DR. SALAMON LÁSZLÓ
DR. SALAMON LÁSZLÓ
DR. SALAMON LÁSZLÓ (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! A Fidesz-Magyar Polgári Párt képviseletében rám hárul az a szerep ebben a vitában, hogy a törvényjavaslattal kapcsolatos fenntartásokat megosszam a képviselőtársaimmal. Ha egy mondatban summáznám a fenntartásokat, akkor azt kellene és azt kell hogy mondjam, egy bajunk van ezzel a törvényjavaslattal: semmit nem old meg.
A törvényjavaslattal kapcsolatosan és a problémával kapcsolatosan itt több képviselőtársam érintette az előzményeket, részletezte, adatokkal alátámasztotta, és azt a képet, ami az itteni felszólalásokból elhangzott, én nagyon nagy részben helyénvaló elemzésnek tartom az előzményeket illetően, a helyzetet illetően is. Legfeljebb annyit tennék hozzá, hogy persze egyetlenegy kerületnek az adataiból messzemenően önmagában országos adatokra vagy Budapest egészére, vagy néhány más nagyváros viszonyaira is kiterjeszthető következtetésekre még nem lehet jutni; de nincs ennek olyan jelentősége, nem ebből adódnak a fenntartásaim.
(13.50)
Tehát az alap-helyzetértékelés, az alapdiagnózis nagyjában-egészében helyes, ami itt elhangzott, és nem is kívánok részletekbe bocsátkozni e tekintetben, legfeljebb Szentgyörgyvölgyi Péter képviselőtársam egyik megjegyzéséhez fűznék egy kiegészítést.
Ő azt mondotta, hogy akkor, amikor az önkormányzati tulajdonú lakások személyi tulajdonú vásárlását lehetővé tettük - gondolok itt végső fokon erre a lakástörvényre, ami a lakásvásárlásokat gyakorlatilag minden állampolgár számára alanyi joggá tette -, akkor az lett volna a megoldás a házfelügyelői lakásokat illetően, idézem: "fel kellett volna szabadítani az ingatlanokat és ezeket a szolgálati lakásokat, és ezeknek a szolgálati jellegét megszüntetni" - és nyilvánvalóan ezzel együtt a házfelügyelőket elhelyezni. Ezt nem tette hozzá, de ebből a gondolatmenetből ez következik. Igen, képviselőtársaim, ez valóban az egyik megoldási lehetőség lett volna, amit az akkori önkormányzatok elmulasztottak.
Lett volna azonban egy másik megoldási út, lehetőség, egy hiba elkerülése. Akik figyelték annak idején ezeknek a viszonyoknak az alakulását, talán emlékeznek arra, hogy a lakások dömpingszerű elidegenítését megelőzően az IKV-ban kialakult egy számomra teljesen érthetetlen gyakorlat. Ez az volt, hogy az IKV felmondta a házfelügyelői munkaviszonyt; akkor sem értettem már, hogy miért. Tudniillik a házfelügyelői lakások tekintetében volt egy világos jogviszony annak idején a házfelügyelő és az ingatlankezelő vállalat között, amely ezeket az állami tulajdonú lakásokat - mert ez eredetileg állami tulajdonú lakásvagyon volt - kezelte.
Ennek a jogviszonynak a lényege az volt, hogy a házfelügyelő kapta a házfelügyelői lakást, valóban volt, amikor emögött leadott egy kisebb, igényeinek már nem megfelelő tanácsi lakást, és ilyen csereként jutott a házfelügyelői szolgálati lakáshoz, és a mellett a kedvezmény mellett, hogy többnyire kisebb bért kell fizetnie - bár azok a bérek egyébként a rendszerváltozás előtt igen alacsonyak voltak -, vállalta a házfelügyelői feladatok ellátását. Ez egy világos jogviszony volt, és a korabeli jogszabályok szabályozták azt, hogy mi a következménye a házfelügyelői jogviszony megszűnésének.
A szabályozás lényege az volt, hogy ha nem a házfelügyelőnek felróható okból szűnt meg a jogviszony - például nyugdíjba ment a házfelügyelő, például felmondott neki az IKV, de nem neki felróható okból -, akkor jóhiszemű, jogcím nélkülinek minősült, azaz elhelyezéséről az ingatlankezelő vállalat volt köteles gondoskodni; míg abban az esetben, ha a házfelügyelőnek felróható volt a jogviszony megszűnése - fegyelmivel szüntették meg, vagy megtagadta a munkát, most hadd ne részletezzem -, abban az esetben rosszhiszemű, jogcím nélkülinek minősült. Ez tulajdonképpen jogilag nagyon világos és meggyőződésem szerint igazságos, méltányos jogviszony volt.
Azt nem értem, hogy amikor a lakások dömpingszerű elidegenítésére sor került, és az állampolgárok alanyi jogon megvásárolhatták a lakásokat - beleértve itt azokat a lakásokat is osztatlan közös tulajdonban, ahogy ezt Fenyvessy képviselő úr az előbb jogilag is világosan elmondta nekünk, -, tehát amikor az elidegenítésre sor került, akkor az IKV miért szüntette meg ezeket a jogviszonyokat egyszerű felmondással. Nem értem! Úgy gondolom, hogy az igazi problémát és az igazi zavart ez okozta.
Mert ha ez nem történik meg, akkor mi a jogi helyzet? Az a jogi helyzet, hogy a lakóközösség megvásárolván a házfelügyelői szolgálati lakást is, a házfelügyelővel kerül ugyanabba a jogviszonyba, mint amilyen jogviszonyban az IKV volt korábban a házfelügyelővel, lényegében ugyanazon jogokkal és kötelezettségekkel. Mindenki világosan tudja, hogy hogy jár: a korábbi jogait nem veszti el, újabb terheket nem szerez. Azok a társasházlakók, akik ilyen házfelügyelői lakást vásárolnak, tisztában vannak azzal, hogy lakott lakást vásárolnak, de amiben olyan személy lakik, aki viszont a házról gondoskodni köteles. Azok pedig, akik házfelügyelői lakásban laknak, nagyon jól tudják, hogy ettől kezdve más lesz a kenyéradó gazdájuk, de az ő jogi helyzetük nem változik hátrányosan. Szerintem az ésszerű dolog az lett volna, ha a jogviszony változatlanul megmarad, és tulajdonképpen a felek személyében beálló úgynevezett novációt - elnézést, hogy jogi kifejezést használok - leszámítva, más felek között, de változatlanul marad fenn.
De mint mondottam volt, nem ez történt, és így keletkezett az a helyzet, hogy méltánytalan helyzetbe jutott a társasház-tulajdonos is, és méltánytalan helyzetbe jutott a házfelügyelő is. Mert a társasház-tulajdonos olyan lakott lakást vásárolt, amiben a bent lakó semmilyen szolgáltatásra nem volt köteles, lakott lakást vásárolt, ráadásul, már ahol házfelügyelői vagy gondnoki megoldással szerettek volna vagy szeretnének gondoskodni a ház rendben tartásáról, ott arra nem volt lehetőségük, a házfelügyelők pedig ott álltak egy olyan helyzetben, hogy akkor most mi az ő jogi helyzetük - bent vannak egy lakásban. Azt a jog egyébként méltányosan elrendezte, hogy természetesen elhelyezés nélkül azokat a lakásokat tőlük elvenni nem lehetett, de jogilag bizonytalan helyzetbe kerültek, hibájukon kívül.
Ezt a kérdést valóban nehéz jogszabállyal kezelni, ezt el kell hogy ismerjem. Ilyen helyzetben olyan jogszabályt alkotni, amely a jogszabály erejénél fogva oldja meg ezt a kérdést, nem könnyű. Amikor ezt mondom, akkor mindenkinek, aki kísérletet tesz - ideértve a jelen törvényjavaslat előterjesztőit is -, tisztelettel adózom, és a jó szándékát, a jóakaratát nem vonom kétségbe, de ez nem ment föl minket az alól, hogy nézzük meg, hogy a javasolt jogi megoldás valóban megoldáshoz vezet-e, valóban valami pozitív változást eredményez-e vagy sem.
Meg kell hogy mondjam, az eredeti megoldást - amit 1995-ben, tehát az elmúlt ciklusban, a Horn-kormány alatt ebben a törvényben keresztülvittek - is személy szerint kételkedve fogadtam, és ezeknek a kételyeimnek bizony már az elmúlt ciklusban is hangot adtam. Mert ez a megoldás lényegében abban áll, a 85/B. § úgy szól, hogy ha a tulajdonostársak elhelyezési... - elnézést kérek, egy gondolati lépcsőben vissza kell lépnem, hogy világos legyen.
A megoldás a társasház-tulajdonosok kötelezettségévé tette első lépcsőként a házfelügyelő megfelelő lakásban történő elhelyezését. A törvény erre bizonyos módokat tartalmazott. Például ezt pénzben is meg lehetett váltani, majd következett a 85/B. §, amely így szólt: Ha a tulajdonostársak az elhelyezési kötelezettségüket a megjelölt határidő lejártáig - ez 1996. december 31. volt a megoldás szerint - nem tudják teljesíteni, akkor a tulajdonostársak kérésére az önkormányzat az elhelyezésre jogosult részére 1998. december 31-ig megfelelő cserelakást kell hogy felajánljon. Lényegében, lerövidítve így szól a rendelkezés.
Tehát úgy szólt a konstrukció, úgy szólt az elmúlt ciklusban véghez vitt törvénymódosítás, hogy gyakorlatilag kimondta, hogy ha a társasház-tulajdonosok nem tudnak eleget tenni az elhelyezési kötelezettségüknek, akkor ez az önkormányzat kötelezettsége, és erre szabtak meglehetősen szűk határidőket. Az ember rögtön azt nézi, és azt néztem már az elmúlt ciklusban is, hogy egy ilyen rendelkezés végrehajtható-e. Vajon ez azt jelenti-e, hogy ha mi beleírjuk egy törvénybe, hogy másfél vagy két éven belül az önkormányzatnak cserelakást kell adni, akkor megoldottuk-e ezt a problémát, és az önkormányzatok valóban oda tudják-e adni ezt a cserelakást másfél-két éven belül.
(14.00)
Igen, dicséretes a XI. kerület példája, ahol - mint ezt Fenyvessy képviselő úrtól megtudtuk - erős igyekezetet lehetett tapasztalni, és jórészt megoldották ezt a kérdést. De nyilván nem lenne itt ez a törvényjavaslat, ha az önkormányzatok az elhelyezési kötelezettségüknek szépen rendben eleget tennének, és ez a dolog menne előre.
Már az elmúlt ciklusban kifejezésre juttattam én személy szerint azt az aggályomat, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az önkormányzatok ezeknek eleget tesznek, sőt megjósoltam, hogy fogunk mi még ezzel találkozni a magyar parlamentben, amikor lejár a határidő, és látni fogjuk, hogy lám, hiába szabtuk meg egy adott határidőben, hogy az önkormányzatoknak lakást kell adniuk, mégsem oldódott meg a kérdés. Én nem örülök annak, hogy a saját jóslatom bevált, de itt vagyunk most 1999. szeptember 10-én, és azt kell látnunk, hogy ez a helyzet nem oldódott meg.
Mit tartalmaz ez a javaslat most? Ez a javaslat egyetlenegy változtatást javasol: az 1998. december 31-ei határidőt hosszabbítsuk meg 2000. december 31-ére. Sok mindent elmondtak a képviselőtársaim dicsérvén ezt a javaslatot, de ez a törvényjavaslat ezt az egyetlenegy módosítást tartalmazza. Legyünk tisztában azzal, hogy azt a határidőt, amit nem tudtak megtartani az illetékesek, most - mennyi idővel? - nem egészen másfél évvel, hiszen '99 szeptembere van, meghosszabbítjuk.
Vegyük elő az indoklást! Azt mondja az előterjesztő törvényi indoklása: "e törvényi kötelezettségnek az önkormányzatok többsége az elmúlt hároméves időszak alatt nem tett eleget objektív okok miatt, mivel nem áll - jelen időben van az indoklásban! - rendelkezésükre pillanatnyilag az elhelyezésre jogosultak rendelkezésére bocsátható cserelakás". Nem tudott eleget tenni e kötelezettségnek. Még az is szerepel az indoklásban, hogy az önkormányzatok illetékesei szerint a probléma végleges rendezésére még a '99. év során sem kerülhet sor. Arra, hogy az ezt követő évben már ez realizálható, azt az indoklás sem meri kockáztatni, nem említi. Akkor kérdezem én: nem ugyanazt csináljuk, mint amit tettünk a Horn-kormány ciklusa alatt, hogy egy problémát úgy próbáltunk kezelni, hogy bizonyos szereplőkre ráróttunk egy törvényi kötelezettséget, amit az nem tudott teljesíteni? Most ugyanannak a szereplőnek a törvényi kötelezettségét meghosszabbítjuk másfél évvel, közben az indoklásban benne van, hogy úgy néz ki, ezt nem lehet teljesíteni. Mi értelme van ennek? - kérdezem én.
A másik: mit jelent az, hogy ez a határidő meghosszabbodik? Nem azt jelenti, amit Molnár képviselő úr mond. Ez azt jelenti, hogyha és amennyiben az önkormányzatok törvénysértően nem rendezték a kérdést '98. december 31-éig, és most mi ezt a határidőt meghosszabbítjuk az önkormányzatoknak 2000. december 31-éig, akkor megszüntetjük az önkormányzatok most már törvénysértőnek minősülő magatartásának törvénysértő jellegét, törvényesítjük azt, hogy nem adtak lakást '98. december 31-éig, és felhatalmazzuk őket, hogy most már várhatnak 2000. december 31-éig. Tehát a törvénysértést minősítjük legálisnak, azt legalizáljuk. Ezzel nem adtunk lakást, ezzel azt a lehetőséget vettük el a házfelügyelőtől, hogy bemenjen az önkormányzathoz, hogy mi lesz, kérem, lejárt a határidő, mert '98. december 31-éig nekem lakást kellett volna felajánlani. Azt fogja mondani az önkormányzat: nem kérem, az Országgyűlés '99 szeptemberében ezt a határidőt meghosszabbította 2000. december 31-éig, tessék hazamenni és nyugodtan kivárni az időt.
Ezt tesszük! Mondhatja a társasházközösség, hogy kérem, mi lesz. Ugyanúgy bemegy az önkormányzathoz: hol van a lakás, miért nem adják már oda a házmesternek, meddig kell nekünk a házmesterlakást ott lakottan birtokolnunk jogi értelemben, mikor lesz az már végre üres, önöknek, tisztelt önkormányzat, már '98. december 31-éig adniuk kellett volna egy lakást. Azt fogja mondani az önkormányzat: hát, kedves társtulajdonosok, nézzék meg, az Országgyűlés '99 szeptemberében módosította ezt a törvényt, és most már mi 2000. december 31-éig ráérünk ezt a kötelezettségünket teljesíteni. Hát, ez a törvényjavaslat, kedves képviselőtársam!
Én egyetértek azzal, hogy feszültség van a házfelügyelők és a társasház-tulajdonosok között abból eredően, hogy ezt a problémát szerintem rosszul rendezte az IKV annak idején. Abból eredően ott a feszültség, de hogy ez ezt a feszültséget semmiképpen sem fogja oldani, az biztos. Egyetlenegyet tesz lehetővé ez a törvény: hogy e kötelezettség teljesítését elodázzák. Ehhez hozzáteszem, lehet, hogy végrehajthatatlan, sőt nekem van egy nagyon erős gyanúm: ahogy néhány évvel ezelőtt egy végig nem gondolt elképzeléssel az önkormányzatoknak ezt előírtuk, úgy most sem vagyok meggyőződve, nagyon nem vagyok meggyőződve, hogy 2000. december 31-éig a cserelakásokat az összes önkormányzat az országban biztosítani tudja. De még egyszer mondom, nem oldottunk meg vele semmit, a törvénytelen helyzetet, az önkormányzatok most már kötelezettségmulasztását tesszük törvényessé.
Még egyszer hozzáteszem, hogy jogászként használom ezt a kötelezettségmulasztást, mert jogilag ez az. Messzemenően empatikus vagyok emellett persze az önkormányzatok helyzetét illetően is, mert nyilván nehéz elővarázsolni a kellő számú és megfelelő cserelakásokat, amelyeknek a biztosítását, akár az előző törvény, akár ez a törvény kötelezettségként a felekre rója.
Tisztelt Képviselőtársaim! Gyakorlatilag az érvek, gondolatok ennyiben foglalhatók össze, amelyek alapján úgy érezzük, hogy a jó szándékot méltányoljuk. De a jó szándékot hiába szavazunk meg, arra hiába mondunk igent, az megoldást nem jelent. Álmegoldásokat, látszatmegoldásokat pedig nem tudom, van-e értelme támogatni. A Fidesz eddigi álláspontja az, hogy ilyen látszatmegoldásokhoz nem kíván asszisztálni.
Mindezekre tekintettel úgy gondolom, végig kellene gondolni, hogy mi az a lépés, amit ebben az ügyben egyáltalán lehet tenni. Úgy gondoljuk a Fidesz-Magyar Polgári Pártban, hogy a probléma jogos, a helyzet adva van, azon segíteni kell, de ez a felvetett megoldás erre sajnos semmiféle előremutató lépést nem nyújt, nem biztosít, így ezt támogatni a kifejtettek okából nem tudjuk. Köszönöm a megtisztelő figyelmüket és türelmüket.
