DR. DÁVID IBOLYA
DR. DÁVID IBOLYA
DR. DÁVID IBOLYA az MDF képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Kedves Képviselőtársaim! Tisztelt Miniszter Úr! Jól emlékszem arra, hogy néhány hónappal ezelőtt megjelent az igazságügy-miniszter úrnak egy nyilatkozata, amelyben három dolgot ígért: minőségi jogalkotást, pártpolitika-mentességet és szakmai munkát a tárca által előkészített anyagokban. Nos, e két törvényjavaslatot végigolvasva hiszem azt, hogy sem formailag, sem tartalmilag, sem alkotmányosság, jogszabályszerűség, más jogszabályokkal való összeegyeztethetőség tekintetében ez a törvény nem felel meg egyetlenegy olyan állításnak sem, amelyet akkor miniszter úr megfogalmazott, és nem is igen tudom magam elé képzelni azt, hogy hogyan érthette miniszter úr az alábbi két mondatot. A mostani helyzet rendkívül rossz, ennyi törvénysértés, alkotmányellenesség régen fordult elő egy javaslatban. "A korrekció nehéz, szinte lehetetlen, megoldhatatlan feladat” mondta mindezt Sólyom László, a miniszterelnök úr által felkért bizottság elnöke.
Nagy örömmel hallgattam miniszter úr miniszteri expozéját, mint egy előkelő idegen, aki már maga is meg tudja fogalmazni az előterjesztés kritikáját, mi több, módosító indítványát is megfogalmazta ebben az expozéban, de talán mindezt a kormányülés előtt, a jogszabály előkészítése kapcsán kellett volna megtenni. Én nem értek egyet azzal, hogy az Országgyűlés egy olyan grémium ma, amely majd közös bölcsességgel döntse el azt, hogy mit akar. Nem értek egyet, mert ez a kormány jogalkotási, jogpolitikai felelősségének az áthárítása az egész Országgyűlésre.
Tisztelt Képviselőtársaim! Amikor ezt a két törvényjavaslatot elolvastam, akkor arra kellett gondolnom, hogy vagy nagyon-nagyon sok ember ment el az Igazságügyi Minisztériumból vagy küldték el, olyanok, akik komolyan értenek az alkotmányossághoz, akiknek szívügye volt az, hogy mi az államtitok, mi az adatvédelem és egyebek, vagy pedig ez az előterjesztés egy politikai műhelyben készült. Miután négy éven keresztül együtt dolgoztam munkatársaimmal, nem tudok másra gondolni, mint arra az utóbbira, ami egy politikai műhelyben való előkészítését jelentette ennek a törvénynek. Az az expozé, amelyet miniszter úr megtartott, számomra egy olyan képet vetített elő, hogy egy nem létező kategóriát fogunk most megismerni, a véleménynyilvánító törvényjavaslatot, amelyről majd itt az országgyűlési képviselők véleményt nyilvánítanak. Azonban van egy nagyon jó megoldás a Házszabályban, amely lehetővé teszi azt, hogy koncepciót is megvitassunk, majd pedig a koncepció alapján egy kész törvényjavaslatot. Tehát ha valakinek kételyei vannak, valakinek többmegoldásos javaslata van, arra van lehetőségünk, hogy egy koncepcionális eljárásban egy készítendő javaslat főbb koncepcióit megvitassa a bizottság, megvitassa az Országgyűlés, de ez egy igen köztes megoldás.
Még egyszer szeretném elmondani: a törvényjavaslat nehézségei és hibái számomra nem jelentenek mást ebben a vitában, mint egyfajta politikai felelősség áthárítását a Magyar Országgyűlésre ebben a kérdésben. A különös gondosságra pedig azért lett volna szükség a jogszabály-előkészítés kapcsán, mert itt június 19-én a miniszterelnök úr elmondta, hogy törvényjavaslatot kíván benyújtani. Ezt követően a miniszterelnök úr elkészített egy önálló képviselői indítványt, amely visszavonásának az volt az indoka, hogy egy szakmailag igényesebb, jobb előterjesztést készít a kormány. Pontosan ezért lett volna szükség arra, hogy ezt a törvényt sokkal nagyobb gondossággal, az alkotmányosságra, a célszerűségre és sok minden másra figyelemmel készítsék elő.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az ügy lényegére áttérve, tudom azt, hogy a történelem soha nem díjazza azokat a mondatokat, amelyek így kezdődnek: mi lett volna, ha. Ezért nincs értelme feltenni azt a kérdést, hogy mi lett volna, ha Medgyessy Péter miniszterelnök úr múltja miatt nem kerül elénk ez a törvényjavaslat. Lehetett-e volna, vagy mi lett volna, ha ’90 és ’94 között más szabályozás születik; és köszönöm szépen Fodor Gábornak, aki elmondta a sok eddigi, újságban megjelent nyilatkozattal szemben, 1990 szeptemberében a Hack-Demszky-javaslat is a III/III-asokról szólt. Azt hiszem, hogy ma ebben a vitában mindenki részéről elvárható egy nagyfokú visszafogottság az ügy érdemi részével kapcsolatban, mert mind a négy kormánynak korábban és mind a négy frakciónak, amely ma az Országgyűlést alkotja, volt arra lehetősége, hogy a rendszerváltozáshoz sokkal közelebbi időpontban e kérdést szabályozza.
(14.10)
Sőt, volt egy olyan időszak, ’94 és ’98 között, amikor ezt az MSZP-SZDSZ koalíciója alkotmányos szinten, minden ehhez kapcsolódó egyéb kiegészítő jogszabállyal, adatvédelemmel és egyébbel kapcsolatban is megtehette volna.
De megígértem, mivel a “mi lett volna, ha” nem méltó sem a történelemhez, sem a jogalkotóhoz, ezért nem is kívánok ezzel foglalkozni. Azt azonban szeretném elmondani, hogy tíz-tizenkét évvel a rendszerváltozás után sokkal érettebbek és tájékozottabbak vagyunk egy jogszabály előkészítésénél, hiszen megszületett az Alkotmánybíróságnak több olyan döntése, amely ezt a tárgykört érintette, a személyes adatok védelmétől kezdve a közszereplők adatainak nyilvánosságra hozataláig, megszülettek azok a jogszabályi hátterek, amelyek ma már segítenek nekünk az eligazodásban. Minden kormánynak volt betekintési joga, lehetősége arra, hogy ezt az orwelli világot ezekből az iratokból megismerje.
Megszületett a III/III-as törvény, maga a törvény is és ennek a végrehajtása is bizony nagyon komoly tanulsággal szolgált mindannyiunk számára - meg a többszöri módosítása is.
Megszületett a Történeti Hivatal, az a Történeti Hivatal, amely az előterjesztéssel szemben bizony már most is szaklevéltár és most is kutatható, és ez a Történeti Hivatal igen jól végzi a dolgát, semmi szükség arra, hogy ezt, ennek jogállását, vezetését, működését megváltoztassuk.
Volt egy nagy tapasztalatunk mindannyiunknak, és ez volt a Mécs-bizottság tapasztalata, hiszen a Mécs-bizottság tapasztalata sok kérdést vet fel mindannyiunk számára. Ez az a bizottság, amely négy kormánynak kormányonként egy-két tucat személyét érintő ügyben eljárt, és azért ha kezünket a szívünkre tesszük, be kell látnunk, nem tudott kulturáltan, nem tudott jogszabályszerűen eljárni ebben a kérdésben. Nagyon sok tapasztalatot szerezhettünk ahhoz ebben a kicsi bizottságban működő eljárásból, hogy mi lesz akkor, amikor ebben a törvényjavaslatban a közvetlenül érintettek száma 11-12 ezer fő, és hol vannak a közvetetten érintettek, akik majd az iratbetekintések és az iratok nyilvánosságra kerülése kapcsán fogják ugyanazt átélni, mint nagyon sokan a Mécs-bizottság eljárása kapcsán.
Megszületett 1994 decemberében, amitől valóban sokkal tisztábban látjuk a világot, az Alkotmánybíróságnak egy döntése, amely úgy szólt, hogy a politikai közvéleményt feladatszerűen ellátó személyek, a közhatalmat gyakorlók, a politikai közszereplők és a hivatalban lévő állami vezetők múltjával kapcsolatos adatok meghatározott része nyilvánosságra hozható. Ez rendkívül fontos döntése volt akkor az Alkotmánybíróságnak.
Mindezt összevetve - a tizenkét év tapasztalatából elmondhatjuk, hogy bölcsebbek vagyunk, mint voltunk - szeretném megfogalmazni azt az álláspontomat, hogy nagyon nagy a felelőssége annak, aki tizenkét évvel a rendszerváltozás után e kérdéshez nyúl, de azt tudnia kell, amikor az előterjesztést elkészíti és az Országgyűlés asztalára leteszi, hogy mit akar, és azt mindig az előterjesztőnek kell eldönteni. Az egyik megoldás, ami körvonalazódik az elmúlt évekből és az elmúlt hónapok vitájából, az, hogy a politikai “elit” számoljon el önmagával a választóknak és a nyilvánosságnak, és azt hiszem, hogy ebben mindannyian egyetérthetünk. Számoljon el önmaga múltjáról, adott esetben nyilatkozzanak, és vívják meg a kormánypártok és az ellenzéki pártok e kérdésben a maguk csatáját a maguk eszközeivel! Ebből a szempontból számomra teljesen közömbös, hogy ezt most egy aktuálpolitikai kérdés teszi szükségessé, hogy ezt most egy morális kérdés teszi szükségessé vagy pedig viszonyunk a rendszerváltozáshoz. Tegyék a politikai pártok és a közélet szereplői, akikről az Alkotmánybíróság szól, és járjanak jó példával elöl, soha senki eddig meg nem tiltotta senkinek, hogy ezt megtegye.
Aki ilyen közjogi tisztséget, közfeladatot vállal, attól elvárható az, hogy tegye meg ezt a nyilatkozatot, és számomra az is elvárható, ha később bebizonyosodik, hogy ez a nyilatkozat nem a valóságnak megfelelő, akár úgy, hogy az a bírákból álló testület ezt megerősíti, akkor ennek legyen meg a következménye. Mert a politikusoknak a legnagyobb tőkéje a szavahihetősége, és a rendszerváltozásunknak és a teljes átalakulásunknak egy rendkívül fontos eleme, hogy azokban az emberekben és a szavahihetőségükben, akik itt ülnek, akik meghatározzák a költségvetést, a törvényeinket és a napjainkat, azoknak a szavában bízni lehessen. Ezzel nem szabad játszani, mert egy-egy ember, aki a közéletet képviseli, sokkal többet képvisel, mint csak saját magát, hiszen képvisel egy értékközösséget, legyen az a baloldalon vagy legyen a jobboldalon, képviseli a pártját, képviseli a hazáját, és annak megítélését is bizony nagy fokban befolyásolja. Aki közéleti szerepet vállal, attól elvárhatjuk azt, hogy az életében ne legyen és ne szerepelhessen olyan tényező, amely tevékenységének átláthatóságát akadályozza, ami által kiszolgáltatottá válik.
Az előterjesztőnek tudnia kell, mit akar - kértem a felszólalásom elején. És ha az előterjesztő ezt a két törvényjavaslatot azért tette elénk, mert ő így kívánja szabályozni ezt a kérdést, ez a törvény nagyon sok rosszat sejtet, és nagyon hiszem azt, hogy sejtet, és ennek a sejtetésnek csak az az indoka, hogy rossz volt az előkészítése ennek a javaslatnak.
Túl azon a tizen-valahány ezer emberen, akire közvetlenül vonatkozik, a közvetett vonatkozás számomra sokkal veszélyesebb, amikor az iratok megnyílnak majd a nyilvánosság előtt. A törvényjavaslat alapján úgy hiszem, hogy nagyon elhamarkodottan járunk el, és éppen annak a rendszernek a kegyetlen logikáját és a kíméletlen, az emberi jogokat, az erkölcsöt, a humánumot teljességgel nélkülöző mechanizmusát vesszük át, amelyet el szeretnénk felejteni. És hogy ez ne csak szó legyen, engedjék meg nekem, hogy majd néhány példával is megvilágítsam ezt.
Micsoda tévedés azt hinni, ami itt néhányszor elhangzott már a vezérszónoki beszédekben is és inkább a sajtóban, hogy az igazság megismerésének, a múltunk megismerésének és a múlttal való szembenézésünknek ez a törvény a forrása! Ez lehetetlenség! Egyetértek azzal, amit elmondott Fodor Gábor vagy elmondott Demeter Ervin képviselő úr is, ez egy szeletkéje lehet. Egy olyan szelet, amely állhat személyekből, állhat személyes adatokból; de mikor fog összeállni egy teljes kép, egy olyan kép, ami egy rendszerről meg fogja nekünk a teljesség igényével adni ezt a lehetőséget, hogy szembe tudunk a múltunkkal nézni? Hol vannak a mozgató rugói azoknak az eljárásoknak, amelyről szól ez a törvény, az irányítók, a megrendelők, a kiagyalók, a felhasználók, ahogy ezt Demeter Ervin képviselő úr elmondta? Erről a jogszabály hallgat, és szeretném elmondani, nem is tud beszélni róla, mert a történelmi igazságokkal kapcsolatban a jogalkotás nem tud választ adni, csak egy szeletére. Ha a történelembe belemegyünk: az állampárt, az MDP, az MSZMP, a KB, a PB és az ott ülő emberek, akik ezt kiagyalták és felhasználták, hol vannak és hol az ő felelősségük ebből? Még azt is elmondhatjuk, hogy talán a határon sem állhatunk meg, hiszen hol van a nagy Szovjetunió, hol van annak a nagy pártja, hol a KGB, a Varsói Szerződés és sorolhatnám.
Azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy az igazság történelmi távlatokban fog előttünk megnyilvánulni. Közelíteni tudunk és kell is közelítenünk, de ma és itt az a kérdésünk, hogy ezt milyen módon és milyen áron tesszük; és azt, hogy milyen módon és milyen áron tesszük, arra engedjenek még néhány konkrét példa, amelyről mondhatnám azt is, hogy fiktív példa, de tökéletes bizonyítéka annak, hogy mit tartalmaz ez a törvényjavaslat. A megfigyelt személlyel kapcsolatban: “A tervezet alapján megismerheti és nyilvánosságra hozhatja a vele kapcsolatba hozható hálózati személyről és hivatásos alkalmazottról az annak azonosítására szükséges adatokat akkor is, ha azok egyébként továbbra is államtitkot képeznek.” - szól a törvényjavaslat.
(14.20)
Szeretnék erre egy példát mondani. Egy határon túl élő, magyar nemzetiségű férfi - így ő egy másik állam polgára, de a magyar hírszerzés hálózati személye - tudomást szerez és jelentést tesz a magyar hírszerzés felé egy bizonyos külföldi hölgyről, aki rendszeresen jelenti hazája hatóságainak, hogy mely magyar nemzetiségű személyek kívánják gyermekeiket magyar iskolába járatni, vagy az adott államot bíráló megjegyzéseket tesznek; sőt, jelent olyan magyar állampolgárokról, akik Magyarországról könyveket, folyóiratokat juttatnak az adott állam területére.
Ez a hölgy ebben a relációban az önök törvényjavaslata szerint megfigyelt személy, mivel róla a magyar hírszerzés részére az említett férfi esetleg több éven keresztül jelentést készített. A hölgy a törvény hatálybalépését követően Magyarországra jöhet, mert külföldinek is és mindenkinek lehetővé tesszük, megismerheti és nyilvánosságra hozhatja a róla jelentő férfi személyére vonatkozó adatokat, sőt, megismerheti és nyilvánosságra hozhatja az ügyben érintett hivatásos állományú magyar hírszerző - nem közszereplő, a hivatásos állományú magyar hírszerző - személyére vonatkozó adatokat. Ugye, nem erre gondoltak?
A harmadik személy is egy nehezen behatárolható kategória a két törvényjavaslatban, aki egyébként nem megfigyelt, nem hivatásos állományú és nem hálózati személy. Ha az iratokban szerepel, megismerheti és nyilvánosságra hozhatja azokat az adatokat, amelyekre nézve az adatot tartalmazó irat keletkezésekor a jogszabály lehetővé tette számára, hogy az adott iratot teljes terjedelmében megismerje - szól a 3. § (3) bekezdése -, magyarán: annak idején legálisan rendelkezett iratbetekintési joggal. Ilyen harmadik személy tipikusan az eljárásban korábban közreműködött bíró, ügyész, szakértő, de bizonyos esetekben az ügyvéd is.
A tervezet értelmezése tovább bonyolítja a helyzetet, hiszen harmadik személynek kell tekinteni a hálózati személyek köréből az alkalmi kapcsolatot, a társadalmi kapcsolatot és a hivatalos kapcsolatot is. Ők ugyan nem írtak alá beszervezési nyilatkozatot, együttműködtek, néha írásban jelentettek, és nevük informátorként a jelentésekben elég gyakran szerepel. Ők ennek folytán olyan jogokkal fognak rendelkezni, mint a harmadik személyek, ami nyilvánvalóan nem lehetett célja ennek az előterjesztésnek.
Szeretnék egy példát mondani. Egy katolikus papot beszervezési célzattal homoszexualitással vádolnak meg, és ellene az állambiztonsági szervek nyomozást indítanak. Ez az ötvenes években, kérem szépen, teljesen tipikus és bevett gyakorlat volt, hiszen államcél volt az egyházi élet, a hitélet szétzilálása, az internálás, a bebörtönzés. Az ötvenes-hatvanas éveknek ezt a bevett gyakorlatát figyelembe véve megindul az eljárás, az ügyben több tucat személy tanúvallomást tesz. Ezek az eljárásban közreműködő személyek - tehát a bíró, az ügyész és a szakértők sokasága is - a törvény hatálybalépését követően a teljes nyomozati anyagot megismerhetik és nyilvánosságra hozhatják.
Azt is szeretném zárójelben elmondani, hogy az esetek többségében hány állambiztonsági embert használtak szakértőnek az ötvenes-hatvanas években. Megismerhetik, nyilvánosságra hozhatják, beleértve ebbe valamennyi, a pappal szemben koholt módon összeállított és személyét súlyosan sértő, valótlan tényt és valótlan adatot is. Végiggondolták önök, amikor ezt az előterjesztést elkészítették?
Még egy esetet szeretnék elmondani. Ennek a harmadik esetnek a szereplője pedig egy férfi - és már most elnézést kérek, elnök úr, hogy végigérjek a példámon.
