DR. ISÉPY TAMÁS
DR. ISÉPY TAMÁS
DR. ISÉPY TAMÁS (Fidesz): Tisztelt Országgyűlés! Egyesek szerint távolról sem ártalmas, ha a jogalkotásban időnként érvényesül a logika, netán esetenként még a következetesség is. Nem szeretném, ha bárki is szédelgő dicsekvésnek venné azt a száraz tényközlést, hogy a Fidesz és az MKDSZ, önmagát az említett egyesek közé tartozónak érezvén messzemenően tiszteli a logikai szempontokat. Ezért már most elöljáróban megnyugtatásul bejelentem, hogy elfogadjuk a minősített, kétharmados többséget igénylő törvényjavaslat 1. § (1) és (3) bekezdését, 2. §-át, vagyis a javaslat túlnyomó részét, ugyanakkor nem fogadjuk el a költségvetéssel kapcsolatosan az 1. § (2) bekezdését, valamint a 3. és a 4. §-okat.
Az álláspont indokolása ugyancsak a logika szilárd talaján állva egyszerű, érthető és következetes. Ha valaki a valóságnak megfelelően követte és értékelte a bírósági szervezettel kapcsolatos vitákat, az meggyőződhetett arról, hogy soha nem elleneztük az ítélőtábla létrehozását, mert az teljes mértékben megfelel a magyar jogtörténeti hagyományoknak. Nosztalgikus szubjektív szempontként a felsorolásaimban bátorkodtam megemlíteni, hogy ügyvédkedésem hajnalán és a valóságos bírói függetlenség alkonyán még tárgyalhattam a debreceni ítélőtáblán, másrészt régi-új bírósági szintként igazságszolgáltatási szempontból az ítélőtábla nyilván célszerű, mert mentesíti a Legfelsőbb Bíróságot a megyei bíróságokról érkező fellebbezési ügyek elbírálásától, és lehetőséget biztosít az egységes bírói gyakorlat kialakításához szükséges valóságos feladatok maradéktalan ellátásához.
A vita csupán abban jelentkezett, hogy mikor és hány ítélőtábla és hol kerüljön felállításra. Szerettük volna, ha ennek eldöntésénél nem merev hatalmi látszat presztízsszempontok, hanem az igazságszolgáltatás zavartalan működésének valóságos érdekei és az állampolgárok ésszerű, indokolt igényei érvényesülnek. Ez a reményünk sajnálatos módon beváltatlan maradt, és legfeljebb azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy több is veszett Mohácsnál. Ahogy mondani szokták, post festa vagyunk, hiszen az Országgyűlés 2002. július 9-én 2003. január 1-jétől három, majd 2004. január 1-jétől további két ítélőtábla létesítéséről döntött.
Lelkiismeret-furdalással térnék nyugovóra, ha legalább egy tényt nem említenék újból és ismételten. Akiknél a kétszer kettő eredményének a megállapítása is hatalmi kérdés, azok a három, illetve öt ítélőtábla létesítését a hasra ütés mértékétől függően azzal indokolták, hogy a szegény ítélőtábláknak évente 12 ezer, sőt aki nagyobbat ütött, az azt mondta, hogy 17 ezer üggyel kell megbirkózniuk. A valóságban azonban az általunk javasolt egy helyett több ítélőtáblához sem a Szentszéktől, sem a messzi Burundiból nem érkezhetnek ügyek, csak a magyar megyei bíróságoktól, a jelenlegi illetékességi és hatásköri szabályok szerint, s ezek éves száma - tessék már egyszer megnézni a nagyra becsült Országos Igazságszolgáltatási Tanács beszámolóit, a legutolsó, a 2001. évről szóló beszámoló szerint - nem több és nem kevesebb 8221 ügynél, vagyis még a 2000. évinél is kevesebb, és ugyancsak a beszámoló szerint a túlterhelt Legfelsőbb Bíróság évente 17 400 ügyet, tehát a 8200-nak több mint a dupláját intézi el önmaga. Ezek után már nem tudunk róla beszélni. Ezzel a mennyiséggel egy ítélőtábla nyugodtan és vidáman végezne.
Az azonban nem vitás - hogy rátérjünk a törvényjavaslatra -, hogy egy ítélőtábla zavartalan működéséhez is elengedhetetlen a Bsz. 23. és 89. §-ának, valamint a Bjt. említett pontjának a módosítása, és ezt már akkor megszavaztuk volna, ha ezt a minősített, kétharmados többséget igénylő törvénymódosítást nem kapcsolják össze a három, illetve öt ítélőtábla felállításáról szóló, általunk a kifejtettek miatt csupán - nem elutasítással, hanem - tartózkodással fogadott, feles elfogadást igénylő törvényjavaslattal. Viszont a Bsz. 39. §-a és az ügyészségi törvény módosításának az égvilágon semmi köze az ítélőtábla működéséhez, valamint, állítom, a bírói függetlenséghez, és számunkra nehezen értelmezhető a módosítás bármilyen indoka.
Szeretném egyértelműen kijelenteni, hogy az Európai Bizottság előre jelzett, a magyar igazságszolgáltatás helyzetét várhatóan elmarasztaló országjelentésétől függetlenül is messzemenően nyitottak voltunk és vagyunk a kétharmados többség birtokában 1997-ben csont nélkül keresztülhajszolt és áldásainak, valamint kedvező hatásainak élvezetében a mai napig nélkülözött bírósági reformnak elnevezett törvénycsomag rendelkezéseinek nyugodt és megfontolt felülvizsgálatára és egy, az igazságszolgáltatás hatékony működését biztosító és a polgárok jogos elvárásának megfelelő valóságos igazságügyi reform kidolgozására. Ezzel kapcsolatos reményeinket kissé hervasztja, hogy az Európai Tanács, az Európai Unió és az Alkotmánybíróság döntései és határozatai ellenére sem sikerült megértetnünk, hogy az ítélkezési és igazgatási függetlenség nem azonos fogalom, és az ítélkezési függetlenség teljes körű megteremtése nem attól függ, hogy ki készíti el és milyen feltételek mellett a bíróságok költségvetését, amikor a végső döntést úgyis az Országgyűlés hozza meg.
Az ember elgondolkozik azon, hogy mi lehet a Bsz. 39. § b) pontja módosításának a tényleges indoka. A jelenlegi szabályozás szerint ugyanis - ami 1997-ben került elfogadásra, tehát a kétharmados többség birtokában, és akkor szép volt, jó volt - úgy szól a rendelkezés, hogy “az Országos Igazságszolgáltatási Tanács elkészíti és a kormányhoz benyújtja a bírósági fejezetre vonatkozó költségvetési javaslatot, valamint az előző évi költségvetés végrehajtásáról szóló beszámolót, és ha az OIT költségvetési javaslata és a kormány által benyújtott törvényjavaslat között eltérés van, akkor a kormány köteles részletesen feltüntetni, hogy mi volt az eredeti javaslat és mi az eltérés indoka. Ezt talán a makacsul vallott, a költségvetési teljes függetlenségre is kiterjedő, steril igazgatási, függetlenségi igézetében kívánja fokozni a kormány azzal, hogy az egyik hatalmi ág számára megteremti a takaró hosszának ismeretétől független nyújtózkodási mérték megállapítási jogosultságát?
A cél eléréséhez ez azonban kevés, mert változatlanul itt vagyunk mi, lábatlankodó képviselők, akiket a Házszabály szerint nem lehet utasítani, és akik vagy a megsértődött kormány titkos sugallatára, vagy saját elhatározásból nemes egyszerűséggel leszavazzuk ezt a bárki által előterjesztett költségvetést, hiszen ehhez nem kell kétharmados minősített, csak feles többség. Ennek elkerüléséhez ugyanis az kellene - ha a kormány ezt keresztül akarja vinni -, hogy az OIT a saját hatáskörében megállapítja a költségvetését, azt lepecsételi, és ennek birtokában mehet az államkasszához, és mindjárt fizetnek is. Mit szól ahhoz a többi hatalmi ág, hogy a főasztalnál csak egy hatalmi ágnak van helye, ők pedig csak a macskaasztalnál kapják meg a morzsát? Ez is feloldhatatlan ellentét marad.
(15.20)
A másik cél mi lehet? A miniszter úrnak a bírósági részre tett 50 százalékos béremelési ígérete. (Az elnök jelzi az idő leteltét.) Kérem szépen, ehhez a saját képviselőit kell meggyőzni, minket nem, mert mi meg fogjuk szavazni. Tehát ha valóban akarja az ítélőtábla működését a kormány, akkor szíveskedjék ezt az általunk vitatott két szakaszt, akár kormánypárti képviselői módosító indítvánnyal, ezt is meg fogjuk szavazni, kivenni, mert akkor nem mi leszünk az okai annak, hogy megint aknára fut a javaslat.
Nagyon köszönöm a figyelmüket. (Taps a Fidesz és az MDF soraiban.)
