DR. BOROS IMRE
DR. BOROS IMRE
DR. BOROS IMRE (MDF): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! A Ház asztalán fekvő költségvetési módosító javaslatnak, amit - ahogy itt már elhangzott ma - inkább salátatörvénynek lehet nevezni, az egyik salátalevele a jegybanktörvény módosításáról szól; felszólalásom jórészt ennek a salátalevélnek az elemezgetésére fog kiterjedni.
Először is szeretném leszögezni, hogy ennek a törvénymódosításnak a költségvetés módosításához az égvilágon semmi köze nincs, ezen az alapon akármilyen más törvényt be lehetett volna ebbe a salátába mixelni az ebtartástól az állategészségügyig - de hát belekerült a jegybanktörvény is.
Hasonlóan a népkonyhák fradileveséhez annak idején, ami attól volt fradileves, hogy minden belekerült, "mindent bele" - akkor még a Fradi tudott győzni, most viszont a ZTE lett a bajnok (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Hajrá, ZTE!) -, a Fradi-közönség annak idején így biztatta a csapatot, hogy mindent bele, és bele is adtak. Nos, ez a salátatörvény is valahogy így van: mindent beleadnak abba, amiről az ügy nem szól. Mindez azért jó egyébként, mert ezt az egész költségvetési ügyet a normális költségvetési menetben is meg lehetett volna oldani, mint ahogy azt mi tavaly tettük: tavaly is nagyjából ekkora nagyságrendű pénzről volt szó, tavaly a 2000. év zárszámadásánál, idén meg a 2001. év zárszámadásánál.
Azt a bizonyos megtalált 320 milliárd forintot szépen el lehetett volna rendes költségvetési menetben rendezni, csak hát persze, akkor kiderült volna az igazság mindenkinek világosan, hogy ez, amit itt most a kormány élete és vére árán osztogat és végképp kiharcol, harcol, az, amit az előző kormánytól kapott - azért nem kell harcolni, az megvan, azt ki kell osztani, és nem kellene hozzá ez a nagy körítés, kerítés.
Nos, nézzük meg akkor, mi az oka, hogy ez a jegybanktörvény-módosítás mégis ide bekerült, és ebben az iszonyú nagy időkeretben, amit erre a parlamentnek megszabtak, ebben a kemény hat órában - ez az egy törvény is megérne hat órát - most tárgyalásra kerül.
Hát, az előterjesztők tovább akarják növelni a jegybank függetlenségét, amire valóban nagy szükség van. Csak az a helyzet, hogy ha egy intézmény már független, ezt az ország és a világ is így látja, ha ezt a függetlenséget még tovább akarják fokozni, akkor az embernek gyanúja támad, hogy esetleg nem azt akarják csinálni vele, amit mondanak, hanem esetleg éppen, pontosan, véletlenül az ellenkezőjét. No, nézzük meg ezek után, hogy hogyan is akarják az előterjesztők a jegybank függetlenségét a függetlenség fölött is tovább fokozni!
Először is azt kell tisztázni, hogy minek a jegybank függetlensége, mivégből van az, és kitől független a jegybank.
(14.30)
Függetlennek a jegybanknak azért kell lennie a kormánytól, hogy a dolgát végezhesse, és a dolga az, hogy a nemzeti valuta stabil legyen. Ezt a dolgát az utóbbi időben, a legutóbbi, a polgári kormány idején hozott jegybanktörvény-módosítás óta kitűnően végzi: az infláció megy lefelé, és haladunk a maastrichti kritériumban oda az inflációban is, ahova el kell érnünk.
Ehhez eszközöket kap a jegybank: az árfolyam- és a kamatpolitikát. Ezt a kettőt kell függetlenül a kormánytól végezni, de nem függetlenül a Háztól, hölgyeim és uraim - nem függetlenül a Háztól, természetesen. A függetlenség erre nem terjed ki. A jegybank dolgai a Házra tartoznak. Csak ezt a Ház eddig nem nagyon vette tudomásul, illetve nem élt azzal a lehetőségével, vagy korlátozottan, vagy nem egészen profi módon, amivel élhetett volna; különösképpen '94 és '98 között, amikor a jegybank egy szűkebb csoport - esetleg néhányan a képviselők közül is be voltak avatva - segítségével a Házat és az országot az orránál fogva vezette, és száz- és ezermilliárd forintos nagyságrendben passzolgatta az adósságokat és azoknak a terheit az államkassza terhei közé. Ehhez önök annak idején kétharmados többségükkel a tapsvihart, valamint a szavazatokat biztosították.
Ez a két attribútum, hogy árfolyam- és kamatpolitika, adott, és ezzel a jegybank jól él; mindenki megelégedésére él. Bárhol Európában ezt ellenőrizni lehet. Érdekes, hogy ezeket a pozitív jelzéseket, amelyek nyugati szaklapokban és a napi sajtóban is megjelennek, a magyar sajtó valamilyen furcsa módon nem idézgeti vissza. De talán majd egyszer erre is sor kerül.
Két változtatást akarnak az előterjesztők alapvetően a törvényen átvinni. Az egyik: újra föltalálnák a felügyelőbizottságot, amely egyszer már volt; jórészt pártdelegáltakból, kisebbrészt a pénzügyminiszter delegáltjaiból állt. A teljesítményét nem nagyon tudtuk díjazni, hiszen elfelejtették észrevenni a Nemzeti Bank bécsi leányvállalatának csődjét, amely méretét tekintve meghaladta a Postabankét, legalábbis alaptőke-arányosan a húszszorosát vesztette el az alaptőkének.
Elfelejtették az urak a felügyelőbizottságban észrevenni, hogy a Magyar Nemzetközi Bankot, a Hungarian Internationalt úgy becsomagolták Londonban, hogy senki észre sem vette, pedig üresen banklicencként is jó 30-40 millió fontot lehetett volna azért kapni. Nyilvánvalóan aki ezt tette, az tudta, hogy miért, mert nem lett volna tulajdonos, aki átveszi mindazokkal a balhé üzletekkel, amik ott voltak. Ezeket a felügyelőbizottság elfelejtette észrevenni. Valamint elfelejtett arra is rákérdezni, hogy az a kétezer milliárd mi a fenéből van, amit adósságcserének kereszteltek gyorsan el a szoclib koalíció tagjai, és szépen bemasszíroztak az akkori költségvetésbe, annak kamatterheit mintegy 200 milliárddal emelve. Nos, egy ilyen felügyelőbizottságot akarnak újra az urak, nem tudom, mi végből. Talán avégből, hogy néhány megélhetési szakértő is ott jól meg tudjon élni.
A másik, ennél is lényegesebb függetlenségjavító tényező az árfolyam-politika. Rendkívül homályos a szöveg: hogy majd közösen, meg így meg úgy, meg a rendszert is, meg a konkrét döntéseket. Erre nem akarom idézni azt a magyar szólást, ami erre vonatkozik. Úgy kezdődik, hogy közös lónak... Tehát ha az árfolyam-politikába napi gyakorisággal a kormány beavatkozhat, abból csak egy dolog lehet, hogy nem azt csinálja a jegybank, ami szíve joga lenne a valuta védelmében, hanem azt, amit a kormány diktál, diktálhat neki.
Jelen esetben - el is szólják magukat, képviselőtársaim - a forintot gyengíteni akarják, esetleg néhány milliárd dollárnyi devizát vetetnének a Nemzeti Bankkal, oda kipaszíroznák a veszteséget.
A költségvetés egyensúlya így talán valamit javulna, aztán kihúznák rettenetes módon magukat, olyan büszkék lennének. Majd utána elkezdenék itt a Házban gyalázni a jegybankelnököt, hogy már megint tele van veszteséggel a jegybank. Ez volt egyébként a Surányi alatt, nem győzték tömködni befelé a jegybank veszteségeit, de akkor mélyen hallgattak az okokról.
Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Képviselőtársaim! Ez lenne az a két hatalmas, zseniális változtatás a függetlenség növelése céljából - hangsúlyozom. De azt is hangsúlyozom, hogy ebből egy szó sem igaz, mert pont a másik irányba menne el a folyamat. A jegybank függetlenségére pedig rettenetesen nagy szükség van, hogy elkerüljük azt, ami a rendszerváltás utáni tíz évben oly sokba került ennek az országnak.
Emlékezzünk, hogy '91-ben a jegybank úgy kezdett, mint egy ilyen vegyeskereskedés: részben kereskedelmi bank, részben jegybank, az egyik fele nem rugdosta a másikat. Ebből lett egy csomó bankkalamajka, a CW-től a külföldi bankokig, sőt még a kereskedelmi bankokba is a jegybanki sarak be-benyúltak, és a végét az ÁPV Rt. tette rendbe, 10 milliárdos nagyságrendben az akasztó garanciákat. Egy ilyen intranszparens, átláthatatlan, mutyiseft típusú helyzetet szeretnének a hölgyek és urak előállítani, amihez a Magyar Demokrata Fórum mérsékelt lelkesedéssel viseltetik, és ezt nem fogja megszavazni.
Köszönöm szépen. (Közbeszólás az ellenzék soraiból: Így van! - Taps ugyanonnan.)
