GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC gyermek-, ifjúsági és sportminiszter, a napirendi pont előadója: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselők! Tisztelt Országgyűlés! Magyarország sportnagyhatalom, olyan sportnagyhatalom, amelyet az elmúlt években, de fogalmazhatunk napokkal a 6:3-as győzelem 50. évfordulója előtt úgy, hogy az elmúlt évtizedekben jelentős kihívások érik, és e kihívások hatására mondhatjuk, hogy egy kétarcú nagyhatalom jött létre.
Egyik oldalról ott vannak azok a világraszóló sportteljesítmények, amelyeket hogyha az ország méretével, lakosságszámával, gazdasági fejlettségével vetünk össze, akkor a világ első három helyezésének egyikét értük el az elmúlt években minden alkalommal: ismerik a magyar kajak-kenusokat, ismerik az úszóinkat, vízilabdázóink ragyogó sikerét, és hagyományosan ott vannak legjobb teljesítőink között a különböző vívósportágak is.
Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy hétköznapi sportolási szokásaink, a rendszeres testmozgás általános helyzete rengeteg kívánnivalót hagy maga után. Ha az e tárgyban készült statisztikákat lapozgatjuk, akkor nem egy, ebben a különleges versenyben világbajnok-aspiráns országot látunk, hanem Európa utolsó harmadában elhelyezkedő nemzetet, ott elhelyezkedő társadalmat.
Vajon megoldhatja-e ezt a furcsa kettősséget, feloldhatja-e az e kettősségben ott rejlő feszültséget egy sporttörvény? Vajon gondolhatja-e bárki, hogy világbajnok kajakozónk, Kovács Kati, vagy Risztov Éva, aki végre most már aranyat szeretne nyerni ezüst helyett úszásban, Kásás Tamás, nemcsak a magyar sportszeretők, hanem nyugodtan mondhatom, a magyar lányok kedvence a vízilabdában, vagy éppen Nagy Tímea, a most már hosszú-hosszú évek óta ragyogó teljesítményt nyújtó vívónk jobban fog sportolni a sporttörvénytől?
Őszintén szeretném azt mondani mindnyájuknak, hogy igen, itt a kezünkben a megoldás, jobban fognak sportolni, jobb eredményt fognak elérni - de lássuk be, nyilvánvalóan ez nem fog így történni. A sporttörvény a szükséges eszközök egyike, ráadásul azon eszközök egyike, amelyet az állam alkalmazhat, és lássuk be, hogy az államon kívül a magyar sport világának rengeteg független szereplője van.
Egyetlenegy példát hadd mondjak, ami talán a legbeszédesebb: a magyar sport világában különböző becslések szerint egy évben 100-150 milliárd forint fordul meg; a következő évi sportköltségvetésben, amelyet már előterjesztettünk a tisztelt Háznak, a sportköltségvetés főösszege 16 milliárd forint. Bárhogy is számolunk, ez azt jelenti, hogy minden hatodik-tizedik forint származik az államtól, ezért hát muszáj komolyan vennünk azt, hogy egy osztott felelősséggel, osztott szereposztással állunk szemben, de amely osztott felelősség és szereposztás semmilyen tekintetben nem kérdőjelezi meg az állam kiemelkedő, semmi mással nem pótolható szerepét. Állami szerepvállalás nélkül nincsen sport, nincsen sport a testnevelési és diáksportban, nincsen sport, vagy legalábbis könnyen és mindenki számára elérhető sport a szabadidősportban, és minden bizonnyal nincsen nemzetközileg is versenyképes élsport.
Az állam szerepe - mint utaltam rá - legalább háromelemű. Az egyik, hogy szervezze azt a társadalmi egyezséget, azt a megállapodást, amely arról szól, hogy hol húzódik meg a magán- és a közfelelősség határa a sport világában, és hol húzódik meg az állami szerepvállalás határa a sport nagyvilágán belül, mit támogat és mit nem, milyen eszközöket vesz igénybe milyen célok elérése érdekében. Ha egy szóval akarjuk megfogalmazni: tehát mi az a nemzeti sportstratégia, amelyet az állam mint egy ilyen egyezségnek, egy ilyen nemzeti sportstratégiára vonatkozó egyezségnek a legfontosabb szervezője, kezdeményezője, minden bizonnyal végső megfogalmazója érvényesnek talál?
Az elmúlt egy évtizedben nem volt Magyarországnak nemzeti sportstratégiája. Ha végiglapozzák az elmúlt parlamenti ciklusok, a harmadik köztársaság parlamenti ciklusainak jegyzőkönyveit, akkor abban izgalmas részmegfogalmazásokat fognak találni, hogy mire kellene kiterjedni egy ilyen stratégiának.
Választhattuk volna azt az utat ebben az esetben is, hogy ezzel kezdünk. Van egy fontos ok, ami miatt nem volt szabad megtenni: a sport nagy autonómiával, nagy önmozgással, függetlenséggel rendelkező társadalmi alrendszer. Ebben egy új stratégia megfogalmazása a magyar sportélet számára, az egész magyar társadalom számára kiemelt jelentőséggel bíró olimpia előtt minden bizonnyal olyan vitákat indított volna el, amely azt vonta volna maga után, hogy energiát veszítünk, hogy többet töltünk el tárgyalótermekben, mint amennyit pályán vagy éppen a pálya szélén. De el kell mondjam önöknek, azt gondolom, hogy nem fogjuk tudni megspórolni ezt. Ha vége lesz az olimpiának, a sportszervezetek, sportvezetők, sportolók, politikai tényezők 2004 őszétől le kell hogy folytassanak egy fontos vitát, hogy merre tovább, magyar sport a XXI. század elején. Mi ebben a vitában kezdeményezően fogunk részt venni, de tartózkodni fogunk minden olyan megfogalmazástól az olimpiáig, amely zavarhatná a felkészülést.
A második eszköze ennek az állami szerepvállalásnak maga az a szabályozás, amely a sportolók, szervezetek, azok intézményei jogállását, az állam, az önkormányzatok sporttal kapcsolatos feladatait szabályozza. Különböző példák vannak itt Európában: sokszor, sokan elmondták, hogy döntően Franciaország, Spanyolország, Olaszország rendelkezik átfogó sporttörvénnyel, más országok, mint Németország, Nagy-Britannia nem; olyan nem átfogó jogi szabályozással rendelkeznek ezen utóbbi országok, amelyek részkérdéseket szabályoznak, például sportfinanszírozást.
Mi e tekintetben eldöntöttük ezt, ha igen messzire nyúlunk vissza, akkor 1921-ben, amikor a testnevelésről hoztuk az első törvényt, majd később '96-ban, aztán 2000-ben, azaz van egy törvényünk, amely törvénynek mindennap ki kell állni a gyakorlat próbáját, helyenként a megerősítést, helyenként a kritikát. Medgyessy Péter kormánya kormányprogramjában azt a célt tűzte ki maga elé, hogy az éppen hatályos törvényt több ok miatt - erre majd vissza fogok térni - pontosítani, módosítani fogja. Azaz ma már nem választás lehetősége, miután itt van ez a közös jogi egyezségünk, normánk, a törvény, hogy foglalkozunk-e vele vagy sem.
A harmadik állami eszköz a finanszírozás kérdése. Ebben a vitában is nagyon sokszor előfordult, hogy törvény helyett a sport finanszírozásáról beszéltünk, a sporttörvény vitájakor a költségvetési törvény vitáját akartuk lefolytatni egymással. Természetesen én azt tudom javasolni, és azt is javasolom, hogy szorítkozzunk a törvény vitájára, és csak zárójelben jegyzem meg, hogy úgy látom, hogy a sporttevékenységre fordított állami szerepvállalás az elmúlt négy évben folyamatosan növekedett.
(13.30)
Ezek közül a különösen erős képviselettel, lobbierővel rendelkező versenysport állami támogatása megkétszereződött. A 2000. évi 900 millió forintról a következő évben 1,8 milliárd forint lesz a versenysport állami támogatása, amelyen felül önálló soron jelennek meg utánpótlásra, szabadidősportra, létesítményfejlesztésre vonatkozó tételek.
A magyar szabályozás és az európai normák kapcsolata rendezett és tiszta. Az Európai Unió lényegében Maastrichtig a sportnak csak egyetlenegy vonatkozását tartotta fontosnak szabályozni: ez az üzletszerű, profitérdekelt, versenyszerű élsport világa. Ott pedig az Európai Unió alapelveivel összhangban, az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad mozgásából kiindulva azt mondta, hogy igaz ez a sport területére is, és be kell tartani a különböző versenyjogi megállapodásokat.
Maastricht után aztán elfogadásra került az Európai Sport Charta, amelynek fő irányai tekintetében - ilyen a sporthuliganizmussal kapcsolatos európai normák, szándékok, direktívák rendszere, az antidopping-szabályozás, a fair play szabályozás - már a jelenlegi magyar szabályozás is megfelel, nincs ebben hátralékunk. És miután nincsen európai közös sportjog, közös politika - majd lesz az új alkotmány 182. §-ában -, ezért azoknak a felvetéseknek, amelyek a vitában előfordultak, hogy tudniillik az uniós csatlakozás majd egy új kihívással fogja szembesíteni a magyar sport szabályozását, én a megalapozottságát nem látom. Ezt egy logikai, teoretikus megjegyzésnek és feltételezésnek tartom.
Bejárta a sportszabályozás ebben a szemléletben azt az utat, amelyet önmagában megtett a sport, történelmi, klasszikus tradícióitól a modern, jelenlegi megjelenési formájáig. A sport eredetileg az egyéni önkifejezés, a teljesítmény összemérésének, a test és a lélek egészsége megőrzésének az eszköze, és nagyon sokáig lényegében nem is volt más. A sport múltja ebben a legerősebb. Lényegében a huszadik század közepéig a sport ekként létezik, lassan megjelenik mellette a szórakoztatás, és ezen a szórakoztatóiparon fölépül egy új világ: a sport üzleti jellege, üzleti valósága. Majd az utóbbi éveknek, azaz a harmadik nagy fázisnak a kialakulása érhető tetten akkor - és ez már az európai uniós közös logika és közös szemlélet -, amikor a sport több, mint az egyéni önkifejezés eszköze, több, mint az egészségmegőrzés eszköze, több, mint médiajelenség vagy üzleti vállalkozás; a sport a demokratikus normák elsajátításának az egyik legjobb eszköze, a szabálykövetés megtanulása, az együttműködés szabályozott formáinak megtanulása, a versengés demokratikus normáinak elsajátítása, azaz a demokratikus közösség megformálásának az egyik legfontosabb eszköze. Ebből a felismerésből táplálkozik az is, hogy a következő évet az Európai Unió a sporttal való nevelés - de itt a nevelést általánosan kell értelmezni - évének tekinti. Ez a fő programja az Európai Uniónak. Építünk egy közös új világot, és ezen új világ normáinak elsajátítására a sport kiválóan alkalmas, azaz nemcsak a versengésnek, hanem a közösségformálásnak is az eszköze.
Miért kellett módosítani a törvényt? - kérdezhetnék jogosan a képviselő urak és a képviselő hölgyek. Elsősorban három ok miatt. Először is azért, mert ma, amennyire látom, senki által nem vitatottan, a ma hatályos törvény oktalanul túlcentralizált és túlszabályozott volt.
Másodsorban létrehozott egy olyan túltagolt intézményrendszert, amely egyébként sehol Európában nem létezik. A köztestületek és közalapítványok magyar rendszere éppen azt teszi nagyon nehézzé, hogy kifejezésre jusson a sport egységes, megbonthatatlan, egymással sok-sok szálon összefüggő bonyolult belső valósága és világa. Mintha egymással versengene itt a három nagy pillér - de az intézményrendszer maga is ezt erősíti -, a testnevelés, a szabadidősport és a versenysport, miközben mindnyájan elismerjük, hogy ezen pillérek harmonikus együttműködése a záloga a magyar sport hosszú távú sikereinek. De miközben ezt állítjuk, az ezt szolgáló intézményrendszert nem tettük alkalmassá ennek az egységnek a kifejezésére.
A harmadik ok, amiért változtatnunk kellett, hogy bizonyos rendelkezései végrehajthatatlanoknak bizonyultak a gyakorlatban. Ilyen például a megyei közigazgatási hivatalokra alapozott sportinformatikai rendszer bevezetése.
E három ok az, ami miatt a változásra sor került, és a következő célok azok, amelyeket a változások során követtünk.
Természetesen szerettük volna kijavítani azokat a döntően technikainak tekinthető hibákat, amelyek a ma hatályos sporttörvény eredeti elfogadását követő nagyon gyors, több mint harminc ponton történt módosítását követően is még benne voltak a törvényben. Ezeket a módosításokat senki nem vitatja, tegyük hozzá.
Szeretnénk deregulálni ezt a törvényt. A százegynéhány szakaszból kevesebb, mint nyolcvan szakasz lesz, a bekezdések száma még tovább csökken, és ha figyelembe vesszük, hogy hány alacsonyabb rendű jogszabály fog majd elkészülni, akkor azt mondjuk, hogy ezek száma is jelentősen csökkenni fog, azaz mindegyikben az fejeződik ki, hogy tudniillik növekedjék a sportszervezetek és a sportolók szabadsága és jogvédelme. Ne szabályozzuk az állam eszközeivel azt, amit nem kell szabályozni! Ne próbáljunk meg egységes szabályt ott teremteni, ahol nem kell egységes szabályt teremteni! Túl sok fajta sport, túl sok fajta szervezet és szövetség van együtt jelen, csínján kell bánni az egységes szabállyal. Ahogy az előző vitában az egyik képviselő úr elmondta, hogy túlszabályozás az, ami fenyegeti az akkor napirenden volt törvényt, itt is az a veszély fenyegetett bennünket, hogy a túlszabályozás több gondot okoz, mint amennyit megold.
Harmadszor: szerettük volna megteremteni a sportért viselt közös felelősség intézményrendszerét.
Negyedszer: a kimagasló sportteljesítmény elismerésének fokozására bevezetjük “a nemzet sportolója” kitüntető cím adományozását, az olimpiai járadékra jogosultak körét kibővítjük, és a fogyatékkal élő sportolók számára nyújtott járadék összegét pedig megemeljük. Ez egy fontos csomagja a törvénynek.
Nagyobb törvényi összhangot kívántunk teremteni a sporttörvény és más kapcsolódó törvények között, így a közoktatási törvény, az adótörvény és a munka törvénykönyve között.
Végül pedig átláthatóbb, egycsatornás finanszírozást szerettünk volna kialakítani, amely hosszú és régi küzdelme a sportirányításnak. Ez volt a szándéka már az én elődeimnek is. Ezzel a sporttörvénnyel, úgy látom, ezt sikerül majd megtenni.
Fel szeretném hívni a figyelmet összesen két fontos, konkrét dologra. Az egyik, hogy a sportszervezetek közé beemelésre kerültek a sportegyesületek és a sportiskolák. Ezzel kiküszöböljük azt az egyoldalúságot, amely indokolatlanul jellemezte a ma hatályos törvényt. A sportegyesületek vállán épült fel történelmileg is a magyar sport, a sportegyesületekben lévő szakosztályokban jön létre az a teljesítmény, amely végül a magyar sportot jellemzi.
(13.40)
Ezért a sportegyesületek kirekesztése a sporttörvényből indokolatlan volt, illetve a közös szándék, az utánpótlás-nevelés megerősítése, abban a fokozott állami szerepvállalás kiteljesítése indokolja, hogy a sportiskolákat is bevonjuk a sportszervezetek körébe.
A második konkrét megjegyzésem - hiszen a vitában lesz majd mód szakaszonként is megvitatni a törvényt, talán most nem ez a legfontosabb, amit meg kell tennünk - a sportbiztonság, a sportpályák biztonságának az ügyében megváltozott kormányzati álláspont. Miért vitatnánk, erre hatással van az elmúlt pár hónap vagy elmúlt pár év tapasztalata. Ma azt látjuk, hogy bizonyos sportrendezvények és bizonyos sportpályák nem alkalmasak vagy csak korlátozottan alkalmasak arra, hogy örömteli időtöltést, szórakozást, sportélvezetet nyújtsanak az odalátogató embereknek és családoknak.
De hát a sport maga a szórakozás. Maga az az élmény, hogy osztozunk a sikerben. Ha ezt nem tudjuk biztosítani, akkor a sport egy funkcióját elveszíti. De azt is látjuk, hogy ezt a biztonságot megteremteni ma már nem lehet az állam nélkül. Ha pedig nem lehet, akkor nem kell hezitálni, ez is az a pont, ahol egyezség van egyébként, úgy látom, kormánypártok és ellenzék között, akkor ki kell mondani, hogy a fokozott biztonsági kockázatú sportrendezvényeken az állam feladata a biztonság, a közbiztonság megteremtése.
Végül a rengeteg sok vita és egyeztetés, amelyet lefolytattunk, és amely talán még ezekben a percekben is záróakkordként folyik a felsőházi teremben, a törvényről szóló nyílt nap keretében, azok alapján úgy látom, hogy a következő vitás pontok vannak. Van olyan észrevételtevő, aki szeretne egy sokkal átfogóbb, alapvetően egy új sportstratégiát szolgáló sporttörvényt. Ezt természetesen a korábban elmondottak alapján nem tartottuk lehetségesnek és indokoltnak ezen a ponton, ugyanakkor már annyi minden feszítette ezt a törvényt, hogy nem lehetett várni az új törvénnyel, ugyanakkor viszont a törvény kinyitja a sport világát, tehát alkalmassá teszi majd arra, hogy befogadja mindazokat a törekvéseket, amelyeket egy új nemzeti sportstratégiában megfogalmazunk. E tekintetben jó időben előrementünk.
A második vita a pénzről szól. A sporttörvény kapcsán nagyon sokan szerettek volna állami garanciát kapni, hogy a sport állami, önkormányzati finanszírozása ilyen mértékű lesz vagy ilyen eszközökkel, például különböző adókedvezményekkel lehet elérni. Ebben ma, úgy látom, nincs olyan egyezség sem a kormánypártokon belül, sem, ha történelmileg nézzük, a mai ellenzék és a kormánypártok között sem, amely ilyen garancia nyújtását jelenti. Általában is egyébként arra megy a költségvetésről való gondolkodás, hogy minél kevesebb olyan eleme legyen a költségvetésnek, amely hosszú távon betonoz be pozíciókat. Sokkal fontosabb, hogy átlátható legyen, kövesse a társadalmi változásokat, és a közöttünk lévő mindenkori egyezségben formálódjanak ezek a pozíciók.
Ez nem azt jelenti, hogy nem kell több pénz a sportra. Sokkal több pénz kell a sportra, sőt az államtól lényegesen több pénz kell a sportra. Az elmúlt évhez viszonyítva a következő évben egyszer 3 milliárd forinttal lesz több pénz a sportra, egyszer pedig a Sportarénára fordított 4,6 milliárd forinttal lesz több pénz a sportra, azaz 7-8 milliárd forinttal költünk többet 2004-ben, mint 2003-ban.
Az utolsó vitapont természetesen az, hogy formálódik egy, a sport egységes világát is megtestesítő, és egységes felelősséget megtestesítő intézményrendszer, ez a jelenlegi status quo bizonyos sérelmére történhet csak meg. Osztozniuk kell a felelősségben azoknak, akik eddig a felelősségből többet viseltek, azokkal, akik bejelentkeznek ebbe. Úgy látom, hogy a viták egy része arról szól, hogy miért kell osztozni, miért kell együttműködni másokkal, miért nem maradhat csak a miénk a döntés joga, miközben több szereplője van ennek a világnak. Az a válaszom, hogy éppen ezért, mert több szereplője van ennek a világnak.
Úgy látom, hogy sikerrel oldottuk meg azt a feladatot, hogy kinyitottunk egy világot, amely befogadja ezt a nagyon változó, dinamikus, sok figyelmet és sok támogatást érdemlő és igénylő társadalmi mozgásformát, valóságot, alrendszert. Azt kívánom magunknak és az országnak, hogy ebben a vitában legyen egy pontosabb, még jobb törvény, és járuljunk ezzel hozzá, hogy Magyarország jövőre is és az azt követő években is megerősítse, megőrizze sportnagyhatalom jellegét.
Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)
