DR. FODOR GÁBOR
DR. FODOR GÁBOR
DR. FODOR GÁBOR, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt parlamenti Képviselők! Tisztelt érdeklődők, mindenki, aki nézi, hallgatja a parlamenti közvetítést. Azt gondolom, közhely, ha azt mondjuk, és természetesen sokan hivatkoztak erre a közhely igazsága mellett is, hogy egy igen fontos törvényjavaslat, sőt két törvényjavaslat tárgyalását kezdi el most a Magyar Országgyűlés, de magam is szeretném megerősíteni ezt az álláspontot, mert úgy érzem, az ügy valóban fontos.
Rögtön azzal is szeretném kezdeni a felszólalásomat, hogy szeretném picit körbejárni azt a társadalmi közeget, ami miatt ma Magyarországon, 2002 nyarán, így az ősz elején fontossá, aktuálissá vált ez a kérdés: a múlttal való szembenézés, az úgynevezett ügynökkérdés, az állambiztonsági szolgálatokkal való együttműködés, a pártállami állambiztonsági szolgálatokkal való együttműködés kérdése. Ezzel a bevezetéssel szeretnék egyúttal választ adni az előttem felszólaló Demeter Ervin képviselő úr felvetéseire is, hiszen ő azon az állásponton volt, hogy kevesellte az érveket arra vonatkozóan, miért is vannak most előttünk ezek a törvényjavaslatok, miért is kezdi el a vitáját a Magyar Országgyűlés ezeknek a beterjesztett javaslatoknak.
Nos, először is szeretném felhívni a tisztelt képviselők figyelmét arra, hogy a magyar társadalomban az elmúlt két évben nagyon intenzív szembesülés zajlott le az egykori múlttal, az állambiztonsági múlttal. Ez a magyar közvéleményt alapjaiban rázta meg. Emlékszünk Tar Sándor író esetére, amely ügy a budapesti Jelenlét újságban indult, majd az Élet és Irodalom hasábjain vitákban folytatódott, és a Kenedi Jánossal való levélváltásában kulminálódott vagy került a nyilvánosság elé az ügynökkérdés, a III/III-as ügynökkérdés ügye. Az egész magyar szellemi életet vagy legalábbis annak jelentős részét megrázta, hosszú hónapokig folyt erről a vita.
Nyilván mindannyian fel tudjuk idézni Esterházy Péter könyvét is, a “Javított kiadás”-t, amely szintén megrázta a magyar közvéleményt. Esterházy az életművének általa is egyik legfontosabb darabjának tekintett “Harmonia caelestis” megírása után szembesült azzal a ténnyel, hogy édesapja a III/III-as ügyosztálynak dolgozott, és ezen megrázó felismeréséből írta ezt a könyvet, amely valóban rendkívül felkavaró olvasmány, és megdöbbentő tényekkel szembesíti a könyvet elolvasókat.
És ebben a helyzetben találkozott a magyar közvélemény Medgyessy Péter ügyével, amikor kiderült az, hogy a miniszterelnök szt-tisztként annak idején az állambiztonsági szolgálatoknak dolgozott, a III/II-es ügyosztálynak. Majd folytatódott a történet.
Demeter Ervin képviselő úr részéről nyilván elszólás volt, amikor mindig ellenzéki képviselőnek aposztrofálta Mécs Imrét (Demeter Ervin: Igen, valóban elszólás volt.), hiszen az általa vezetett bizottságra gondolt. E bizottság munkája kapcsán szembesült a közvélemény azzal, hogy nevek kerültek nyilvánosságra, és jó néhányan azok közül, akiknek a neve nyilvánosságra került, elismerték azt, hogy együttműködtek az állambiztonsági szervekkel különböző módon. Tehát a helyzet az, tisztelt képviselő úr, és mindenkinek mondom ezt, aki úgy érezte, nem világos az, hogy miért van előttünk ez az ügy; azért, mert ez az egész magyar közvéleményt érdekli, az egész magyar közvéleményt az elmúlt években megrázta, és világosan szembesített minket azzal, hogy valami nincs rendben a szabályozással, valami nincs rendben ezek körül az iratok körül, nem tudtunk igazából szembenézni a múltunkkal, nem tudtuk letisztázni ezeket a kérdéseket. Máig is az a helyzet, hogy nehezen összerakható, indokolható, feltérképezhető indokok és szempontok alapján kerülnek ki iratok, és ezen iratok alapján kerülnek emberek olyan helyzetbe, amely sokszor méltánytalan helyzet, sokszor a leleplezés kínos helyzete, de mindenképpen olyan szituációk, amelyeket más keretek között és más formában kellene ebben az országban elrendezni. Tehát itt baj van, elrendezetlen az egész kérdéskör, és ezért szükséges újra átgondolni azt, hogy az a törvényi szabályozás, amely Magyarországon megszületett ’94-ben, ’96-ban, 2000-ben, 2001-ben, az ismert módosításokkal együtt, alkalmas volt-e arra, hogy ezt a helyzetet kezelje.
Nos, az én állításom az, hogy nem. Nem volt alkalmas arra, mert mindazok, amelyeket felsoroltam, sajnos ezek a tények azt mutatják, hogy nem tudtuk a múlt ügyeit elrendezni, nem tudtunk ezzel világosan szembenézni, nem tudtuk feltárni olyan mélységben a múltat, ahogy kellett, és nem tudtuk a közéletre ilyen módon ezeket a normákat áttranszformálni, megjeleníteni, azért, hogy a magyar közéletben érvényesüljenek olyan normák, olyan szabályok, amelyek mindenki számára elfogadhatóak, sőt tisztelhetőek. Ezért elengedhetetlen az, hogy megnézzük, hol volt a hiba, mit kell másként tenni, és hogyan tudunk korrigálni és javítani - hangsúlyozom - törvényi megoldásokkal.
(13.50)
Mert az a meggyőződésem, hogy a vizsgálóbizottságok működése hasznos és fontos egy parlamentben, de ezeket a kérdéseket nem a vizsgálóbizottságok fogják eldönteni, hanem a mindannyiunk által nyíltan megvitatott és remélhetőleg minél szélesebb körben elfogadott elvek, amelyeket a Magyar Országgyűlés a nagy nyilvánosság bevonásával alakít ki.
Azt is szeretném megjegyezni, én itt hivatkoztam arra, hogy a közvélemény hogyan reagált ezekre az eseményekre, és bizony érdemes szembenéznünk azzal, hogy a közvéleményt ezek a kérdések érdeklik. Ugyan a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy az embereknek kicsit - vulgárisan szólva - elegük van az úgynevezett ügynökkérdésből, ez nyilván így van, de a közvélemény-kutatások nem teszik fel olyan finom módon ezt a kérdést, ahogy fel kell tenni, vagy fel kellene tenni, ha valóban az érdekelne minket, hogy az embereket érdekli-e ez a téma. Hiszen a másik oldalról árulkodó az is, hogy ha bármilyen módon ez a kérdéskör előkerül, akkor az újságok címoldalán jelenik meg, minden sajtótermék azonnal legfőbb híradásában ad erről tudósítást, vagyis tudják azt, hogy bizony az embereket érdekli, és így lehet eladni ezeket a termékeket. Tehát sajnos komoly érdeklődésre tart számot; illetne nem is mondom azt, hogy sajnos, mert rendben van, az én véleményem szerint helyes, hogy komoly az érdeklődés ekörül, és nemcsak az érdeklődés miatt, hanem az általunk állított erkölcsi és politikai normák miatt is tisztánlátásra van szükség ezekben az ügyekben. S azt gondolom, a köztünk levő vitáktól függetlenül, hogy ki hogyan látja ezt a kérdést, hol tartja helytelennek az eddigi szabályozást, hol tartana helyesnek új szabályozást, az mindannyiunk meggyőződése, hogy jogállami megoldásokra van szükség e téren.
Azt is szeretném elmondani, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége kezdetektől fogva ezt a kérdést egy nagyon fontos és érzékeny kérdésnek tekinti, és törekszik arra, hogy ennek törvényi és megfelelő szintű törvényi szabályozása legyen. Azért fogalmazok így, mert mielőtt idejöttem, épp Dávid Ibolyával beszélgettünk, és ő hívta fel a figyelmemet arra - joggal -, hogy annak idején, amikor 1990-ben az SZDSZ képviselői elsőként terjesztettek be törvényjavaslatot, az úgynevezett Demszky-Hack-féle törvényjavaslatot e tárgykörben, az a III/III-as csoportfőnökségre vonatkozott. Ez igaz is, de meg kell mondanom, hogy annak idején, ’90 és ’92 között én a nemzetbiztonsági bizottság tagja voltam, és emlékszem rá, ahogy ez a bizottság egy külön bizottságot küldött ki azért, hogy feltérképezze egyáltalán az állambiztonsági szolgálat, a pártállami állambiztonsági szolgálat működését. Ugyanis ’90-ben mi, akik ide képviselőként bekerültünk a parlamentbe, nyugodtan mondhatom, hogy a demokratikusan megválasztott parlamenti képviselők java része semmiféle ismeretanyaggal nem rendelkezett arról, hogyan működtek ezek a szervezetek. Tehát nem véletlen, hogy az első javaslat a III/III-asra fókuszált. Onnantól kezdve, amikor már a következő törvényjavaslatok kerültek a Ház elé, a Szabad Demokraták Szövetsége minden alkalommal azt az álláspontot képviselte következetesen, és ma is azt képviseli, hogy ezeket az iratokat egységesen kell megítélni, nem lehet különválasztani őket, nem lehet pusztán csak a III/III-as csoportfőnökség irataira irányítani a figyelmet, hanem az egész III-as főcsoportfőnökség tevékenységét kell górcső alá venni.
Amikor erről beszélek, hogy mit kell vizsgálnunk, akkor szeretném elmondani azt is, hogy nagyon fontos a vizsgálatok kapcsán a beterjesztett törvényjavaslat. Én igen lényegesnek tartom az igazságügy-miniszter úr expozéját, amelyben valóban megjelentek más és különleges hangsúlyok is a törvényjavaslathoz képest, és ez így is van rendjén. És örülök annak, hogy az úgynevezett Sólyom-bizottság is elkészítette a jelentését, amelyben sok használnivaló megjegyzés van, még akkor is, ha szeretném világossá tenni azt is, hogy én magam ezzel a jelentéssel alapvetően, tehát az alapirányát tekintve nem értek egyet, de nagyon fontosnak tartom azokat a különvéleményeket is, amelyek megszülettek, így Majtényi Lászlóét, Hack Péterét és Bencze Györgyét.
Nos, amikor most az egész helyzetről akarok beszélni, akkor természetesen a bizottság jelentéséből is szeretnék kiindulni és a törvényjavaslatok által felvetett fő problémákból is.
Szeretném először is azzal kezdeni, hogy amikor a törvényjavaslatok megalkotásra kerültek, az Igazságügyi Minisztérium által beterjesztésre kerültek, akkor azon túl, amiről beszéltem, a társadalmi közegen túl, amely indokolta önmagában a szabályozást, néhány hamis állítással is meg kellett küzdenie, ha úgy tetszik, a törvény beterjesztőinek.
Milyen hamis állítások rögzültek itt az elmúlt években, részben a téves törvényi szabályozás, részben más okok miatt Magyarországon? Az első az, amire már utaltam, hogy csak a III/III-as iratok, illetve a III/III-mal kapcsolatba kerülő személyek végeztek nem jogállami tevékenységet, illetve ez az a tevékenység, amelyet nem jogállaminak tekintünk. Nekem az a meggyőződésem, és az SZDSZ-nek is az a meggyőződése, hogy téves ez a felfogás. Megjegyzem, minket ebben a meggyőződésünkben megerősít a Sólyom-bizottság, amely a jelentését úgy kezdi - és most idézek ebből a jelentésből, rögtön az elejéről -: “A rendszerváltozás előtt Magyarországon nem volt jogállam, ezért a titkosszolgálatok működése sem lehetett jogállami. Nem lehet egyes személyek titkosszolgálati múltját arra hivatkozással titokban tartani, hogy a szolgálatok tevékenysége a jogállammal összeegyeztethető volt.” Tehát az a véleményünk, hogy egységesen kell kezelni ezeket az iratokat, és nem lehet a vizes lepedőt - megint csak idézőjelbe téve - pusztán a III/III-ra ráhúzni.
Másfelől az is hamis és tarthatatlan állítás volt az elmúlt időszakban, hogy a múlt megismerése, az átvilágítás pusztán csak a III/III-ra vonatkozik. Nem lehet a múltat önmagában ezekből az iratokból megismerni. Az ügyek ennél bonyolultabbak, és természetesen a múlt sem ismerhető meg pusztán csak az összes iratból, a III/I-II-III-IV. irataiból, ez egy szelete ennek. És nyilván a törvények pedig nem a múlt megismerését szolgálják, már olyan értelemben, hogy nem a múltat tárják fel, hanem a múlt feltárásának a lehetőségét biztosítják. De nagyon lényeges dolog, hogy világos legyen számunkra, mindannyiunk számára, hogy túl kell lépnünk ezen a téves közhiedelmen vagy berögződésen a magyar közéletben, mármint amire az előbb utaltam, hogy az átvilágítás, illetve a múlt megismerése csak a III/III-as területre vonatkozna.
Harmadrészt azzal is szembe kellett néznünk és szembe kell néznünk őszintén, hogy az iratok teljes körű megismerhetőségét nem helyettesítheti az átvilágítás típusú eljárás. Az átvilágítás típusú eljárás mást jelent, és ez a törvényjavaslat, ami itt van előttünk, az egyik törvényjavaslat többek között arról szól, hogy a múlt megismerhetőségét sokkal szélesebb körben kell értelmeznünk, és eljött az ideje annak, hogy az eddigi szabályozáshoz képest jóval szabadabban, jóval nyíltabban, jóval nyitottabban és a nyilvánosság bevonásával történjen az adatok megismerése, történjen meg a történészek és a múlttal foglalkozók feltáró munkája, és kerüljön nyilvánosság elé mindaz, aminek a nyilvánosság elé kell kerülni.
Hack Péter, akire már hivatkoztam, hogy különvéleményt írt a Sólyom-bizottság jelentéséhez, beszél arról a különvéleményében - és ezzel én nagyon egyetértek -, hogy nemcsak a múltról szól ez a történet, hanem nagyon erősen szól a jelenről, hiszen a múlt megismerését, ahogy mondtam, szolgálja mindaz, ami előttünk van, de egyúttal a jelen kérdését is szolgálja, hiszen tudnunk kell azt, hogy a jelenben kik miért hoznak döntéseket, a döntéseik mögött milyen megfontolások állnak, milyen személyes életpályák, tragédiák, egykori élethelyzetek. És szolgálja a jövő érdekét is, ahogy ő fogalmazza, teljesen helyesen, ez a szabályozás azért, mert ha netán valaki a jövőben nem jogállami megoldásokhoz érezne vonzódást ebben az országban, akkor szembesüljön azzal, hogy ennek következményei lesznek és következményei vannak egy tisztességes jogállamban.
Az a véleményem, hogy az előttünk fekvő törvényjavaslatok ráadásul jelentős fordulatot is jelentenek az eddigi szemléletmódban, ugyanis sajnos az elmúlt időszakban a törvényi szabályozás döntően a volt tisztek és ügynökök érdekeit tekintette és tartotta szem előtt, különböző megfontolások miatt. Az itteni javaslat alapvető áttörést hoz: itt az áldozatok szempontját hozza be a képbe jóval nagyobb erővel, és ezt mi döntő jelentőségűnek gondoljuk. Az a véleményem, hogy természetesen az áldozatok szempontjai jóval erősebbek, mint az egykori tisztek és ügynökök szempontjai; hozzátenném, természetesen mindezek jogállami keretek között, mert a jogállam normáinak mindenkire vonatkoznia kell. De nagyon lényeges a személetmód kérdése, hogy mit tekintünk kiindulópontnak, hogyan próbáljuk védeni, erősíteni az áldozatok pozícióját a saját helyzetük, egykori múltjuk, a szenvedéseik, hányattatásaik és mindazon retorziók megismerésével kapcsolatban, amit esetleg a pártállammal való konfliktus vagy konfrontáció révén elszenvedtek.
A két törvényjavaslat, ami előttünk van, természetesen különböző. Az egyik alapvetően azzal foglalkozik, hogy a kutatók és maguk az áldozatok számára hozzáférhetővé tegye a dokumentumokat, természetesen - ahogy az előbb mondtam - jogállami keretek között. Ez az 541. számú törvényjavaslat.
(14.00)
A másik törvényjavaslat egy másfajta tárgykörre fókuszál. Ez a törvényjavaslat elsősorban azt tűzi ki célul, hogy előmozdítsa a közélet tisztaságát, megakadályozza a személyes és közérdekű adatokkal való visszaélést, és nyilvánosságra hozza a közélet szereplőinek a pártállami rendszer állambiztonsági szolgálataival való együttműködését. Ezek mind-mind méltányolandó célok, azt gondolom, és emiatt az SZDSZ mind a két javaslatot fontosnak tartja és támogatja a parlamentben. Fontosnak tartjuk, hogy erről vitatkozzunk, minden jobbító szándékú, jogállami kereteket betartó és az előbb általam elmondott szempontoknak megfelelő módosító indítványt mi helyeselni tudunk, de a leghatározottabban amellett vagyunk, hogy ezekre a törvényekre szükség van, végre a múlttal való őszinte szembenézésnek eljött az ideje, és ezt el kell rendezni magunkban.
Szeretnék a beszédem végén kitérni néhány vitás kérdésre, amely felmerül azóta, amióta az általam bevezetőben említett botrányok, kataklizmák megrázták a magyar közéletet. Ezek közül az egyik kérdés, amely rendszeresen előjön, hogy az ominózus iratok és adatok nem maradtak fenn teljeskörűen, ezért kérdéses, hogy mennyire ismerhető meg valóban egy bizonyos szelete a múltnak azokból az adatokból, amelyek megvannak. Azt gondolom, hogy ez a kérdésünk szempontjából nem döntő jelentőségű. Hiszen ami megismerhető, azt meg kell ismerni. Ami nem ismerhető meg vagy hiányosan ismerhető meg, azzal kapcsolatban világossá kell tenni, hogy hiányosak az ismereteink. A történészekre és a kutatókra vár majd a feladat, hogy találnak-e még egyéb forrásokat, amelyekkel összevetve reális képet tudnak kialakítani erről a korról vagy akár személyekről, vagy akár más szituációkról, amelyek a történelemhez kapcsolódnak, és bizonyos helyzetekben egyes történelmi szereplők megjelenését, véleményét, mozgását alapvetően meghatározták. Tehát az ilyen típusú hivatkozás az adatok hiányosságára szerintem nem helytálló vagy legalábbis jelen szempontból nem lényeges.
A másik kérdés, hogy az adatok nyilvánossága jelent-e joghátrányt sokak számára. Nos, én azt gondolom, hogy itt van egy jogi vita. Én azoknak a véleményét osztom, akik hivatkoznak a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvény 19. §-ára, amely kimondja, hogy az állami feladatot ellátó szerv hatáskörében eljáró személyek neve és beosztása, ha törvény másként nem rendelkezik, bárki számára hozzáférhető, nyilvános adat. Ezért azt gondolom, hogy ezt a rendelkezését kell az adatvédelmi törvénynek tudomásul venni, ez az alaprendelkezés, és ebből kell kiindulnunk. Igaza van azoknak, akik azzal érvelnek, hogy nem tartható az az álláspont, hogy egy állambiztonsági tiszt és egy ügynök személyes adatai nagyobb védelemben részesülnek jelen pillanatban, mint például egy volt pártállami minisztériumi tisztviselő, egy tanácselnök, egy munkásőr vagy egy párttitkár adatai. Nehezen lehet mellette érvelni, hogy miért van ez így. Azt gondolom, hogy az a korrekt és az a helyes, ha e téren is egyenlő mértékkel mérünk. Természetesen a törvény tehet bizonyos kitételeket, amikor azt mondja, hogy különböző, a jogállam által akceptált szempontok alapján lehet felmentést adni vagy kivételt tenni, de alapszabályként a személyes adatokról szóló törvénynek az általam citált rendelkezését kell alapul venni.
Nos, mindezek alapján a Szabad Demokraták Szövetsége azon az állásponton van, hogy a törvényjavaslatok fontosak a közéletünk szempontjából, a múlt, a jövő és a jelen szempontjából, támogatásra javasoljuk a tisztelt Háznak, és kérünk mindenkit arra, hogy jobbító szándékú, javító, jogállami keretek között maradó módosító indítványokkal segítse elő a törvény megalkotását.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)
