SZIJJÁRTÓ PÉTER
SZIJJÁRTÓ PÉTER
SZIJJÁRTÓ PÉTER, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Miniszter Úr! Államtitkár Úr! Mielőtt belekezdenék az előttünk fekvő, sportról szóló törvényjavaslat konkrét tárgyalásába, mindenképpen szólnunk kell néhány szót arról is, hogy szükséges-e egyáltalán egy új törvényjavaslat sürgős áterőszakolása a parlamenten a jelen helyzetben.
A 2000. évben hatályba lépett, sportról szóló törvény a közjogi szabályozás mellett a sport civil jogi vonatkozásait is komplex, jogágazati jellegű, egységes szabályozásban részesítette. Az a törvény számos jelentős, új intézményt vezetett be, mint például a német Sportbund vagy az angol Sport Council mintájára a nemzeti sportszövetségeket vagy a sport választottbíráskodás intézményét. Nemcsak mi mondjuk, hanem a jelen jogszabályi javaslat előterjesztői is elismerik a törvényjavaslat általános indokolásában, hogy a 2000. évi CXLV. számú törvény nemzetközi szinten is úttörő jellegűnek minősíthető.
(14.40)
Mindezek után a jelenleg előttünk fekvő javaslat általános indokolásában az előterjesztő azt is elismeri, hogy a sport jogi szabályozásának átfogó felülvizsgálata 2003-ban csak részlegesen volt elvégezhető, hiszen bizonytalan, hogy hazánknak az Európai Unióhoz való, jövő évben esedékes csatlakozása milyen hatásokat fog gyakorolni a sport világára. Különösen bizonytalan a területi, települési sportigazgatás jövője, tekintettel az Európai Unió regionális politikájával összefüggő, még csak első lépéseinél tartó közigazgatási reformra.
Továbbgondolva a folyamatot, úgy vélem, mindannyian egyetérthetünk itt a teremben abban, hogy a sportfinanszírozás átfogó reformja csak költségvetési többletforrások bevonásával lenne megoldható, ezek pedig jelenleg sajnos nem állnak rendelkezésre. Az előttünk fekvő javaslat döntő többségében követi a jelenleg hatályos vonatkozó jogszabály tartalmát, szerkezetét és koncepcióját. Akkor nem értjük, hogy most mire ez a nagy sietség. Mire a sürgős tárgyalás?
Néhány hónap múlva hazánk csatlakozik az Európai Unióhoz. Mi lesz, ha majd akkor is gyökeresen át kell alakítanunk a sporttörvényt? Jogbiztonságban mi értelme van 1-2-3 évente új és új törvényt készíteni egy ilyen szakterület számára? Néhány hónap múlva nyári olimpiai játékokat rendeznek. Miért kell pont most adminisztratív, bürokratikus változások és változtatások sorozatára kényszeríteni a teljes magyar sportvilágot? Hogyan várhatunk el így kiemelkedő eredményeket az olimpián? Hogyan várhatjuk el, hogy a sportolók és a sportvezetők csak a feladataikra koncentrálva, nyugodtan készüljenek a játékokra?
Azt sem tudjuk, tisztelt államtitkár úr, hogy vajon önök feles vagy kétharmados többséget igénylő jogszabálynak tartják-e ezt a törvényt. Jogosan adódhat természetesen a felvetés, hogy vajon miért is kérdezem ezt. Néhányan még emlékeznek arra, hogy Nagy Sándor, a Miniszterelnöki Hivatal egyik jelenlegi államtitkára 2001. január 22-én beadvánnyal fordult az Alkotmánybírósághoz. Ezen beadványban az államtitkár úr elsősorban formai és kevésbé tartalmi szempontból támadta az akkor nemrégiben elfogadott, sportról szóló törvényt. Érvelése abból indult ki, hogy az egyesülési jog szabályozása kétharmados, minősített többséghez kötött. Az Alkotmánybíróság egyébként jelenleg is foglalkozik ezzel a beadvánnyal, így a testület döntése előtt erről a törvénytervezetről véleményem szerint csak feltételes módban lehet beszélni. Mindezen megállapítások, amelyeket csak még jobban alátámaszt az a tény, mely szerint nem állnak rendelkezésre a megfelelő hatástanulmányok, szóval, mindezen megállapítások arra engednek következtetni, hogy egy új sporttörvény elfogadása semmiképpen sem időszerű, főleg nem szükséges, a jelen formájában pedig végképp nem az.
Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! Engedjék meg, hogy ezek után néhány pontban a kormány előterjesztésének neuralgikus pontjaira, neuralgikus elemeire mutassak rá. A kormánypropaganda mindenütt azt hirdette, hogy ez a törvény, elfogadása esetén társadalmiasítja a sportot, és kitárja a kapukat. Ezzel szemben nézzük, mi történik! A jogszabály bizony újra államosítja a sport világát, miközben egy erőteljesen centralizált sportpolitikát hoz létre. Néha az az érzésünk támad, hogy a magyar sportélet irányítását a jelenlegi sporttárca kvázi részvénytársasági formában képzeli el, részvénytársasági formában, melyben a vezérigazgatói pozíciót a miniszter tölti be, az igazgatótanács szerepét pedig, úgy tűnik, a nemzeti sporttanácsnak kell vállalnia, annak a nemzeti sporttanácsnak, amely a polgárok szabad egyesülésén alapuló autonóm önkormányzati rendszer helyett a sport teljes állami irányítását, befolyásolásának lehetőségét teremtené meg.
Jogosan adódik a kérdés, hogy vajon hogyan lehet politikától függetlenül egy olyan testület, amelynek vezetője a gyermek-, ifjúsági és sportminiszter, melynek további tagjai között is találunk tárcavezetőket, illetve akiknek mandátuma választási ciklusokhoz van kötve. A nemzeti sporttanács véleményünk szerint egy felesleges vízfejként ülne a magyar sportirányításra, felesleges energiákat, forrásokat emésztene fel. A cél, tisztelt hölgyeim és uraim, egyértelműnek látszik, az ifjúsági és sporttárca más területein már megjelent centralizáció kiterjesztése a sportra is. Sajnálatos, hogy a szocialista többség ezen a szakterületen is a korporatív szemléletet folytatja, igaz, ez annyiban érthető, hogy ebben a tekintetben már meglehetősen komoly rutinra tettek szert.
A nemzeti sporttanács létrehozása mögött meghúzódó szándék tehát a retorikával szöges ellentétben álló erős állami szerepvállalás lehetőségének megteremtése, amelyet az egyesületek felé való közvetlen finanszírozás, vagyis mondhatjuk, a kézből etetés technikájával is támogatni próbálnak. De ha mindezektől el is vonatkoztatunk, pusztán formál logikailag is feltehető a kérdés, hogy vajon miért van szükség olyan személyek számára egy újabb tanácskozási fórumot létrehozni, akiknek már amúgy is komoly feladatai vannak a sporttársadalom irányításában. Nem világos az sem, hogy ki lehet egyáltalán szponzorok képviselője a tanácsban. Kik minősülnek egyáltalán szponzornak? Szponzor a sportba százmilliókat ölő állami vállalat és a harmadosztályú kézilabdacsapatot támogató helyi kisvállalkozás is, merthogy mind a kettő egyformán nagyon fontos. Kik kerülhetnek a delegáló szponzorcégek körébe? Van-e ezeknek a cégeknek érdek-képviseleti fórumuk vagy valamilyen elfogadott szervezetük?
Tisztelt Képviselőtársaim! Az egyesületek közvetlen finanszírozására való áttérés szándéka is egy hibás koncepcióból, mondhatni, egy hibás alapvetésből indul ki, és ráadásul minden bizonnyal káros eredményekhez fog vezetni. Az egycsatornás finanszírozás gondolata az átláthatóság miatt talán még megfontolandó is lenne, azonban látszik, hogy a megvalósítás itt is lehetetlen. Nem reális célkitűzés ugyanis, hogy pontosan meg tudjuk vagy meg tudják önök mondani, hogy mely sportág vagy adott esetben mely sportegyesület mekkora támogatásban részesül egy meghatározott időszakban. Ezt pontosan megállapítani nem lehet; nem lehet, hiszen Magyarországon a sport legjelentősebb támogatói közé tartoznak az önkormányzatok, különösen a megyei jogú városok helyhatóságai. Ennek alapján tehát - és akkor a kis egyéni szponzorokról már nem is beszéltünk - nem lehet sikeres a minisztérium azon törekvése, hogy látni kívánja a teljes forrásáramlást a teljes sportszférában.
Akkor vajon, tehetjük fel a kérdést joggal, mi lehet a cél. Miért akarja a minisztérium közvetlenül az egyesületeknél megjeleníteni a folyósított támogatásokat? Miért akarják kihagyni ebből a folyamatból a szakági szövetségeket? Reális a veszély, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy ezen finanszírozási formára való áttérés esetén egy nemkívánatos klientúrarendszer fog kiépülni, melyben a támogatás alapját az fogja jelenteni, hogy valamely egyesületi vezető jó viszonyban van-e a miniszterrel, vagy éppen konfliktushelyzetben áll vele. Ebből a szempontból, bevallom őszintén, kicsit aggódom is az egyik női kosárlabdacsapatért, a soproni Röhnisch-Fotonért, amely a közelmúltban tiszteletbeli elnökének kért fel.
Az azonban vitán felül áll, hogy van a törvénynek egy olyan eleme, mely kivétel nélkül szinte valamennyi sportegyesületet rendkívül nehéz helyzetbe hozza. Ez pedig arról szól, hogy a sportolók a továbbiakban már nem lehetnek egyéni vállalkozók. A játékosok eddig ugyanis az APEH által meghatározott és ellenőrzött módon, egyénileg adóztak, azonban amennyiben az egyesületeknek alkalmazásba kell venniük sportolóikat, akkor ez hatalmas többletterhet fog rájuk róni. A járulékterhek és kötelezettségek miatt drasztikusan megnövekedő költségek számos esetben vezethetnek majd egyesületek csőd közeli állapotához. Attól tartok, nem szabad majd meglepődnünk olyan híreken, melyek százmillió forintos nagyságrendű felhalmozott adósságokról szólnak.
Nem mutatnak a könnyítések és az egyértelműség irányába azok a 8. és a 30. §-ban szereplő intézkedések sem, amelyek viszont tökéletesen alkalmasak arra, hogy kaotikus helyzetet állítsanak elő a bajnokságok versenykiírásainál és lebonyolításainál. A versenyrendszerek összekeverése ugyanis lehetővé teszi, hogy amatőr bajnokságban, illetve amatőr versenyen hivatásos sportolók vehessenek részt. Félő, hogy ez a jelenség ugyanoda fog vezetni, mint korábban a szocialista rendszerben, amikor kialakult az álprofizmus, hiszen akkor csak azon amatőr sportolók tudják, illetve tudták felvenni a versenyt a profikkal, akik legalábbis fél- vagy álprofikká váltak.
(14.50)
A törvénytervezet sajnálatos és hibás módon nem teszi kötelezővé a hivatásos versenyrendszer különálló szabályozását, hanem lehetőséget teremt arra, hogy azt az amatőr szabályzatokban mint egy fejezetet tüntessék fel, így azok nem különülnek el egészen, megteremtve a lehetőséget egy nemkívánatos sportág: a jogi kiskapuzás össznépi űzésére.
A professzionális csapatbajnokságokban kötelezővé tett gazdasági társaság létrehozása nyomán pedig a gazdasági társaságok és az egyesületek kapcsolata mindenképpen rendezetlen. Hová, melyik szervezethez tartozik például a felnőtt csapatban is szerephez jutó, egyébként még ifjúsági korú, ezért az ifjúsági csapatban is rendszeresen szereplő játékos? Kivel kell hogy szerződésben álljon egy ilyen sportoló?
A javaslat egyébként hátrányos helyzetbe hozná a kisebb egyesületeket azáltal is, hogy lehetővé tenné a küldöttgyűléseken egy sportszervezet részéről való több küldött delegálását is, egy teljesen megfogalmazatlan és teljesen megmagyarázhatatlan arányosság elvére való hivatkozás alapján.
Nos, kérem, engedjék meg, tisztelt képviselőtársaim, hölgyeim és uraim, hogy néhány gondolat erejéig elidőzzek a szabadidősport kérdésénél. A szakterület képviseleti fórumai szerint a megelőző helyzetfelmérés megállapításai általánosságban nem egyeznek a szabadidősport-társadalom véleményével. Sajnos, a tervezet még ezeket a megállapításokat is továbbviszi, és olyan változtatásokat tartalmaz, mint például a Wesselényi Közalapítvány profiljának megváltoztatása, feladatainak eltűnése, amelyeket a helyzetfelmérés egyébként nem támaszt alá.
Nem tartalmaz a javaslat garanciákat arra vonatkozóan, hogy a most hatályban lévő szabályozáshoz képest a szakterületre fordított források, forrásautomatizmusok a továbbiakban is szabadidősportra fordítódnak-e. Amennyiben pedig az előterjesztők szándéka abban áll, hogy a korábbi forrásautomatizmusok célterülete ne a szabadidősport legyen, hanem valami más szakterület, úgy abban az esetben szükséges volna megalkotni azokat a rendelkezéseket, amelyek az eddigi feladatokat és a hozzájuk tartozó forrásokat megfelelőképpen átcsoportosítják. Ezzel szemben azonban a törvénytervezet semmi kézzelfoghatót nem nyújt, nemhogy fejlesztésre, de a szabadidősport területén jelenleg meglévő feladatok ellátásának forrásfinanszírozására sem.
Nos, tisztelt Országgyűlés, én azt gondolom, hogy az eddigi érvek alkalmasak azon vélekedésünk alátámasztására, hogy ennek a sürgősséggel megalkotott és sürgősséggel megtárgyaltatott sporttörvénynek az elfogadása teljesen felesleges jelenleg, és káros is a sportra nézve. Ha már valamilyen oknál fogva a sporttárca és a sportminiszter egy új törvényt akar alkotni, akkor érdemes lett volna talán olyan szakterületeken vizsgálódni, amelyek jelenleg nem szerepelnek a szabályozásban. Érdemes lett volna és lenne foglalkozni például azzal a kérdéssel, hogy a sportszerek és sportfelszerelések után megfizetett általános forgalmi adót sportcélokra kelljen visszaforgatni. Érdemes lett volna és lenne is foglalkozni azzal, hogy miként teremthető meg a sportról és az oktatásról szóló törvények egyensúlya, harmóniája.
És természetesen, tisztelt képviselőtársaim, érdemes lett volna foglalkozni a doppinghelyzettel is. Néhány hónappal ezelőtt Selmeczi Gabriella és Szakács Imre képviselőtársaimmal együtt törvényjavaslatot nyújtottunk be a parlamentnek a doppingszerek piacának visszaszorítása érdekében. A sikeres általános vita után azonban a kormánypárti többség nem engedte részletes vitára a javaslatot, mondván, hogy a kormány készül beterjeszteni a saját javaslatát. Vajon hogyan és főleg hol áll most ez a folyamat? Hol van a kormány által már hónapok óta ígérgetett doppingtörvény?
A mi javaslatunk egyébként mind keresleti, mind kínálati oldalról korlátozni kívánta volna a doppingszerek piacának működési lehetőségeit, különös figyelmet fordítva arra, hogy a mások önkényének és eltúlzott eredmény- és teljesítményhajhászásának leginkább kitett gyerekeket megóvjuk a rájuk leselkedő veszélyektől. Egyébként a doppingszerek és tiltott teljesítményfokozó szerek két szempontból is károsak: használatuk természetesen egészségügyi és etikai, sportetikai aggályokat is felvet.
Nos, tisztelt Országgyűlés, tisztelt államtitkár úr, összegezve tehát a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség parlamenti képviselőcsoportjának véleményét: mi nem támogatjuk az előttünk fekvő új sporttörvény elfogadását. Az Európai Unióhoz való csatlakozás és a nyári olimpiai játékok előtt néhány hónappal ugyanis nincsen szükség új törvényre, főleg olyanra, amely sokkal inkább nehezíti, semmint megkönnyíti a sportvilág életét és működését. Olyan új elemek, amelyek minden kétséget kizáróan elkerülhetetlenné tennék egy új törvény megalkotását, nincsenek a javaslatban, ugyanakkor rendkívül fontos kérdések maradtak ki belőle, mint ahogy az előbb is próbáltam rá utalni.
Tisztelt Államtitkár Úr! Igazából a miniszter úrnak kívántam volna célozni ezt a felszólítást, bár ő elhagyta a termet, amikor én elkezdtem beszélni: én azt kérem önöktől, azt kérem az ifjúsági és sporttárcától és a kormánytól, hogy vonja vissza ezt az előterjesztést.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps az ellenzéki padsorokban.)
