SZIJJÁRTÓ PÉTER
SZIJJÁRTÓ PÉTER
SZIJJÁRTÓ PÉTER (Fidesz): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Bár a szocializmus fénykorában mindenkinek volt munkahelye, az emberek lehetőségei mégis behatároltak voltak. Sokan próbálták életkörülményeiket oly módon javítani, hogy külföldön vállaltak munkát. Erre azonban csak a szocialista blokk többi országában nyílt mód, hiszen hazánk - a moszkvai elvtársakat kiszolgáló magyar pártvezetés asszisztálása mellett - a szocialista diktatúrában senyvedett.
A Győr-Moson-Sopron megyeieknek a csehszlovák határ közelsége miatt azonban ebből a szempontból is valamivel kedvezőbb volt a helyzetük, mint az ország más részein élő embereknek. Sok rajkai, dunakiliti, halászi, máriakálnoki, mosonmagyaróvári és bezenyei embernek - főleg azoknak, akik nem akartak téeszekben dolgozni -, kapóra jött egy pozsonyi munkalehetőség, ugyanis a Dimitrovkaként ismert, hivatalosan nevén Juraja Dimitrova gyár az 1970-es évek elején magyar munkásokat keresett.
A Juraja Dimitrova dinamitgyárat 1946-ban, közvetlenül a második világháború után létesítették. A rendszerváltoztatás után, 1991-ben a gyár megszűnt, és az Istrochem nevű cég vette át a területet és az ingatlanokat. Öt évvel később, a Mečiar-kormány idején az üzemet privatizálták, majd a néhány napja ismételten bizalmat kapott pozsonyi vezetés 1999-ben visszavette az állam tulajdonába, és így újra a szlovák nemzeti vagyonalap részévé vált. Profilja, vegyipari jellege megmaradt, de ma már jelentős összegeket fordít a munka- és környezetvédelemre.
Ez azonban nem mindig volt így. Az 1970-80-as években, amikor több száz magyar dolgozott az üzemben, a munkások nem kaptak megfelelő védőfelszerelést, a mérgező gázok akadálytalanul jutottak a dolgozók légutaiba. Számosan dolgoztak a gyár legveszélyesebb helyén, melyet magyarul csak “mosodának” neveztek. Itt 40-50 fokos kénes anyag gőzölgött a kádakban. Mindezek miatt még ma is szedi áldozatait a vegyi gyár, hiszen a hetvenes évektől kezdve majdnem két évtizeden át az üzemben huzamosabb ideig munkát vállaló több száz magyar dolgozó közül utóbb megannyian fiatalon, daganatos vagy érrendszeri megbetegedés következtében hunytak el.
A magyar munkásokat a munkaviszony kezdetekor komoly orvosi vizsgálatnak vetették alá, arról azonban már nem tájékoztatták őket, hogy az ottani levegőnek komoly egészségkárosító hatása lehet.
Napirend utáni felszólalásom címe “A szlovák Csernobil”, és hogy képviselőtársaim megértsék, miért adtam ezt a címet a felszólalásnak, ezért nézzük azt a párhuzamot, amely az ilyenképpen becsapott és a Csernobilhoz közeli területekre az ottani atomerőműben bekövetkezett katasztrófa után kiküldött magyar kamionosok között adódik. A hetvenes-nyolcvanas évek Szlovákiájában és az 1986. áprilisi Magyarországon is magas rangú állami és pártvezetők minden bizonnyal tisztában voltak az emberekre leselkedő veszéllyel, mégsem értesítettek senkit, hagyták, hogy számos honfitársunk rohanjon a halálba, tragédiát okozva ezzel nemcsak nekik, hanem családjaiknak is.
Végül pedig, tisztelt képviselőtársaim, még egy adalék a dimitrovkai munkások tragédiájához: abban az időben érvényben volt egy szabály, amely szerint húsz év munkaviszony után járt volt a korkedvezmény járt volna a munkavállalók számára. Azonban a munkásokat gyárba szállító buszjáratokat tizenkilenc év után megszüntették, lehetetlenné téve így a munkahelyre való eljutást.
Azt gondolom, tisztelt képviselőtársaim, nagyon komolyan el kell gondolkodnunk azon, hogy miként tudnánk segíteni az ily galád módon megkárosított embereken.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps a Fidesz soraiból.)
