ambícióját ki is tudja elégíteni. Akkor rögtön összedől ez a jelenlegi egy lábon álló épület, és akkor máris bekövetkezett a válság. Ma is észlelhető agyelszívás természetesen; én nem kívánok a külföldi tanulmányutak, külföldi vendégtanároskodás ellen beszélni, nagyon helyes, hogy az van, így is volt mindig; már a középkortól kezdve Páduaban, Bolognában, Göttingenben, Utrechtben, később Chemnitzben mindig voltak magyar diákok, tanárok, de ezek mindig vissza is tértek Magyarországra, vagy nagy részük visszatért, és nemcsak hazafiságból, hazaszeretetből vagy honvágyból, hanem egyszerűen azért, mert megérte.
(10.00)
Én magam is olyan iskolába jártam, ahol a századfordulótól a második világháborúig egyetlenegy tanár sem tanított, aki ne külföldön végzett volna vagy ne ott járt volna iskolába, de megérte a hazajövetelük, mert olyanok voltak a feltételek. Amikor a Szépművészeti Múzeumot alapították, Pulszky igazgató elhatározta, hogy mindazt a műalkotást, amit nem tud megvásárolni - nyilván nem tudja megvásárolni a milói Vénuszt vagy a Laokon-szoborcsoportot -, azt életnagyságban vagy eredeti nagyságban másolatban meg fogja csináltatni, hogy a magyar közönség lássa, ne kelljen ezért Párizsba vagy Rómába utaznia, nem is tudott volna, de így láthatták a világ és Európa műkincseit - de ugyanezek megvoltak a jobb iskolákban is, az egyházi iskolákban feltétlenül. Rendkívül modern kémia- és a kor színvonalának megfelelő fizikaoktatók és kísérleti termek voltak, minden padba be volt vezetve a gáz, a villanycsatlakozás - hogyne tértek volna haza, ilyen feltételek közé külföldről azok az oktatók, akik innen mentek ki, pláne ha még egy kis villát is vehettek a Nagyerdőn vagy más város villanegyedeiben.
És akkor máris a tudomány anyagi részénél tartunk, amiről a jelentés rendkívül lesújtó képet tár elénk. Számokban: Magyarországon az egy főre jutó kutatási és fejlesztési költség 48,5 dollár, az Európai Unió országaiban ez 355 dollár, egy főre vetítve. Még rosszabb az arány, ha a GDP-re vetítve nézzük: egyharmad GDP termelődik meg Magyarországon az Európai Unió államaihoz képest, tehát akkor egyharmadnyi pénzt kellene a tudományra, a kutatásra és fejlesztésre fordítanunk, ami 118 dollár lenne, és még ezt sem tesszük, még ennek a felét sem érjük el igazán. És még szörnyűbb a kép, ha a fejlett ipari országok ugyanilyen mutatóihoz mérjük a mi számainkat: ott egy főre vetítve 422 dollárt költenek kutatásra és fejlesztésre.
Úgyhogy ezek után azon kell csodálkozni, hogy mégis, hogyan lehetséges az, hogy a világ tudományos életében bizonyos számítások és mérések szerint a 22. helyen állunk. Kérem, ez egy csoda, és ezt valóban nem lehet másnak tulajdonítani, mint - ahogy az elhangzott - a megszállott tudósoknak és kutatóknak. Szinte igazolva látjuk azt a történetet, amely úgy hangzik, hogy világhírű tudósok beszélgetnek arról, hogy vajon valóban jártak-e idegen bolygóknak az embernél fejlettebb szellemi képességű képviselői a Földön, amire a fő cáfolat az, hogy nem, mert ha igen, akkor hova lettek - amire a válasz: természetesen most is itt vannak, csak most magyaroknak hívják őket.
A jelentés megadja azokat az okokat is, amelyek ehhez az alulfinanszírozottsághoz vezettek. Több oka van ennek, de talán a legjelentősebb és a legnyilvánvalóbb az, hogy Magyarországon a tudományt, a kutatást szinte csak állami eszközökből finanszírozzák. Azokban az országokban, ahol a mutatók sokkal magasabbak, nem így van, ellenkezőleg; bár ott is van állami hozzájárulás, az nem olyan mértékű, mint nálunk, hanem a nagy cégek, vállalatok, a multinacionális cégek finanszírozzák a kutatást és fejlesztést a saját piaci érdekeik miatt, azért, hogy a versenyben minél modernebb, minél korszerűbb eszközöket tudjanak bevetni. Ez persze felveti azt a kérdést is, hogy vajon ilyen téren, ha a kutatás-fejlesztés teljesen átkerül a versenyszférába, és ha a multinacionális cégek fogják finanszírozni a kutatást, akkor vajon kordában tartható-e az, hogy milyen irányba hat a kutatás, a fejlesztés. Vajon nem fog-e pont az ember ellen hatni az, amiért az egész van? - mint ahogy azt megállapítottuk.
Ez is egy olyan kérdés, amely miatt az államnak bizonyos fokig igenis bele kell szólnia a tudomány haladásába, természetesen szabadon hagyva, de megfelelő keretek közé szorítva azt. Ettől természetesen mi messze vagyunk, állunk, mert hisz nálunk főleg csak az állam finanszírozza a tudományt és a kutatást. Ám a jelentés javaslatot tesz arra, hogy miként lehetne ezen javítani. Úgy lehetne ezen javítani, hogy a magánszférát, a nagyvállalatokat, a multinacionális cégeket, amelyeknek érdeke fűződhet a kutatáshoz, fejlesztéshez, megfelelő formában - adókedvezménnyel, egyéb dolgokkal - kell arra késztetni, hogy adjanak is a tudománynak. Ez, valóban, egy hosszabb idő után biztos be is következhet, de addig az állam nem mentesül az alól, hogy a saját eszközeivel finanszírozza a tudományt és a kutatást.
A jelentés szól arról is, hogy megindult egy bizonyos kimozdulás a tudománypolitika terén, amit nem magyar jelenségnek minősíti, hanem egy általános európai és világjelenségnek: az egész világon, pontosan e miatt az informatikai forradalom miatt megindult egy ilyen fejlődés, és ennek Magyarország is a része, részese. Nem szabad hagyni, hogy ez a folyamat alábbhagyjon, ugyanúgy, mint ahogy a szervezeti kérdésekben is volt bizonyos előrehaladás.
Foglalkoznék magával a határozati javaslattal is, amely jóval szűkebb, mint az 1996. évi hat pont volt, ez öt pontból áll, az ötödik pont egyébként is csak a hatálybalépésről szól, mégis, ebben a négy pontjában foglalkozik mindazokkal a fő problémákkal, amelyeket a jelentés felvet, vagyis mindazzal, ami akadályozza a tudomány jelenlegi magyarországi fejlődését. Itt szó van arról, hogy 2002-ben el kell érni, hogy a GDP 1,5 százaléka fordíttassék a tudományra - megjegyzem, hogy Ausztria jelenleg ezen a szinten áll. Szó van benne arról, hogy az oktatói-kutatói bérezések megfelelő szintre kell hogy kerüljenek. És szó van benne arról is, amiről már szóltam, hogy a vállalatokat, cégeket a megfelelő eszközökkel rá kell bírni, hogy részt vegyenek a kutatás és a fejlesztés költségeinek a viselésében. Mindez, én úgy érzem, előremutató.
Valószínű, hogy ha ezt teljesíteni tudjuk, akkor a következő két évben egy, mondjuk, nem ilyen pesszimista hangvételű jelentést olvashatunk. Én ennek reményében a Független Kisgazdapárt nevében a beterjesztést általános vitára (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret lejártát.), a határozati javaslatot pedig elfogadásra javasolom.
Köszönöm. (Taps a kormánypártok soraiban.)
