DR. DÁVID GYULA
DR. DÁVID GYULA
DR. DÁVID GYULA, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Hallgatóság! Az elmúlt hónapok csatározásai, majd a nagy politikai indulatokat kiváltó vizsgálóbizottsági ügyek újult erővel vetették fel ismét az elmúlt rendszer állambiztonságához való viszonyunk minden kérdését. Vádak és védekezések, érvek és ellenérvek hangzottak el, és a sajtó kitüntető figyelme mellett a múlt megismerhetősége volt a téma.
Itt és most a kérdés úgy merül fel, hogy akarjuk-e, merjük-e lerombolni a jelenünk és az egyre távolabbi múltunk között még mindig ott magasodó, titkolózásból emelt falakat.
(13.10)
A múlt állambiztonsági gépezete, maga a rendszer csak az általa gyártott iratokon keresztül ismerhető meg. Titkolózzunk-e tovább, védjük-e az előző rendszerben született érdekeket, vagy törvényi keretek között, méltányosan, az egyéni jogokra is figyelemmel nyíljon fel minél magasabbra a megismerés kapuja? A válaszom: igen, tisztázzuk végre közös dolgainkat, tegyük megismerhetővé a múlt állambiztonsággal összefüggő iratait, és ezzel adjunk legalább információs kárpótlást az áldozatoknak és megfelelő kutatási anyagot a kutatóknak. Csak ez az ellenőrzött nyilvánosság lehet az egyetlen helyes lépés, mely kulcsot ad a múlt tisztázásához és lezárásához. Nem felejtést, tisztázást szeretnénk.
Mindamellett a nemzet biztonsági érdekeit sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Igaz, hogy az elmúlt rendszer nem volt jogállam, de azt is látnunk kell, hogy az akkori állambiztonsági rendszereknek is voltak olyan állambiztonsági feladataik, amelyeket a szolgálatok a jogállam keretei között is végeznek. Nem azoknak az iratoknak a korlátlan feltárása és megismerhetősége a cél, amelyek a mai államunk biztonságának és nemzetközi kapcsolatrendszerének védelméhez kellenek. A múlt feltárását akarjuk, olyan módon, hogy eközben nemzeti érdekeink védelme is biztosított legyen.
A másik alapkérdés: akarjuk-e, szükséges-e átvilágítani a közélet szereplőit a teljes állambiztonsági múltra vonatkozóan? Kétségtelenül sok a nem tisztázott kérdés, és az ezzel az üggyel összefüggő jogszabályi környezet is kusza, ellentmondásos, rendezetlen. Minden jogi érvre van másik jogi ellenérv. A volt szocialista országok majd mindegyikében a társadalom szembetalálkozott ezekkel a problémákkal. Nem mondhatjuk el, hogy az egyik vagy a másik megoldás a tökéletes, hisz ezekben a kérdésekben nincs tökéletes megoldás. Tény azonban, hogy mindenütt felmerült a múlt rendezése iránti igény, és mindenütt kompromisszumokat kellett kötni.
Magyarországon a rendszerváltás óta eltelt tizenkét év alatt nem sikerült megnyugtatóan rendezni az állambiztonsági múlt megismerésének problémáját. Az 1992-ben meghozott adatvédelmi törvény nagyon erős védőburkolattal látta el azokat a személyes adatokat, amelyek ott szerepelnek, szinte hozzáférhetetlenné téve az egyes szereplőkre vonatkozó minden adatot. 1994-ben jogszabály született a politikával közvetlenül érintkező személyek körének átvilágításáról, de ez a törvény is csak korlátozottan nyitott rést a múlt kapuján. Több alkalommal foglalkozott a kérdéssel az Alkotmánybíróság is. Lényegében kimondható: mind a mai napig szélesebb körben nem megismerhetők az állambiztonsági múlt tényei, adatai, iratai, és nem tudható pontosan, hogy személyében ki működött együtt az elmúlt rendszer állambiztonsági szolgálataival.
Ez azonban sok probléma forrása. Gondoljunk csak a közelmúlt belpolitikai eseményeire, azokra az indulatoktól sem mentes vitákra, melyek részben megmérgezték a belpolitikai légkört, részben elvették az időt és a lehetőséget aktuális problémáink megtárgyalása elől. Gyanakvással, bizalmatlansággal töltötték el a politikusokat egymás iránt, a közvélemény pedig lesújtó kritikával értékelte ezt az ellentmondásos helyzetet. Valóban ezt a helyzetet akarjuk konzerválni? Ha nem döntünk ebben a rendkívül kényes kérdésben, úgy ránk ég a feladat. A politikai közélet részvevői zsarolhatók maradnak, pillanatnyi érdekek döntenek majd arról, hogy kik és mit hoznak nyilvánosságra és mit nem. Továbbra is tág tere marad a pletykáknak, a sugdolózásoknak, és az egész politikai élet presztízse sérül.
Rohan az idő, már eddig is eltelt tizenkét esztendő, és nagyon sokat rostált az emlékezeten. Csak reménykedni tudunk, hogy ma még viszonylag használható állapotokat találnak a szakemberek. De nem halogathatjuk tovább a szembenézést, nem zárhatjuk el tovább a volt állambiztonsági szerveknél keletkezett összes iratot, és vállalniuk kell a megmérettetést a közélet alakításával közvetlenül foglalkozó állampolgároknak is. Nincs más lehetőség! A mi országunknak végre békére van szüksége.
A két törvénytervezet ismert, és úgy gondoljuk, hogy lehet és kell még finomítani rajta. Az 541. számú, a múlt feltárásáról rendelkező törvényjavaslat robbantja le a falat a múlt megismerhetősége elől, amikor kimondja, hogy a törvény hatálybalépésével az állambiztonsági iratok - kivételektől eltekintve - elvesztik titkos, szigorúan titkos minősítésüket. Ez a múlt megismerésének egyik legfontosabb előfeltétele. A múlt megismerésére két lehetőséget ad a javaslat, az egyik az, hogy az egyén maga ismeri meg és hozza nyilvánosságra - persze korlátozottan - a rá vonatkozó adatokat, a másik szerint pedig szélesebb körben, összefüggéseket is feltárva a tudományos kutatók kapják meg a jogot, jogszabályi korlátok között. Ha sikerül egyetértésben pontosítani a kutató fogalmát, akkor ezen a megoldáson keresztül dolgozhatja fel a társadalom legpontosabban a múltat.
A tervezet mindent elkövet az egyes érintettek személyiségi jogainak védelme, jogaik megóvása érdekében. De tudomásul kell venni, hogy nem lehet egyszerre állni és ülni is, a múlt valódi és tényleges feltárása során bizony óhatatlanul sérülni fognak bizonyos személyiségi jogok. A másik oldalon pedig a személyiségi jogok egy nagyon szűk, kiemelten védendő csoportja némileg korlátozza a múlt megismerhetőségét. Ha tetszik, ha nem, az ebben való kompromisszum és helyes arány a feltétele a kérdés lezárásának.
Miben különbözik a most benyújtott törvénytervezet az 1994-ben hozott és azóta többször módosított úgynevezett átvilágítási törvénytől? Sok mindenben. Logikai felépítése hasonlatos, de merítési köre mélyebb és szélesebb. Az alapvető különbség a tevékenységeket illetően az, hogy immár nemcsak a III/III-as csoportfőnökségnél, hanem az egész III-as főcsoportfőnökség alá tartozó tevékenységekben való érintettséget vizsgálni rendeli. Ez az alapvető különbség abból az Alkotmánybíróság által megállapított elméleti megfontolásból ered, miszerint a nem jogállami keretek között működött állam egyik állambiztonsági feladatokat ellátó részegysége sem tekinthető jogállaminak, tehát indokolatlan csak a III/III-as csoportfőnökséghez való tartozást kiemelni. Miután a jogszabály nem fűz hivatalvesztést mint szankciót az aktív érintettséghez, elméletileg nem kifogásolható a vizsgálati kör kibővítése. Majd a választók, az állampolgárok eldöntik, hogy a feltárt érintettség mennyiben befolyásolja őket az adott személlyel kapcsolatos véleményükben. Például egy hírszerző vagy terroristaelhárító múltját a közvélemény inkább felértékeli, mint lerontja.
A másik jelentős különbség a kötelező tényfeltárás alá vont tisztségek felsorolásában van. A korábbi szabályozás érdeklődésén kívül hagyta többek között a polgármestereket vagy az egyházak vezető tisztségviselőit. Minden bizonnyal mind a vizsgált tevékenységi körrel, de még inkább a tisztségekkel kapcsolatosan egekig csapnak majd a vita hullámai, és jó lesz ez így. A tényfeltáró bizottság az iratok alapján csupán csak határoz, és határozatát nyilvánosságra hozza. De a bizottság nem mond majd ítéletet, nem büntet, nem zárja ki az érintettet a további közéleti tevékenységből, csupán feltár, megállapít, tájékoztat. Ennyi szükséges, de egyben elégséges is. Ítélet nincs, minimálisan tizenkét évvel, maximálisan ötvenhét évvel az események után már roppant nehéz lenne ítélkezni, és talán szükségtelen is. A választók, a társadalom okos állampolgárainak gyülekezete a nyilvánosságra hozott adatokból pontosan olyan következtetést fog levonni, mely igazságos, méltányos és arányos.
Mint közismert, a miniszterelnök úr az ország jeles jogász szaktekintélyeit kérte fel, hogy előzetesen véleményezzék a két javaslatot. Bizonyára sok felszólaló idéz majd véleményükből, én csak arra hívom fel a figyelmet, hogy bár látszólag egységes véleményt adtak mint bizottság, de egyénenként, külön-külön bizony sokszor egymástól is eltért a véleményük. Az a tény, hogy a jogi szaktekintélyek sokszor egymással is ellentétesen ítélnek meg egy sor eldöntésre váró kérdést, azt jelzi, hogy a jog milyen ellentmondásos eszközrendszer, és csak segédeszköz lehet a problémák megoldása során.
(13.20)
Fontos, hogy eltérő érdekeinket ne kíséreljük meg csak jogi elvek mögé rejteni, és ha a termékeny, építő vita után döntésre érett a helyzet, döntsünk. Ne csak a jog sokszor egymásnak is ellentmondó, bonyolult rendszerére támaszkodjunk; hallgassunk belső hangjainkra, közös bölcsességünkre is.
Ismétlem, maga az alapkérdés viszonylag egyszerű: akarjuk-e, merjük-e, hogy megismerhetőbb, átláthatóbb legyen a múlt állambiztonsági rendszere, mindazok az iratok és azok a személyek, akik abban a rendszerben az állambiztonsággal együttműködtek. Most vizsgázunk mindannyian, akik itt ülünk a képviselői padsorokban, vizsgázunk erkölcsből, jogból, bölcsességből és arányérzékből. A végső döntésünk bizonyítja majd igazán, hogy alkalmasak vagyunk-e betölteni a képviselői megbízatásból reánk háruló feladatokat.
Mindezekkel a gondolatokkal a hátam mögött ma nem bűnösök elítélését akarom, csupán azt, hogy a múlt megismerhetővé váljék; omoljanak le a falak, űzzük el a titokzatosságot, és tudjunk úgy beszélni ezekről a dolgokról, mint történelmünk egy megismerhető részéről - és tanuljunk belőle mindannyian. A mi országunknak békére van szüksége.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)
