PÁVA ZOLTÁN
PÁVA ZOLTÁN
PÁVA ZOLTÁN (MSZP): Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Ház! Volt egyszer egy győzelem, történetesen épp ötven évvel ezelőtt, volt egy győzelem, ami megrengette a világot, elsősorban persze a futballvilágot, nevezetesen, a magyar válogatott otthonában, a félelmetes Wembley stadionban a világon elsőként győzte le a futballjáték feltalálóit. Megjegyzem, a skótok 1928-ban már Londonban megverték az angolokat, de ők ezt egy családi ügynek tekintették. Ennyi és nem több, amire emlékeznünk kell. Ez itt van, velünk él még ma is, minden más, ami az idők során rárakódott, feleslegessé, lényegtelenné vált.
Kiment tizenegy egészséges, életerős magyar fiatalember, és azt csinálta, amihez értett, márpedig akkoriban mindenkinél jobban: nekikezdett futballozni, élvezve a munkát, a játékot. Egyesek szerint közben arra is gondolt, hogy a dolgozó magyar népet és egyben a szocialista tábort is szolgálja, sőt a végén igazolta, mintegy be is bizonyította népi demokratikus rendszerünk fölényét. Volt egyszer egy csapat - el tudjuk sorolni, hiszen Gémesi kollégám az előbb felsorolta a neveket, tehát volt egy csapat -, amely valóban nagyot alkotott a pályán. És éppen ezzel a csapattal kapcsolatban talán soha senki nem mondta még ki, amit egy évvel később a berni vb-döntőben éppen ellene nyerő nyugatnémet válogatottról, hogy visszaadta az emberek önbecsülését. Puskás mindannyiunk helyett cselezett, Hidegkuti valamennyi magyar helyett gólt rúgott, Grosics értünk is védett, Buzánszky Jenő pedig velünk együtt szerelt. Ennyiben persze politika is volt a győzelem - szimpatikus, kedves, felejthetetlen politizálás.
Volt egyszer egy játék. Világszinten műveltük, és azt mi, magyarok, nem sok mindenről mondhatjuk el, hogy imádtuk, szerettük, megőrültünk érte. Meglehet, rosszul szerettük, épp ezért megszökött tőlünk, boldogabb és boldogtalanabb tájakra települt. Egyik helyen üzlet lett, a másik helyen boldogságpótlék - nálunk se ez, se az. Emlékeink vannak, így ez a fél évszázad is, és miközben eszünkbe jut, kellemes bizsergést érzünk, talán még el is takarjuk a szemünket. Valahol valamit elrontottunk; így, valamennyien, mi, tízmillióan, akiknek közünk van ehhez az országhoz. Ebben nem lehet átmutogatni a másik oldalra, bár be kell vallanom, hogy időnként mi is szívesen megtesszük. Itt nincs jobboldali passz meg baloldali gól, legfeljebb különféle oldali posztok vannak.
Azért is demokratikus játék a foci, mert ebben nem lehet egy életen át hazudni, ámítani, itt mindenki kiteszi a gyepre, amije van. A pályán ott van előttünk a teljes ember, erényeivel, hibáival, nagyságával és kicsinyességével, ahogy szívből, észből, lélekből, gyarlóságból össze lett rakva. Ideig-óráig itt is lehet magyarázkodni, mellébeszélni, de a végén ott van két szám, és az a két szám mindennél többet mond, mint például a 6:3. Ez a két szám érdekes, számunkra azóta is az egyetlen, annak az '53-ban lejátszott meccsnek van fenntartva. És miközben a jelent nézzük, és fél szemünkkel még mindig azt bámuljuk, nem tudunk azóta sem elszakadni tőle.
Volt egyszer egy aranycsapat. Ámulatba ejtette a világot, közben álomba ringatott bennünket. Nemcsak azt hitette el velünk, hogy mi, magyarok, jobban futballozunk mindenkinél, de azt is tudatosította bennünk, hogy mi, magyarok, okosak és szépek is vagyunk. A Wembley után hozzá mértünk mindent, mindenkit, hiába volt még később hasonlóan jó csapatunk. Voltak Albertek, Mészölyök, Göröcsök és Tichyk, később Törőcsikek és Nyilasik, nem hittük el nekik, hogy ők is tudnak futballozni, mi évekig azt a csapatot istenítettük és sirattuk, és siratjuk ma is.
Úgyhogy ha van annak a csapatnak és annak a győzelemnek üzenete, bár nem hiszem, hogy üzengetés okán futballoztak volna Puskásék, még akkor sem, ha távirat ment Rákosinak és a pártnak, tehát ha van üzenete a 6:3-nak, akkor az csak annyi lehet, hogy szeressük a játékot, szeressük jól a játékot, és hangsúlyoznám ezt a “jól”-t, mert a focit annyian szerették már nálunk rosszul. Szeressük féltve és hittel, szomorúan és bölcsen, szerettessük meg a gyerekeinkkel, próbáljuk megérintetni velük az elérhetetlent, hiszen azzal is nőnek, ha nyújtózkodnak.
Valamennyien örülnénk, ha újból lenne gazdája ennek a magyar focinak. Olyan gazdája, aki nem sír egy-egy focipálya halálán, hanem mindent elkövet azért, hogy ne tűnjenek el kézen-közön sporttelepeink. Olyan, aki meggátolja - persze nem egyedül -, hogy ügyeskedők ellopják gyerekeinktől a jövőt, mellesleg most épp a BKV Lehel úti pályáját. Olyan, aki nem egy politikai szócsata után ír alá tiltakozó levelet, hanem egy pálya, egy kiscsapat, egy közösség megmentéséért. És akkor egy idő után talán elmondhatjuk, hogy volt egy csapat, volt egy meccs, és még persze sok-sok jó meccs; és akkor talán elmondhatjuk, hogy a játékról már nem kell múlt időben beszélnünk.
Kedves Grosics Gyula, Buzánszky Jenő és Puskás Ferenc! Köszönjük a még ma élőknek a 6:3-at. Jó egészséget kívánunk valamennyiőtöknek!
Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiban.)
